Uj Szó, 1950. október (3. évfolyam, 227-251.szám)

1950-10-08 / 233. szám, vasárnap

19 50 október 8. * 40. (100.) TARTÓS BEKEERT. NEPI DEMOKRAC1AERT1 7 A Tito-klikk külkereskedelme az amerikai és angol monopóliumok eszköze Jugoszlávia leágazására A Szovjetunió segítsége és a népi demokratikus országokkal való együttműködés alapot adhatott volna Jugoszlávia gazdasági életének minden iránvú fejlesztéséhez, az ország iparosításához, a falu átalakításához s a lakosság anyagi jólétének fokozatos emeléséhez. Az áruló fito-k'.ikk azonban más útra terelte Jugoszláviát. A Tito-klikk a valóságban sohasem törekedett és nem is tôrek="ť!< Jugoszlávia' iparosítására. Titóék az ENSZ Gazdaság; B zottsýga elé terjesztett emlékiratukban teljesen az amerikai és angol imperialisták terveihez alkalmazkodva azt állítják, hogy „Jugoszláviának ipari és mezőgazdasági nyersanyagot termelő agráripari országként kell fej'.ődnie". Másszóval, Jugoszláviának továbbra is elmaradt országnak, a nvugati imperialisták nyersanyagforrásának, fölvevő piacának kell maradnia. Titóék gazdasági oolitikájának ez az áruló és reakciós jellege kifejezésre jutott Jugoszlávia külkereskedelmében is. Titóék már a Jugoszlávia felszabadítása utáni első években sietve kereskedelmi szerződéseket kötöttek a kapitalista államokkal, míg a népi demokratikus országokkal csak példátlanul hosszú és a jugoszláviai vezetők által fékezett tárgyalások után jöttek létre kereskedelmi egyezmények, amelyeket a Titoklikk később rendszerint megszegett. Jugoszlávia kormánva már annak előtte is szabotálta a Szovjetunióval és a népi demokratikus országokkal' szemben fennálló köte-ezettségeit, hogy a Kommunista * Munkáspártok Tájékoztató Irodája leleplezte a Tito-klikket. A Tito-klikknek Lengyelországgal szemben. tanúsított rosszindulatú politikája a szerződésben szereplő s országunk újjáépítése szempontjából fontos nyersanyagok (réz, ólom, vasérc, stb.) szállításának meghiúsításában jutott kifejezésre, ugyanakkor pedig a másodrendű fontosságú áruknak, például borféléknek és gyümölcsnek Lengyelországba irányuló exportját erőltették. Holott Lengyelország ugyanakkor a szerződés értelmében lojálisán szállította a jugoszláv gazdaságnak szükséges árukat. A Szovjetunióval és a népi demokratikus országokkal kötött gazdasági szerződések titóista szabotálásának politikája 1949. év második felében a Jugoszláviával folytatott árucsere megszüntetéséhez vezetett. Ez egyik eredménye volt annak, hogv Tito bandája az amerikai és angol imperializmus szolgálatába állott. A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának értekezlete számos beigazolódott tény alapján már 1949 novemberében megállapította, hogy „a jugoszláv kormány teljesen függő viszonyban áll a külföldi imperialista körökkel és azok agresszív politikájának eszközévé vált". Titóék igyekeznek félrevezetni Jugoszlávia népeit és azt állítják, hogy a nyugati államoktól óriási mennyiségű gépet, műszaki fölszerelést és ipari nyersanyagot kapnak. De az imperialistáknak nem érdekük Jugoszlávia iparosítása. A fölszerelések és gépek, amelyeket a kapitalisták hajlandók szállítani Jugoszláviának, elsősorban azokat a gazdasági ágakat hivatottak ellátni, amelyek számukra különösen nagyjelentőségűek. A behozatali jegyzékekben leggyakrabban olyan fölszereléseket és gépeket találhatunk, amelyek a színesfém-bányák építkezéseinek fokozására valók, mert ezek kiaknázásában vannak a kapitalista monopóliumok különösképpen érdekelve. Jugoszlávia gépeket kap az erdők kipusztításának meggyorsítására. A kapitalista monopóliumok, amelyeket kizárólag saját érdekeik vezetnek, tejport és más efajta árucikkeket szállítanak Jugoszláviának. Jugoszlávia bevitelét pedig repülőterek és más katonai létesítmények építése kapcsán felmerülő költségekkel terhelik meg, amelyeknek Jugoszlávia nemzeti érdekei ellenére, támaszpontul kell szolgálniok az imperialisták agresszív tevékenysége számára. A Jugoszlávia által bevitt áruk között igen sok rádióberendezés van (600.000 dollár értékben) olyan rádióállomások építéséhez, amelyeket a „New York Herald Tribúne" szerint „a Kominform elleni rádió-propaganda céljaira" állítanak fel. Az ilyen „áruk" bevitelével egyidejűleg a Tito-klikk a „specialisták" egész falkáját importálja a kapitalista országokból, akik a jugoszláv gazdaságnak — gazdáik érdekeinek megfelelően — irá,nyt adnak, s akiknek kémtevékenységéhez nem is férhet kétség. II. Az olyan áruknak hatalmas arányú bevitele, amelyekre a jugoszláv gazdaságnak legtöbbször nincs is szüksége, a kivitel fokozását követelte s ez most olyan méreteket öltött, amelyek már felülmúlják az ország gazdasági lehetőségeit. Még az imperialista sajtó is hangsúlyozza, hogy Jugoszlávia kiviteli terve felduzzasztott és teljesíthetetlen. Ha összeadjuk Jugoszlávia kiviteli kötelezettségeit, amelyek csupán nyolc országgal (USA, Anglia, Nyugat-Németország, Svédország, Franciaország, Olaszország, Ausztrália, Svájc) a legutóbb kötött szerződésekből erednek, akkor kiderül, hogy 1950-ben ezek a kötelezettségek elérik a 240 millió dollárt. Számításba véve a más országokba irányuló kivitelt, amelyekkel Jugoszlávia kereskedelmi kapcsolatokat tart fenn, meg kell állapítani, hogy Jugoszlávia kivitele 1950-ben több mint kétszeresére emelkedik a háború előtti időkhöz képest, amikor pedig a jugoszláv gazdaság helyzete sokkal jobb volt. Jugoszlávia exportja még a titóistáknak hitelek formájában odavetett alamizsna ellenére sem tud megbirkózni a túlméretezett bevitel miatt reá háruló feladatokkal, ami nemcsak a jugoszláv külkereskedelem realitását teszi kérdésessé, de még nagyobb mértékben rontja az ország általános gazdasági helyzetét. A Tito-klikk minden módon erőszakolja a kivitelt s közben nem számol sem a lakosság szükségleteivel, sem a terméssel, sem az ország gazdasági érdekeivel. Erről a „minden áron" való exportról írta 1950 február elsején a „NewYork Herald Tribúne": „Jugoszlávia kormánya felszólította az iparvállalatok összes igazgatóit, a szakszervezetek vezetőit és a lapkiadókat: tudassák a jugoszláv néppel, hogy az idén mindent exportálni kell, ami csak kivitelre alkalmas". A kivitel szerkezete még jobban kidomborítja Tito szolgai hajlongását az imperialisták előtt és bebizonyítja, hogy Jugoszlávia a kapitalista monopóliumoktól függ. A kapitalista országok érdeke három fő árucsoportnak Jugoszláviából való kiviteléhez fűződik! Ezek: a színesfémek, a fa és az élelmiszerek. A színesfémeknek a kapitalista országokba irányuló erőltetett kivitele már 1950 végére 10 százalékkal felülmúlja az 1951-re előirányzott mennyiséget. Olvan értékes stratégiai nyersanyagokat, mint a réz, ólom, cink és bauxit, amelyeket nem Jugoszláviában dolgoznak fel, nagy mennyiségben szállítanak a kapitalista országokba, s növelik velük azok hadipotenciálját. Kétségtelen, hogy az imperialisták érdeke ennek az értékes jugoszláviai kivitelnek a fokozása, s minden erővel megakadályozni igyekeznek annak az iparnak a fejlesztését, amely lehetővé tenné e nyersanya* Irta: Tadausa Gede a Lengyel Egyesfiit Munkáspárt Központi Vezetőségének tagja * * gok feldolgozását Jugoszlávián belül. A jugoszláviai erdőkitermelésnek erősen rabló jellege van. Az idén az rrdőírtás 75 százalékkal felülmúlja az 1951-re előirányzott kitermelés mennyiségét. Ha ezeket az adatokat összehasonlítjuk a jugoszláv gazdaság többi ágai termelési „terveinek" közismert, katasztrofálisan alacsony teljesítési mutatószámaival, akkor látjuk, milyen végzetes irányba taszítják Titóék a jugoszláv gazdaságot. A mezőgazdasági termékeknek és élelmiszereknek, tehát az elsőrendű közszükségleti cikkeknek Jugoszláviából történő kivitele olyan méreteket ért el, amelyek ,nár felülmúlják az ország gazdasági lehetőségeit. Az élelmiszerek exportálásakor Titóék egyáltalán nem számoLnak a munkásosztály és dolgozók érdekeivel és egyre jobban kiélezik azok reménytelen helyzetét, a végsőkig feszítik a szegénységet és éhséget. A Jugoszláviából Nyugat-Németországba előirányzott szá.lítások tételei között a „Der Kurier" 1950 augusztus 4-iki közleménye szerint „100 000 tonna búzát, 300.000 tonna kukoricát, 60.000 tonna zabot, 50.000 tonna árpát", ezenkívül apróiószágot és szarvasmarhát, mezőgazdasági és ipari nyersanyagokat találhatunk. Ha ezeket a számokat összevetjük a Jugoszláviában uralkodó éhséggel, az elsőrendű szükségleti cikkeknek egyre növekvő drágaságával, a jegyre történő ellátás dezorganizálásával és a kenyérfejadagoknak legutóbbi, tízszázalékos csökkentésével, akkor világossá válik, minő szakajdék felé viszi a fasiszta klikk Jugoszlávia népeit. Ezzel kapcsolatban igen jellemző a „Neue Zürcher Zeitung" 1950 szeptember 12-i cikke, amely azt mutatja, hogy Jugoszlávia nem tud kijutni az imperialistáktól való függés elátkozott köréből. Jugoszlávia nagymennyiségű élelmiszert visz ki, ugyanakkor, amint a lap megjegyzi, „kénytelen Brannantól, az amerikai mezőgazdasági .minisztertől élelmiszerszállítmányokat kérni az amerikai fölöslegből. Ez mutatja, milyen fenyegető az élelmiszerellátási helyzet olyan mezőgazdasági országban, mint Jugoszlávia". A lakosság súlyos helyzetét a Tito-klikk még súlyosabbá teszi kiviteli árpolitikájával. így például Titóék kilogrammonként 4 dinárért adják el a kukoricát Németországnak, míg Jugoszláviában 40 dinárt kell érte fizetni; Olaszországba kilogrammonként 6.5 dinárért szállítanak cukrot, míg odahaza a lakosságnak 500 dinárt kell fizetnie egy kilogramm cukorért. Jugoszláviában még megvan a jegyrendszer, de ennek ellenére a „New York Herald Tribúne" 1950 július 10-én kénytelen volt megállapítani, hogy az élelmiszerárak Jugoszláviában az 1949. évi áraknak kétszeresére emelkedtek. Ugyanebben a lapban (1950 augusztus 10-iki, szám) olvassuk: „Jugoszlávia lakosságának amúgyis alacsony életszínvonala fenyegetően tovább süllyed." A felsorolt tényekből -eredő politikai következmények nem kevésbbé súlyosak Jugoszláviára nézve, mint azok gazdasági következményei. A gabona ménéktelen kivitele elszegénvíti a szegény- és középparasztságot, éhezésre kárhoztatja a városi lakosságot, ugyanakkor pedig paradicsomot teremt a spekulánsoknak és falusi kulákoknak. Tito kénytelen volt bevallani választási beszédében, hogy „sok paraszttól elveszik az utolsó ingét is..., s hogy a parasztok nen akarják bevetni a földeket". Titóék nem tudnak megbirkózn

: e nehézségekkel s így abban keresik a kiutat ebből a helyzetből, hogy az iparvállalatokat közvetlenül a külföldi tőke kezébe adják át. így kapott például koncessziót a világ egyik legnagyobb vaskonszernje, az „Anaconda Copper Company", valamint a „Mackenzie Engineering Company" konszern, stb. Vegyes társaságok is l-lesülnek, felerészben külföldi tőkével, így például az Angliában alakult „Eastern Merchants Co". A kapitalista országokban a Jugoszláviával folytatott kereskedelem lebonyolítására alakult monopolista részvénytársaságok véglegesen ügynökségeik hálójába kerítik Jugoszláviát. III. Az árucsereforgalom földrajzi irányainak és az egyes kapitalista országokkal kötött szerződéseknek elemzése ugyancsak leleplezi a Titoklikk bűnös kereskedelmi politikáját és szolgai hajlongását a kapitalisták előtt. A jugoszláv kormány, miután megszakította kereskedelmi kapcsolatait a Szovjetunióval és a népi demokratikus országokkal, erőlteti kivitelét a Nyugat felé, mindenekelőtt az imperialista államokba s ezek közt is eisősorban az Egyesült Államokba. Az ENSZ 1948. évi hivatalos beszámolójában („Economic survey", 128. old.) a Tlto-kÜkk és Nyugat-Németország egymás mellett szerepelnek, mint egyedüli olyan államok, amelyek 1948-ban növelték az Egyesült Államokba irányuló exportjukat. A Tito-klikk az Egyesült Államoknak mindenekelőtt színes fémeket és hadicélokat szolgáló nyersanyagot: rezet, bauxitot, cinket, ólmot, épületfát szállít. Amint a „Monde" című lap megjegyzi, Jugoszlávia csaknem egész réztermelését kiszállítja az Egyesült Államokba. Ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy az Egyesült Államokba irányuló jugoszláv export, amely 1938-ba.n csupán 4 millió dollárt ért el, 1949-ben már 18 millió dollárra, vagyis több mint négyszeresére emelkedett, 1950-re pedig 30—35 millóra, vagyis a háború előtti idővel összehasonlítva a nyolcszorosára nő. 1949 végén Jugoszlávia Angliával ötéves szerződést kötött, amelynek értelmében évi 60 millió dollár összegű kölcsönös árucsereforgalmat bonyolítanak le, vagyis a háború előttinek hatszorosát. A szerződés értelmében 1950-től 1954-ig állandóan növekedni fog az Angliába szállítandó színesfémek, ólom, cink, króm, és a mezőgazdasági termékek mennyisége. 1948 márciusától kezdve Jugoszlávia komoly szerződő félre talált Nyugat-Németországban. A jugoszláv kormány 1950 április 18-án kötött szerződés értelmében köteles Nyugat-Németországnak 6-5.7 millió dollár értékű árut szállítani; a Nyugat-Németországból történő bevitel összegét 61.2 millió dollárban irányozták elő. A jugoszláv exportnak egy részét, amelyet az Egyesült Államok és Anglia nem foglaltak le maguk részére, az amerikai imperializmusnak alárendelt országokba irányítják. Franciaországba Jugoszlávia fát, ércet, fémeket, valamint mezőgazdasági termékeket szállít évi hatmilliárd frank összegben. Olaszország felé Jugoszlávia fa, bauxit, vasérc, fémek, stb. szállítására kötelezte magát 16 milliárd líra erejéig. De az 1949 augusztusában kötött szerződés már 54 milliárd lírára növeli ezt az árucserét. Hasonló szerződéseket kötött Jugoszlávia más országokkal is. Az Ausztriával kötött szerződés jóvoltából például Bécsben tetszésszerinti mennyiségben kapható a Jugoszláviából kiszállított hús. ugyanakkor Belgrádban élelmiszerhiány van és egynegyed kiló húsért hosszú órákig kell sorb.aállni az embereknek. IV. Csaknem vahmennyi burzsoá oszág lapja

: tele vmn^k hírekkel. •< Titónak nyújtott kölcsönökró'l. Mennyit kaptak végül is a titóisták? 55 millió dollárt az Egyesült Államoktól (Export-import Bank) és 2.7 millió dollárt az erdőkitermelésben folytatott rablógazdálkodásért; 9 millió dollárt a vaiuta-alapból és 8 millió fontsterlinget Angliától. A „News and World Reporf'című amerikai hetilap ezt írja: „Végeredményben Titót dollárok fogják fenntartani, de mi megköveteljük tőle a maximális politikai vagy katonai engedményeket és azt, hogy Jugoszlávia mondjon le iparosításának tervéről". „Az a legfontosabb — írja a hetilap —, hogy Titónak dollárra szüksége van s ezért fizetnie kell." Következésképpen Jugoszlávia népei fognak fizetni. Mint ismeretes, a nemzetközi bankok csakis abban az esetben adnak kölcsönt, ha döntő szavuk van annak meghatározásában, hogy hol, mikor és milyen célokra megy a pénzük. A „New-York Herald Tribúne" azt írja, hogy „Az új kölcsön háromnegyed részét amerikai nyersanyagok, gépek, kenőolajok, vegyianyagok, stb. vásárlására fordítják, egynegyed részét pedig a jugoszláviai bányák termelékenységének emeléséhez szükséges legfontosabb berendezések és anyagok beszerzésére irányozták elő". Ámde a titóisták még ezeket az uzsora-feltételek mellett odadobott alamizsnákat sem kaphatják meg egyszerre. Még mielőtt a kölcsönökkel kapcsolatos tárgyalások megkezdődtek volna, Titónak be kellett hízelegnie magát urainak kegyeibe, óriási kártérítési összegek fizetésére kötelezte magát az államosításért és vállalta a királyi kormány adósságainak törlesztését. Tito kötelezte magát, hogy az Egyesült Államoknak az államosításért kártérítés fejében 17 millió dollárt fizet, a 385 millió dollárt kitevő háború előtti kölcsönök törlesztésén felül, amelyeket még a Jugoszláv királyság kormánya kapott. Az Angliával kötött szerződés értelmében Jugoszlávia kötelezte magát 18 millió dolláros kártérítés fizetésére az államosításért, ámde ez az összeg sem elégítette ki a kapitalista cápákat. A Tito-kormánv elismerte Anglia jogát a termelés egy részére is, tehát azoknak a jugoszláv állami vállalatoknak nyereségrészesedésére, amelyeknek a háború előtt a brit tőke részvényese volt. Kártérítés gyanánt Franciaország 1.6 millió dollárt, Svájc 75 milľó svájci frankot, Belgium 365 millió belga frankot, Svédország 41 millió koronát kapott • A Jugoszlávia számára szükséges bevitel megvalósíthatatlan s teljes mértékben az imperialista államok és a kapitalista moriopóliumok akaratától és érdekeitől függ. A szerződésekben előirányzott jugoszláv export-szállítások rablójellegüek, amelyek tönkreteszik az országot. Az import éppúgy, mint az export, tökéletesen visszatükrözi a Tito-klikk kalandor és megvesztegethető mivoltát, amely Jugoszlávia népeit a nemzetközi tőkétől függő félgyarmat helyzetébe sodorja. Jugoszláviát az imperialisták ügynöksége: a fasiszta Tito-klikk elmaradottság és a nyomor legmélyére taszítja. Ha összehasonlítjuk a jugoszláv helyzetet a népi demokratikus országok újabb gazdasági sikereivel, a szocializmus felépítését célzó új terveikkel, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a Szovjetunió segítsége és a népi demokratikus országok közti kölcsönös együttműködés nélkül, a győzelmes szocializmus országának és a harcban és munkában kipróbált SZK(b)P tapasztalatainak felhasználása, valamint Lenin és Sztálin zseniális tanításainak felhasználása nélkül szó sem lehet az új társadalmi rend — a szocializmus felépítéséről.