Uj Szó, 1950. október (3. évfolyam, 227-251.szám)

1950-10-28 / 250. szám, szombat

OJ SRN 1950 október 28 Hegységeink csúcsain már ott fehérlik az idei első hó- Messziről látni ftket, amint vakítón ragyognak az őszi napsütésben. Erdeinket pedig vörössel, sárgával keverve, finom rozsdásra színezte a tél felé szökő időCsak a fenyők tartották meg a tavasz üdítő zöld színét... Reggel, amikor fel-fel száll a köd, oly hamvasak' a hegyoldalak, mintha nagy darab szilvák lennének ... Csendes, hallgatag a táj. Vagy csak annak tűnik, amint tavolbs mélyedő tekintettel figyeljük a természetet? Pedig, ha közeledsz a hegyhez, erdőhöz, kitárul előtted maga az élet teljes gazdagságával, fájdalmával és örömével. A hegyek, az erdők élnek, vádolnak, tüntetnek és ösztönöznek. Sok életnek adtak menedéket, sokat maglikba is fogadtak s kereszt helyett csak a reményt hirdető zöld ággal jelölték a sírokat. A besztercei erdők is ezt zúgják a mind élesebbé v&ló őszi szelben. Kiérezni beiőlük a béke uiám kiá.tásokat. Itt bontotta kí szárnyát szabadságunk, innen röppent fel a hegyek fölé újjászüleiésün k galambja, hogy szétvigye az egész orszagban az örvendetes hírt. Itt ropogtak a fegyverek s emelték magasba a szabadság vörös zászlaját. Itt haltak meg annyian és itt vetettek annyi sok sok derék életet tömegsírba sajnálat nélkül a fasiszták. A hegyek és az erdők élnek, vádolnak! Soha többé háborút 1 Kiharcolt új életünket munkánk sJcereivei, eredményeivel védjük, amit a szabadsághősök és a felszabadító hős szovjet katonák vérükkel pecsételtek meg! Békét! Békét! — követelnek az erdők és hegyek, az apák, anyák és testvérek. Ezt vésik a lelkedbe a gyorsan iramló patakocskák csobogásai, melyeket évekkel ezelőtt a felkelők vére festett pirosra 777 Azóta a sors kereke nagyot gördült előre. Az emberéleteket kioltó fegyverek megszűntek kattogni, bömbölni, robbanni s helyettük a dolgozók, a gépek munkadalai zengik az új élet ritmusát. A hegyek, az erdők csak emlékeztetnek... s alattuk, körülöttük, előttük, a völgyek mélyén, a folyók és vasutak mentén, hazánk déli síkságán új üzemek, gyárak, iskolák, foök^ődék, kultúrházak, munkáslakó eok, halastavak épülnek gyors iramban„ földjeinken pedig nagy táblákon vetünk, aratunk s ezek egy részére vizet engedünk, hogy rizs teremjen rajtuk ... s mindez azért történik, hogy virágozzék életünk s az öröm dala szálljon ajkunkról. Ezt követelték hegyeink és erdeink, apáink, anyáink és testvéreink a nagy harc előtt és alatt. S most, hogy valósággá vált a föld, a nép óhaja, a kö. zös vágy és akarat szavai sújtanak le pörölycsapásként, munkásökölként, Pefrőci Bálint: 3&eszteteti éé&eácmg&k hogy ezt a békét megvédjük s még ellenségeire is rákényszerítsük. • | Békéről beszél az egész világ a bé; kéről beszél hazánk népe is. Békét | akar a munkás és békét óhajt a tőkés. De milyen ez a két béke? A mun. i kás szabadságot, népe függetlenségét i követeli, hogy lehányhassa végre ma: gáról a miüt szennyét, nyomorúságát, az urak basáskodását. A tőkés pedig, hogy aranyait védje, fokozza a ter! rort, tovább fejleszti háborús iparát s ahol, mint Koreában is történt, | szándékának meghiúsulását látja, i bombákat dob a védtelen anyákra, ^j'crmekekre, házakra, hogy elrettsntss őket igazi törekvéseiktől. Ez •z ő békéjük, — ami haragot, gyűlöletet, ellenszenvet kelt valamennyi j r.emzet haladó dolgozójában ... S ön; tudatra ébrednek a népek. Nehru in| di.ai vezető személye, aki nem kommunista, nem a haladók képviselője, kijelentésével igazolta, hogy a béke kérdésében nincs semlegesség s rámutatott arra, hogy már semmiféle terrorral, erőszakkal nem nyomhatjuk el a gyarmati népeket, akik, ha szenvedések, küzdelmek árán is, de kiharcolják szabadságukat. A hetekben Ausztriában is békekonferenciákat tartottak. Az osztrák dolgozók békéért és béreik emeléséért tüntettek, a kormány pedig, mint Bécsben is tette, az utcákat a következő feliratú plakátokkal árasztotta el: Békét akarunk, de nem a szabadságunk árán. Mit akartak ezzel mondani? Szilárdítani a tőkések uralmát, megtömi a magasabb életszínvonal után vágyó nép akaratát s tovább folytatni elnyomó, a munfcáserőket kizsiákmtányoló politikájukat. A kormány a tőkések szabadságát védi és mit sem törődik a mind nagyobb nyomorúságban élő, olcsó pénzért dolgozó munkássággal. Amerikában viszont nem a békéről, hanem a háború elkerülhetetlenségéről beszélnek ... • Nlálunk, a mostani kerületi béke konferenciákon dolgozóink egy emberként hirdetik: Mi a békét nem kérjük, mi a békét kiharcoljuk s rákényszerítjük az imperialistákra! A besztercebányai Nemzeti Otthon nagytermében rendezték meg a kerület békekonferenciáját. Munkások, dolgozó parasztok, papok s az értelmiség kiküldöttjei beszéltek mindennapi harcukról, mellyel a béke ügyét szolgálják. Chibada János, szlovenszkalupcsai evar. ikus lelkész lép az emelvényre. — Most tudtam meg, hogy itt ül a kiküldöttek között az anyám is — mondja Chabada János meghatott szavakkal és emlékezik —, az első világháborúban vesztette életét az apám s mi elhagyottan, árván éltünk tovább. Akkor még kicsiny gyermek voltam. Életünk keserűséggel volt teli. S anyám nehezen tudott rólam gondoskodni abban a világban, mely nem akarta felismerni a szegények nyomorúságát... S ma itt van ő is a Béke Hívei között, hogy minden erejével védje a békét... A konferenciát vezető elvUárs felhívja ezután özvegy Chabadánét, hogy a sokat szenvedett anyák nevében foglaljon helyet a díszemelvényen. Az emberek kíváncsian emelkednek fel helyükről, hogy láthassák az anyát. S a terem közepe táján feláll egy idősebb, feketébe öltözött aszszony, anya, akit az első világháború tett özveggyé. Lassan lépdegél előre ... Nem szokta meg az ünneplést, hogy az emberek őt nézzék, egész élete egyszerűségben folyt s mégis oly drámaiak, mozgalmasak voltak sorsának egyes felvonásai. Az emelvény előtt a fia kitárt karral várja őt, majd összeölelkeznek, megcsókolják egymást... így találkozott a besztercei békekonferencián az anya a fiával... • A lidicei asszonyok kiküldöttje is jelen volt a konferencián, Müller Jaroszlava homlokát ráncok barázdálják. Az elnyomatás keserves évei hagytak ilyen nyomot rajta Lassan, meggondoltan beszél. — Jól ismerjük a világháború fasiszta poklát — mondja Müller Jaroszlava —, közülünk sokan vesztek ott, kevesen tértünk vissza. A mi gyá. kunknak az utolsónak kell lenni Tudatosítottuk magunkban, hogy csak munkával hidalhatjuk át a tegnap gyászJát s így mindnyájan bekapcsolódtunk az építőmunkába. Mi, lidicei asszxmyok a békéhez való hozzájárulásunk jeléül brigádban dolgoztunk 14.000 órát. Az imperialisták Koreában világosan megmutatták aljas háborús szándékukat. Ellenük vagyunk mindnyájan és hazánkért és a békéért szorgalmas munkával harcolunk. Emberek, legyetek él»erek! Ihrmg Máriát jól ismerjük. Sokat hallottunk már erről a fiatal ragyolci asszonyról, aki a füleki Kovosmaltban ragyogó munkafelajánlásaival elősegítette a dolgozók öntudatra ébresztését. Tanít, nevel és ösztönöz. Nemrég politikai iskoláztatáson vett részt s amikor onnan visszatért az üzembe, a sajtóiéban vállalt munkát, ahol azelőtt nő még nem dolgozott. Már ott is magas, 140 százalékos teljesítményt ért el. Az azelőtti munkahelyein, a díszítő, és a tábla-osztályon hatszor, összesen 96 százalékban szilárdította normáját. Alacsony termetű, szeméből mély emberi érzés sugárzik. Most is, ahogy a szónoki emelvényen áll és beszél a jelenlévőkhöz, a konferencia kiküldöttjeihez, szavaiból kiérezni, hogy egy öntudatos, erőslelkületű munkásnő nyilvánítja ki véleményét a békéről, a szocializmusról, a háborúról... — Az egész haladó emberiség visz szautasítja a háborús uszítókat — mondja Ihring Mária —, ellenszenvvel figyeli az imperialistáknak a békeszerető Korea népén elkövetett állati tetteit- A koreai helyzetet tanulmányoztam s a harcot kezdetétől fogva figyelemmel kísértem. Naponta értesülünk arról, hogy a gentlemanek, akik szétkürtölték az egész világban, hogy nekik van a legfejlettebb kultúrájuk, Koreában gyermekeket löknek a folyókba, kiégetik az emberek szemét, kivágjiák nyelvüket, lányokat, asszonyokat megerőszakolnak. Ez nem kultúra, ez állatiasság! — Nyári vasárnapon történt —emlékezik most Vissza Ihring elvtársnő —, amikor kemény küzdelmek folytak Szöulért. Kétéves kislányommal sétáltam s azon gondolkodtam, hogy miért kell mindennek történnie? Utk őzbe n sok boldog, nevetgélő anyát láttam ... Egyszerre csak a kislányra néztem s a szememből könnyek kezdtek peregni. Ökölbeszorítottam a kezem és azt mondottam, hogy „nem"! Gyermekemnek s a többi gyermeknek nem szabad az amerikai imperialisták gyártotta bombák áldozatául esniök. Hétfőn pedig, amikor munkába mentem, tíz százalékos normaszilárdítást kértem s külön hat órát ledolgoztam a hős koreaiak megsegítésére. Példámon felbuzdulva az üzem dolgozói felajánlottak egy teljes váltást. — Otthon, Ragyolcon pedig a gabonabeszolgáltatáskor húsz kilogramm búzát ajánlottam fel a szenvedő Korea népének. A község dolgozó paraszt-jtí ebben is követtek engem s egyúttal felhívták hazánk valamenynyi földművesét, hogy segítsenek a koreaiakon... — A gyárosok fegyverkeznek — folytatja beszédét Ihring Mária —, ellenünk gyártanak fegyvert. De olyan fegyvert, olyan bombát nem készíthetnek, mellyel megtörhetnék egy kommunista szívét. Bennünket, sohasem törhetnek meg Uj akciókkeli, útfalbb felajánlásokkal adunk feleletet a háborúra uszitó imperialistáknak. Az „Amerika hangja" beszélt az én. kezdeményezéseimről, feleslegesnek nyilvánította őket és fanatikusnak nevezett el engem. Nem vagyok fanatikus — emeli fel hangját Ihring Mária —, csak asszony, anya vagyok, aki szereti gyermekét és népét! S a konferencián új kötelezettségvállalását jelentette be. Keresetéből naponta két százalékot, havonta pedig egy teljes váltást ajánlott fel a béke-alapra. — Felhívom az ország valamennyi dolgozóját, hogy új felaj'ánlásaikkal járuljanak hozzá a béke-alaphoz, hogy minden nap arra gondoljunk, hogy nálunk és az egész világon véd jük a békét... • A Béke útját építjük Besztercétől Bánosig, ahol felállítjuk a felkelés emlékművét. Üzemeinkben új ifjúság nevelődik— Nem a háború számára, emberek gyilkolására készítünk gépeket — mondja a Sverma-vasművek egyik fiatal dolgozója —, hanem a békés építőmunkának gyártunk gépeket, hogy könnyíthessünk a dolgozók munkáján. Az egész országban hallhatjuk ezeknek a gépeknek dalát, melyek, az új típusú emberekről, az éhnunk.áisokról énekelnek. A dolnyhámori Sandrik-üzem egyik dolgozója többek között a következőket mondotta: — Nem fogunk sírokat ásni a háborúban elesetteknek, de egy nagy sírt ásunk, melybe a kapitalista rendszert fogunk temetni. Síevka Kálmán katolikus lelkész kijelentette, hogy „a népből jöttünk s a népnek akarunk szolgálni". Hrusovszky Rudo, a kopernicai harmadik típusú EFSz tisztviselője bejelentette, hogy szövetkezetük azt a békekötelezettséget vállalta a Béke Hívei második világkongresszusának tiszteletére, hogy áttérnek a szövetkezeti forma negyedik típusára. Szilárdítani fogják a normákat és nagyban fogják fejleszteni az állattenyésztést. — Rövid időn belül kiépül nálunk az új, szocialista típusú falu — mond. ja Hrusovszky —, mely a béke erős pillére lesz. A konferencián beszéltek még a krupinai, losonci, kékkői, Ipolysági, zólyomi kiküldöttek. Munkájuk eredményedről, sikereiről, az újabb békekötelezettségekről beszéltek. Mindnyájan látjuk, hogy újabb háború veszélye fenyegeti a világ népeit s ezért, hogy ezt elkerülhessük, mind tevékenyebben védjük a békét, erősítjük munkáshazánkat és szilárdítjuk baráti kötelékeinket a nagy Szovjetúnióval. A béke tábora hatalmas méretekben erősödik s a viliág haladó dolgozói készek arra, hogy kiüssék a támadó imperialisták kezéből a gyű. lölt fegyvereket s alig várják, hogy felzenghessen végre a világ minden táján, valiamennyi nép ajkáról a béke győzelmes himnusza. ATL #11' JELLEM Irta: ALEXEJ TOLSZTOJ. Jegor Drjemov leült a padra az asztal mellé, ugyanda, ahol akkor szokott ülni. amikor a lába még nem érte a földet s az anyja megsimogatta göndör kis fejét, így szólt hozzá: — Egyél, madaram! — És elkezdett beszélni az anyának a fiáról — saját magáról — töviről-hegyire elmondott mindent, mit eszik, mit iszik, hogy nem lát semmiben szükséget, egészséges és jókedvű mindig és beszélt röviden azokról az ütközetekről is, amelyeken tankjával résztvett. — Mondd csak, ugye, rettenetes a háború? — szakította félbe az anya, elhomályosuló szemét ráemelve. — Hát igen, rettenetes, de ... meg lehet szokni. Megjött az apja is, Jegor Jegorovlcs. Ezek az évek őt is megviselték — szakálla mintha liszttel lett volna behintve. Megpillantotta a vendégel, a küszöbön topogott viseltes csizmáival, levette lassan vállszíját és kurta bundáját, majd az asztalhoz lépett és kezét nyújtotta — oh, miiven ismerős volt a széles, becsületes apai kéz! Nem kérdezett semmit, hiszen anélkül is tudta, mit jelent a vendég a katonai kitüntetésekkel, leült és félig csukott szempillával maga is hallgatni kezdte. Minél tovább ült ott Driemov hadnagy Ismeretlenül és minél többet beszél magáról és mégsem magáról, annál lehetetlenebbnek érezte, hogy fölfedje kilétét, — hogy föláll ion és szóljon: ismerjetek hát meg végre, anyám és apám, akármilyen csúf is vagyok! Jó volt a szülői ház asztalánál ülnie, jó, de fájdalmas is — No hát, vacsoráljunk, mama, kínáld meg valamivel a vendégünket is. — Jegor Jegorovics kinvitotta a régi szekrény ajtaját,, melynek balsarkában egy skatulyában álltak a halászhorgok -r- m®st is ott voltak — s ott szokott állni á cserba teáskanna, most is ott állt, s kenyérmorzsa és hagymahéj illata áradt belőle. Jegor Jegorovics kivett egy fiaskót — két nohárnyi bor volt benne mindössze — és felsóhajtott, hogy nincs több. Vacsorához ültek, mint régente. S csak a vacsora végén vette észre Driemov hadnagy, hogy anyja pillantása figyelemmel követi keze mozdulatát, amint a kanalat emeli. Jegor mosolygott, anyja elkapta tekintetét és arca fájdalmasan vonaglott. Beszélgettek erről-aríól. hogy milyennek ígérkezik a tavasz, hogy áll a nép a vetéssel és arról is. hogy a nyárra várható a háború befejezése. — Miért gondolja, Jegor Jegorovics, hogy nyárra vége lesz a háborúnak? — A nép most fel van bőszítve — felelte Jegor Jegorovics — a halálon is keresztülmennek, most nem lehet megállítani, a németnek ... kaput. Marja Polikarpovna megkérdezte: — Még nem mondta meg, hogy mikor adnak neki szabadságot, hogy hazalátogasson. Már három éve nem láttam, bizony, megemberesedhetett azóta, talán bajuszt is növesztett . . . Aki nap, mint nap a halál közelében jár — talán még a hangja is megvastagodott? — Hát bizony, ha megi&n, talán rá sem ismernek — mondta a hadnagy. A kemencepadkán vetettek ágyat neki, ahol emlékezett minden téglára és minden hasadékra a gerendából ácsolt falon, minden csomóra a menynyezeten. A gyapjú és a kenvér-szaga olyan meghitten otthonos volt, hogy halála óráján sem feleitheti el. A tetőn át a márciusi szél fütyült. A fal mögött apja horkolt. Anyja álmatlanul forgolódott és sóhajtozott. A hadnagy hasán feküdt és tenyerébe támasztotta arcát — Hát csakugyan nem ismert meg — gondolta — csakugyan nem? Mama, mama ... Reggel a gyujtósfa zörgésére ébredt, anyja óvatosan foglalatoskodott a kemence körül: a kifeszített kötélen száradt kimosott harisnyája, az ajtóban állt frissen tisztított csizmája. — Eszel egy kis fehér kalácsot? — kérdezte az anyja. Nem felelt mindjárt, lemászott a kemencéről, fölvette blúzát, övét felcsatolta és a padra ült, mezítláb. — Mondja csak, él itt a falujukban egy bizonyos Katja Maliiseva, Andrej Sztyepanovics Maljisev leánva? — Tavaly végezte a képzőt és most minálunk tanítónő. Meg akarod látogatni? — A maga fia kért meg rá, hogy okvetlenül adjam át neki az üdvözletét. Az anya a szomszéd kislányt küldte eí érte. A hadnagy arra sem ért rá, hogy cipőt húzzon s már itt is volt Katja Maljiseva. Nagy, szürke szeme ragyogott, szemöldöke összefutott a meglepetéstől, arcán az öröm pírja. Mikor fejéről levette és széles váHára terítette kötött kenddőiét. a hadnagy magában sóhajtott: — ha megcsókolhatná fényes, meteg haját!... így képzelte mindig maga elé kedvesét, ilyen frissnek, törékenynek, jónak és szépnek, hogy amikor belép, mintha az egész házat bearanvozná ... — Ön hozott üdvözletet Jegortól? (ö háttal állt a világosságnak s csak a fejével biccentett, mert szólni nem tudott.) Éjjel-nappal várom, így mondta neki... És közelebb lépett hozzá. De amint ránézett, mintha nyíl érte volna, riadtan hökölt vissza. Akkor Jegor elhatározta, hogy elmegy innét — még ma. Anyja megsütötte a búzakalácsot, aludttejjel, ö megint Drjemov hadnagyról beszélt, de ezúttal harci tetteiről — a háború borzalmasságáról is és nem emelte szeméi Katiára, hogv ne kelljen látnia a kedves arcon a saját csúfságával keltett eiszőrnyedést. Jegor Jegorovics abban járt, hogy tova t szerezzen a kolhozból, de ő elindult gyalog az állomásra, ahogy jött. A történtek nagyon leverték, útközben meg-megállt, tenyerével ütögette az arcát és rekedt hangon ismételte: — Most aztán mi lesz? Bevonult csapalához, mely akkor tartalékban állt, mélven a front mögött. Katonabajtársai olvan őszinte örömmel fogadták, hogy lelke megkönnyebbült attól a súivos tehertől, melytől már aludni, táplálkozni, sőt jóformán lélekzeni sem tudott. Ügy döntött, hogy anyja továbbra se tudja meg a szerencsétlenséget, mely őt érte. Ami Katját illeti — gombház, őt kitépi szivéből. Két hét múlva anyjától jött levél: „Kedves fiam, kívánok ió egészsé get. Aggódva írom ezt a levelet, nem tudom, mit gondoljak. Volt nálunk egy ember tőled, nagyon derék ember, csak az arca voit csúnva. Ügy volt, hogy nálunk marad egy darabig, de aztán fogta magát és elment. Attól a perctől kezdve aludni sem tudok, az az érzésem, mintha le távoztál volna tőlem. Jegor Jegorovics szid is érte eleget, — vénségedre, mondja az eszed is elment egészen: ha a mi fiúnk lett volna, már hogyne fedte volna fel magát ... Minek is kellett volna titkolóznia, arra az arcra, amilven annak vot, aki nálunk járt,, inkább büszkének kellene lennie. — így beszél hozzám Jegor Jegorovics, de az anyai szív — egyre csak a magáét hajtogatja: ő volt az, ő járt nálunk ... Az az ember a kemencén aludt, én azalatt kivittem a köpenyét az udvarra, hogy — kitisztítsam és átöleltem és sírtam — ő az. ez az ő köpenyei ... Jegoruska, írjál. Krisztus szerelmére, és magyarázd meg, mi volt ez? Vagy csakugyan — az eszem ment el..." Jegor Drjemov megmutatta ezt a levelet nekem, Iván Szudarievnek és elbeszélve egész történetét, egy könnycseppet törült ki a szeméből ruhája ujjával. Én erre: — itt aztán mondhatom. két jellem ütközött ősszel T-e bolnd, te, írj gyorsan az anyádnak, kérj hocsánatot tőle. ne akard, hogy csakugyan eszét veszítse... Számít is neki a te arcod! Még jobban fog szeretni vele. Még aznap meg is írta a levelet: „Kedves szüleim, Maria Polikarpovna és Jegor Jegorovics, bocsássatok meg meggondolatlanságomért, valóban és jártam nálatok, a fiatok..." És így tovább és így tovább — négy, sűrűn teleírt oldalon — teleírt volna talán húsz oldalt is — ha tehette volna. Egy idő múlva a lőtéren álltunk éppen — futva jön az egyik katona Jegor Drjemovhoz: — Kapitánv elvtárs, önt keresik... — A katona úgy állt előttünk, ahogyan a forma kivánja, de arckifejezése olyan volt, mintha felöntött volna a garatra. Bementünk a körletbe, közeledünk a házhoz, ahol Drjemovval laktunk. Látom, ő elveszti uralmát, idegesen köhécsel. — Hiába — gondolom, — a tankszolgálat az ember idegeire megy előbb-utóbb. — Belépünk a házba, ő előttem megy s én már kívülről hallom: — Mama, hát megjöttél, én vagyok az! — És látom, egy kis öregasszony borul a mellére. Körülnézek és látom, hogy még egy másik nő is van itt. Becsületszavamra — lehetnek szép lányok rajta kívül is a világon, de én személyesen még sohasem találkoztam ilyen széppel. Ekkor kiszakítja magát a fiú anyja öleléséből, a leányhoz lép és nekem az jut az eszembe, hogy daliás termetével ő most is a háború Istene. — Katja! — mondja — Katja, miért jött ide? Hiszen más ember volt az, akinek ígéretet tett, hogv megvár ja ... A szép Katja felelt neki valamit és én, bár ekkor már kiléptem a tornácra, hallom: — Jegor, én magával akarok élni örökké. Hűségesen fogom szeretni, nagyon fogom szeretni ... Ne küldjön d engem magától... Igen, ezek az orosz jellemek! Egyszerű embernek látszik, de ha valami komoly csapás éri, hatalmas erő ébred benne — az emberi szépség. — Vége. —