Uj Szó, 1950. november (3. évfolyam, 252-277.szám)

1950-11-18 / 267. szám, szombat

UJSZO Látogatás a szocializmus ifjú építői között 1950 november 11 msm A z en üzemem Csehországi naplójegyzetek ^ Síemergett az eső. amikor Osztrava uj építkezéseihez futott be autóbuszunk. Az országút mentén hosszú fabarakk, széles nagv ablakokkal, a tárvanyitott ablakokon harmonikaszó áradt ki vidáman, szívet melengetően Hej, raszkasa ti moja, hei. raszkasa... Kíváncsian lépünk az ablakhoz és hangos Česť práci!-t kiáltunk be a terembe. A harmonikus abbahagyja a játékot, egy idősebb és néhány fiatal munkás jön az ablakhoz és máris megindul a szívélyes beszélgetés. Rövidesen megtudjuk, hogv udvardiak, azok közé a magyarok közé tartoznak, akik sokadmagukkal vesznek itt részt Osztrava felépítésében. Az idősebbnek Dikan Ferenc a neve. élmunkás és három fiával együtt dolgozik itt. Lajos, Béla és az ifjú Ferenc, mindegyik kiváló munkás és megbecsülésnek örvend az egész építkezésen. Behúzódunk az eresz alá, hogv orrunkra ne csöppögjön az eső- és úgy hallgatjuk id. Dikan Ferenc szavát, aki elbeszélését régi életén kezdi. — Elmond jam-e. mi volt azelőtt az életem? Kapa, kasza, ganaj meg • villa és más semmi. Nyomtatott betűt, mozit vagv színházat messziről sem láttunk. Tök meg répapálinka volt > proli gyomrának való eledel és a vasárnapok legtöbbje úgy telt el, hogy egy darabka hús nem sok, de annyi sem jutott az asztalra. Robot, rettenetes róbot látástól vakulásig és mit nyertem vele? Megrokkantam, hajlott lett a hátam, véres verejtékkel izzadtam össze egy viskót, — húsz év alatt fizettem ki. — Ez volt azelőtt az élet. Ma? Beszéljetek gyerekek! — fordul oda erős, egészséges arcú fiaihoz —, mondjátok el az elvtársaknak mit kerestünk e héten. — Bizony 44 koronás órabérre is följöttünk, — szólal meg illendően apja biztatására Dikan Béla és a többi fiú, testvérei, meg az időközben odaérkezett fiatal Sztankó László és Pál Jóska, bólintanak, hogy bizony úgy van. Sztankó Laci komolyan és büszkén elegyedik bele a beszélgetésbe és elmondja, hogy 447 órára kiszámított munkát hogyan végeztek el 137 óra alatt, a munka jobb megszervezésével, lelkesedéssel és akarattal — Hallottatok már az állami bérkatalógusáról? — kérdezi az idősebb Dikán és amikor mosolvogva bólintunk igent, meggyőződéssel magyarázza: — Nagyszerű dolog az. elvtársak. Amióta megvan a bérkatalógus, jobb munkaszervezéssel sokkal nagyobb eredményeket érünk el és fizetésünk is erősen emelkedett. Még egy hónappal ezelőtt se kerestünk ennvit, mint ma. De meg is dolgozunk érte. Meg ám. Elgondolkodik egv kicsit, előveszi dohánytárcáfát, megkínál bennünket is. Amikor szabadkozunk, így biztat: — Hazai, jófajta, — és szemével kacsint egyet. — No, vegyelek csak nyugodtan, ne sajnáljátok, ma úgyis teli hoztam ki a dóznyit, meg vissza is hoztam. Nem hiányzik belőle semmi. — Mit jelent ez Dikán bácsi? — kérdem én és rámutatok a leli dózsnyira. — Azt jelenti, elvtársak, hogy ma még annvi időt se vettem magamnak, hogy sodorjak egy szippantásra valót. Körülnézünk egv kicsit szobájukban. Tiszta helyiség, rendes ágyak, jó meleg pokrócok, fiilik a kályha, a szoba közepén asztal, fölötte erős villanylámpa. Az asztalon könvveket, újságokat látok heverni —- Mit olvastok elvtársak? Egyáltalán mivel töltitek szabadidőtöket? — kérdeztem kissé aggódva és szorongva vártam a feleletet. De aggódásom alaptalan volt. Dikán Béla máris ugrik és sietve hozza asztaláról a könvveket. Illés Béla: Fegyvert és vitézt énekeltek, az Üj Szó képeskönyve, a Nyár, néhány előzőnapi lapélpdány és íolvóiratok. — Mivel töltjük az időt? Amikor délután végzünk a munkával, bemegyünk a városba, moziba, színházba, sétálunk, beszélgetünk, jól és kellemesen telik el az idő. A barakktábortól nem messze méltóságteljesen emelkednek ég felé ÜjOsztrava építkezései. A szocializmus építésének acélszive és acélökle fog itt zakatolni, dübörögni és elárasztja az egész országot hatalmas erejével, amelyen biztosan és szilárdan épül maid ?z ötéves terv. szabad országunk boldog élete. E hatalmas/ látvány lenyűgöz bennünket. Sokáig nem tudunk mit szólni. Elvtársaink is mintha megérezték volna ezt, arra felé fordulnak és nézik az újonnan épülő hatalmas és diadaldalmas életet. Végre gondolat villan át agyamon. — Mik a terveitek? Mit fogtok csinálni, ha ez itt mind feléDül? Hova mentek aztán? Mosoly játszik az elvtársak arcán. Ezt a kérdést már régesrégen megtárgyalták, tisztázták egymás között. Most egymásra néznek, biztatva egymást, hogy ki adja meg a feleletet. Végiil is az idősebb Dikán mondja csendesen és halkan, mintha minden szónak külön életbevágó jelentősége lenne. _ 7- Az Oj-Osztravát magunknak építjük. Ez" a mi üzemünk. Ez az egész a mi hazánk. A fiatal Sztankó nem bírja tovább a hallgatást és megindultan szót közbe: — Sokat beszélgettünk erről. Sokat beszélgettünk és elhatároztuk, hogy ha befejeezük az építést, tanulni fogunk, begyakoroljuk magunkat a munkába és itt maradunk, itt dolgozunk Oszlravában. Az idősebb Dikán, aki úgy érezte, keveset mondott, ehhez hozzáteszi: — Tudjátok, milyen szép ez a füstös, kormos Osztravá? Itt tanulja csak meg az ember azt, hogyan kell igzaán dolgozni. Jó iskola ez mindegyikünknek és nincs más kívánságom, mint hogy itt maradhassak az építés szívében. Búcsúzunk, de nem örökre. Megyünk tovább, hogy láthassuk a Dikán Ferenceket, akik százezer számra nőnek fel ebben az országban, hallhassuk hangjukat és tanulhassunk tőlük hazaszeretetet. A béke levegőjét árasztja Osztrava, ez a kormos, fekete város, amelynek falai között, kéményel között, hegyesdombos vidékén új életét építi a szabad ember. Elbúcsúzunk Dikánéktól, az öreg harcostól és három erős fiától, de tudjuk, hogy útun-' kon mindenütt és egyre nagyobb számban sorakoznak fel a Dikán Ferencek, újarcú új emberek, szocialista életünk hős építői. Horváth László. A sajtó és könyv hetének előkészítése teljes erővel folyik. Képünk a jó könyvek felhőkarcolóit ábrázolja, amelyek csomagolásra várnak, hogy azután elinduljanak útjukra Szlovákia minden városába és falujába. AZ UTCA ÉG TE OI CSEN: Ez a vers közvetlenül azután született, hogy aa amerikai légikalózok egyik legbarbárabb bombatámadásukkal támadtak Phenjan városára. A vers írója. Te Gi Csen, az új Korea legnépszerűbb költői közé tartozik: 1948-ban nemzeti jutalmat kapott „Pektuszán" című poémájáért, melyben a korai partizánok népfelszabadító küzdelmét énekelte meg. Az utca ég, hol írom ezt a verset. Vad pusztítás ... Itt nem volt irgalom... Véletlenül még paplanok hevernek A járdán — tarka, gazdátlan halom ... Itt egy kiégett haz mered romokban, Körötte s a rajta eseréptörmelék; Elgörbült, kormos ágy... 6, mennyi sok van, Hisz kórház volt, mi itt fáradtan ég. Emitt robbant s gyilkolt a bomba rendre, A tégla izzik még — emlékezik A szellős, tágas, népes tanteremre, Hol iskolások voltak s könyveik. Itt írok — torkom láng s füst fojtogatja — Tintám: a könny egy kisgyerek szemén; Bombától pusztult, ott, hol édesanyja, Szülője testén dermedt meg szegény. Holt ajkát anyja holt mellére iffwnta. .. Ki erre jön, mind némán megy tova... A némaságtik szörnyűbb, mint a bomba, Mit itt okád az USA ostroma. E néma átok űzi harcba népünk v S minden golyója célba ér, talál, 8 ha mégoly bősz dühvel kívánja végünk; A hitvány gyilkos bére tűz s halál. Ki tartja számon minden szenvedésünk S a jenki-bombák robbanásait? De jaj nekik ma, százszor jaj, ha késünk Torkukba vágja népünk átkait 1 Segít a hadseregnek, Koreánknak Fehérlő hullám — népünk hős hada, Az asszonyok fejszékkel iitnek-vágnak És harcra kél honunk minden fia. Ki az, kl minket térdrekémyszerithet ?! Mi tudjuk már, ml az: szabadnak lenni. A nap nekünk nem alkonyul. Szívünket S szép Napkelet hevét nem oltja semmi. A gyilkosok nem törték meg erőnket És ifjúságunk tud még lőni, vívni. Minálunk aggot, gyermeket s a nőket Egyetlen jelszó hajt előre: „SZINNI!"* E sző harsan fel utcáinkon újra, E szó éltet most harcost s partizánt, S ha kell, századszor indulunk az útra, S szabad lesz újra büszke Koreánk. (Vaszilij Kornllov nyomán oroszból fordította lányi Sarolta), • Szinni — koreai nyelven: Győzelem. a kavoiszcU alatt Irta: PETER WIPP Peter Wipp, a Német Demokratikus Köztársaság haladó szellemű írójának megkapó irása ez a novella, mely a keletnémetországi dolgozók szép új életének egy epizódját mutatja be. Parfunde János kárpitos ötvenhárom éves volt, amikor először jutott el a mesék birodalmába és ezt a csodálatos eseményt — a kezének köszönhette. A dolog úgy történt, hogy a szakszervezeti irodában éz a kéz szórakozottan egy asztalkán heveiö tarka kis füzet után nyúlt, amelyről kiderült, hogy az nem más, mint egy üdülőhely ismertetője. Parfunde János keze — akárcsak a kárpitos egész élete — szürke és bütykös volt, telve karcolásokkal és f orradásokkal. Minden egyes ujja munkában eltöltött évtizedeket idézett, éhségre és filléres gondokra emlékeztetett. De ezek az ujjak okosak is voltak és tudták, hogy garasokkal semmit sem lehet az életben elkezdeni. A garasok sohasem voltak elegendők se a mindennapi kenyérre, se arra, hogy gondtalanul házbért lehessen fizetni belőle. És garasokból sohasem jutott volna egy ilyen füzetkére, amely — mint ahogy abban meg van írva — tizennégynapos gondtalan életet jelent, valódi természettel, beleértve a teljes ellátást is. — Beleértve? — kérdezte Parfunde János és gyanakvóan körülszaglászta minden oldalról ezt a kevéssé ismert szót. — Teljes ellátással, mindent beleértve ? — kérdezte ismételten. — Mindent beleértve — válaszolta a szakszervezet alkalmazottja. — — Szerencsés utat, Parfunde szaktárs. Szerencsés utat, Parfunde szaktárs .. . Még ezen a jókívánságon is hosszú ideig eltűnődött az idős kárpitos. De aztán egyszercsak már benn is ült a vonatban és fáradt, gondterhelt fejét odaszorította a hűvös ablaküveghez; szemét behúnyta, mert túlságosan kápráztatta a vidék tovarepülö barna és zöld színpompája. Szerencsés utat, Parfunde ... zakatolják a vonat kerekei. Hát valóban ő volna az, aki pihenni utazik ? És ahogy körültekint, valóban Thüringiát látja és nem a sivár Borsig-utcát, Berlin egyik külvárosában ? Átkozottul nehéz dolog mindezt megérteni és csomós, meggörbült ujjaival szinte megragadni szeretné a gondolatokat, de azok tovasurrannak a változó tájjal összekavarodva. És az égbolt is olyan ragyogóan kék, mintha drága selyemből feszítették volna a látóhatárra. A kastély előtt a portás csipkerózsával befuttatott háza áll, mintha a gyermekmesék világából varázsolták volna elö. Parfunde sokáig áll előtte megzavarodva, kezében tartja a kis tarka füzetet és a bűvös „mindent beleértve" cédulát. Időről-időre egy oldalpillantást vet a kastélyra, amelynek ragyogó ablakai méltóságteljesen tükrözik vissza az égboltot. — Igen, kérem! — Minden a legnagyobb rendben van. Menjen csak szépen tovább a kastélyba. A kárpitos ránéz a fehér köténybe bujtatott kövér, jóképű asszonyra ós csodálkozva csóválja fejét. •—- A kastélyba? — kérdezi és a hangján bosszúság érződik, mint aki attól tart, hogy a bolondját járatják vele. „—- Igen, igen, a kastélyba, kérem — feleli az asszony. — Az üdülöotthon a kastélyban van. No jó. Csak éppen Parfunde Jenő kárpitosnak a berlini külvárosi utcából előbb egy kicsit rendbe kell szednie a gondolatait. Most már benn van a kastélyban. Egy valódi kastélyban. Ragyogó parkett, csavaros oszlopok, márványfalak. A szobák pazarul berendezve: kilátás a parkra, a a tóra, az égre. Széles, puha ágy, süppedő* atünyeg, folyó hideg-meleg vít Azt a csapot nyitod meg, amilyen vízre éppen szükséged van. Egy ilyen szoba lesz Parfunde Jenő berlini kárpitos otthona tizennégy teljes napig. Ezt jelenti az a bizonyos „mindent beleértve". — Ebéd egy óra múlva a tükörteremben — közli vele a kísérője. — Hol? — kérdezi nyugtalan lélekkel a kárpitos. — A tükörteremben — ismétli rendületlen nyugalommal a másik és csendben eltűnik. Tehát a tükörteremben. Mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ö a tükörteremben ebédel. Elfúló lélekzettel lopózik az ablakhoz. A kertben virágba szökkenve állnak a hársfék. Minden csupa illat, csupa napsugár, fényfoltok tükröződnek az álmos tó felületén. Parfunde végre szabadon lélekzik; mélyen beszívja porral telített tüdejébe a virágok illatát. Ügy érzi, hogy most találkozott elöször életében a természet szivével. A tükörterem a nagy fogadószobától jobbra fekszik. Parfunde túlságosan korán érkezett le és most kíváncsian és alaposan szemügyre veszi a pazar berendezést. De egyszerre csak azt érzi — már másodszor a nap folyamán —, hogy eláll a lélekzete. Lábai a földbe gyökereznek, a térdei reszketnek. De nem a mennyezetfestmény angyalaitól, sem a háromtucatnyi csiszolt tükörtől, de még mozaikpadlózattól sem. Nem. Parfunde János a terem egyik sarkában megpillant egy karosszéket. Van ugyan jó pár darab belőlük, de az az egy, azzal a különleges áthuzattal, valahogyan olyan ismerős. Megroggyant térdekkel vánszorog Parfunde a hosszú termen át a karossaék elé. Megáll előtte, egy kicsit előrehajol. A szamei elhomályosodnak. Gyorsan mérgesen megdörzsöli őket, — Igen — mondja hangostn és az üres terem visszhangozza szavát. — Igen ... Igen — ismétli a visszhang. Kinyújtja a kezét, amely egy kicsit reszket és gyengéden simogató mozdulattal megfogja a karosszék támláját. — Az én munkám — motyogja magában. — Az én munkám. Harmincöt évvel ezelőtt csináltam. De kinek? Kinek? Gróf... Gróf... Megint előrehajol. Emlékszik, hogy valahol, az egyik szegélybe apró betűkkel bevéste a nevet. Nem kellett volna, de megtette, csak úgy, a maga jószántából. Parfunde kárpitos letérdel és a karosszék alá bújik. Valahol erre kell lennie a névnek. Ebben a helyzetben találják társai, akik jókedvűen zajongva gyülekeztek az ebédhez. Elöször kicsit meghökkentek a látványtól, de aztán sok-sok mosolygó arcot ver vissza a tükörfal. — Hahóó, ki az ott a szék alatt? Parfunde vérvörös arccal mászik elő. A szeme könnyben úszik. A váratlan találkozás régi munkájával nagyon meghatotta. Fojtogatta a sírás. Erőtlenül hullanak a karjai a karosszék támlájára. — Az én munkám ... — mondja lassan és halkan. — Harmincöt évvel ezelőtt csináltam. Azonnal megismertem. — Éljen! Éljen! — kiáltják az üdülőtelep lakói. Gyorsan beültették Parfundet a puha párnák közé, vállukra emelték a korosszékkel együtt és úgy vitték diadalmenetben az ebédlőasztalhoz. — Ez a te karosszéked, elvtárs! Itt mindig ebben fogsz ülni. Jól van, jól van, ne is próbálj szabadkozni. Parfundé a nagy örömtől megzavarodva. behúnyja a szemét. Szájaszéle kicsit megvonaglik és a rándulás végigszalad ajkán. Hát mindez valóság? Igaz? A kastély és a szobája? A fák. az ég és. . . a karosszék? Minden igaz? Igaz az élet is? Az új élet? Igazán ülhetek egy olyan karosszékben, amelyet én csináltam? Ülhetek benne sokáig? Nemcsak pár pillanatra, amíg kipróbálom, hogy elég puha-e? Igen. Igen. Az új életben ez is bemiefoglpltatik". Á friss levegő, a madárdal, a nanfény — még n karosszék K A karosszék annak... annak, aki csinálta. /