Uj Szó, 1950. október (3. évfolyam, 227-251.szám)

1950-10-01 / 227. szám, vasárnap

1950 október TARTÓS BEKEERT. NEPI DEM OKRA CIA E R 77 Valahányszor úgy adódott, hogy résztvehettem egy-egy szakszervezeti kongresszuson, mindig jobban szerettem volna, ha a kongresszust valamelyik nagyipari központban tartanák, hogy az egyszerű munkások nyomon követhessék mindazt, ami egy ilyen kongresszuson végbemegy és megtudják, milyenek is azok a szakszervezeti vezetők, mire és hogyan költik a munkások pénzét A szakszervezetek brightoni (Fürdőváros Anglia déli partvidékén. Szerk.) kongresszusán az egyszerű küldöttek azt hitték, hogy vezetőik azoknak a kérdéseknek megoldásán fognak buzgólkodni, amelyek oly annyira nyugtalanítják a munkásosztályt. Azt remélték, hogy vezetőik a munkabér-problémákkal, a létfenntartási költségek emelkedésének kérdéseivel, s azokkal az intézkedésekkel fognak foglalkozni, amelyek Angliát függő viszonyba hozták az USA-val szemben. Az egyszerű küldöttek szerettek volna megoldást találni a malájföldi és koreai háború beszüntetésének, az atombomba eltiltásának kérdésében. Szerették volna megvitatni az újrafegyverkezés betiltásának, valamint a katonai szolgálat meghosszabbításának kérdését; a közoktatásra, lakásépítésre és egészségvédelmi célokra előirányzott összegek csökkentésének kérdését. Vájjon hozott-e a szakszervezeti tanács valamelyes döntést ezekben a kérdésekben, olyan döntést, amelv megfelelne a proletár osztályharcos szellemnek? Vájjon lehetett-e merszük az egyszerű küldőiteknek, hogy elmondják ezekkel a kérdésekkel kapcsai atos véleményüket? Megkisérelte-e a Szakszervezeti Tanács, hogy sürgősen és felelős módon foglalkozzék a vállalkozók és a háborús uszítók elleni harc ügyével? Kifejezésre juttatta-e a kongresszus a legcsekélyebb mértékben is, menynyi aggodalmat kelt a gyárak és üzemek munkásaiban Anglia jelenlegi helyzete? A szakszervezeti tanács mit sem tett ezen a téren, de eszeágában sem volt! A szakszervezetek brightoni kongresszusát olyan megrémült és hisztéri ás vezetők hívták egybe és irányították, akik nem mernek felelősséget vállalni múltbeli politikájuk következményeiért. Ezek az emberek kétségbeesetten kapkodtak az olyan eszközök után, amelyeknek segítségével igazolhatnák önmagukat és megakadályozhatnák teljes leleplezésüket Olyan szakszervezeti vezetők irányították a kongresszust, akik úgy vélik, hogy kizsákmányolás és tőkések már nincsenek többé; ezek az emberek a kongresszus munkájának befejeztéig egyetlen szót sem ejtettek ki a vállalkozók és a tőkések ellen. Ezzel szemben a kommunizmus és a Kommunista Párt ellen sokat és hisztérikusan ágáltak. A szakszervezeti tanács brightoni magatartásának fő vezérfonala az a kísérlet volt, hogy a szakszervezetek átállítsa annak a harcnak támogatására, amelyet a vállalkozók a béke és a szocializmus tábora ellen vívnak. Miről is beszélt felszólalásában Butlock, a kongresszus elnöke, Attlee és Terwson. Körülbelül ezt mondották: öt nehéz évet éltünk át, nagy áldozatokat hoztunk. Éppen most léptünk be abba az időszakba, amikor már kezdenek kirajzolódni előttünk azok az óriási vívmányok, amelyek felé törekedtünk. Ámde most kénytelenek vagyunk fokozni a véderőre fordítandó kiadásokat, kénytelenek vagyunk résztvenni a malájföldi és koreai háborúban. Az újrafegyverkezés nagy programjának elfogadása miatt kénytelenek vagyunk lemondani jövőbeni szociális terveinkről. Hasonlít-e mindez, ha csak távolról is, az igazságra? Természetesen nem. A labourista kormány a kommunizmus iránti gyűlölete miatt Angliát az Egyesült Államokhoz kötötté, a legagresszívebb országhoz, amelyet az emberiség valaha is ismert. A labourista kormány elutasította a megegyezést a Szovjetunióval, a leghatalmasabb, a valóban építő szándékú és valóban békeszerető szocialista országgal. Éppen az Amerikával fennálló szövetség volt az, amely arra kényszerítette Angliát, hogy résztvegyen A BRIGHTONI SZAKSZERVEZETI KONGRESSZUSRÓL olyan egyezményekben, mint a brüsszeli szerződés és az ÉszakAtlanti egyezmény, hogy beleegyezzen a hadsereg újbóli fölfegyverzésébe, hogy ma belépjen a koreai háborúba, holnap pedig majd arra kényszerül, hogy a formózai háborúhoz is csatlakozzék. Ugyanakkor az USA nem haUandó csökkenteni a vámtar fákat, kezébe kaparintja Anglia gyarmati piacait, újból fölfegyverzi Nyugat-Németországot és Japánt Ámde a szakszervezeti tanács jobboldali vezetőit nem nyugtalanítja az ország valóságos h lyzete. Ezek az emberek nem képesek egyébre gondolni, mint a kommunizmus „rémére", amelyet ugyancsak ők találtak ki. Sokat beszélnek az „erkölcsi értékekről", de ugyanakkor ők ma^uk valóságos mesterei annak, hogyan kell a feketéből fehéret csinálni. Közvetlenül az 1949-ben megtartott szakszervezeti kongresszust kővetően, az USA rákényszerítotte Angliát, hogy értékelje le a fontsterlinget, habár Cripps, a kormány és a szakszervezeti kongresszus teljes támogatásával, többlzben kijelentette, hogy utolsó csepp véréig küzdeni fog ez ellen. A brightoni sznkszervezvti kongresszus elnöke volt annyira arcátlan, hogy kijelentette: „A pénzügyminiszter kénytelen volt olyan komoly lércésre elszánni mi<?át, m

:nt a font Ieérté' e'ése. Ez a mindenképpen nélkülözhetetlen, de kockázatos lépés mindmáig az óhajtott célt szolgálja." És Attlee, az „er köles apostola", még továbbmenve, bejelentette a kongresszus küldötteinek: „A fontnak kellemetlen, de szükséges leé'té'celése meghozza azokat az eredményeket, amelyeket vártunk." A labourista vezetőknek nem volt merszük megmondani a kongreszszus küldötteinek, hogy a megélhetési költségek óriási emelkedése a font leértékelése után annak a politikának eredménye, amelyet a Wall Street kényszeritett Angliára. Az „erkölcsi és lelkiértékek" e bajnokai már 1949 szeptemberében tudták, hogy a font leértékelésére készülődnek, de akkor becsapták a szakszervezeti kongresszust és rávették, hogy támogassa a bérek befagyasztásának politikáját azzal az ürügygyei, hogy az árakat csökkenteni fogják. Emellett jól tudták, hogy az árak szüntelenül emelkedni fognak. És ezek az emberek merészelik arcátlanul azt mondani, hogy „a kommunisták egy külföldi hatalom ügynökei"! A történelemben azonban még nem akadt rá példa, hogy egy olyan ország, mint Anglia, amely nagyhata!om szerepére tart igényt, ilyen alázatosan és szolgalelkűen hajtotta volna végre az USA parancsait, abban reménykedve, hogy ezzel feltartóztatja a nemzeti felszabadulásra, függetlenségre, a békére és szocializmusra • Irta: Bárra/ Polliit az Angol Kommunista Párt főtitkára. * • irányuló mozgalomnak egyre nö vekvő hullámát Attleenak a fölfegyverzésről szóló hangzatos frázisai mögött az a szándék rejlik, hogy az iparban a munkaintenzitásnak példátlan méretű növelését vezesse be. Attlee azzal próbálkozik, hogy rábirja a munkásokat, mondjanak le a bevett hagyományokról és arról u gyakorlatról, amely munkabérűket és munkájukat védi. Attlee azon iparkodik, hogy bevezesse a munkaerő kényszerelosztását és meghosszabbítsa a munkanapot, vagyis arra törekszik, ami az árak emelkedését, a kapitalisták profitjainak növekedését a legszükségesebb árucikkek termelésének csökkentését, a legfontosabb szolgáltatások és lakóházépítés nagyarányú csökkentését vonja maga után. Ez azonban még korántsem minden, amit Anglia munkásosztályának fizetnie kell a labourista kormány és a szakszervezeti tanács politikájáért, azoknak a politikájáért, akik Angliát az amerikai imperializmus hadiszekeréhez kötötték. Fennáll még egy másik veszély is, amely Angliát fenyegeti, ha a labourista kormány politikája, amelyet a szakszervezeti tanács támogat, egy harmadik világháborúba sodorná az országot. Mégpedig az a veszély, hogy az országot az atomháború eredményeképpen teljesen eltörlik a föld színéről. És a Tewsonok és Deakinek ennek ellenére nagy buzgalommal arra kérték a kongresszust, hogy ne követelje az atombomba betiltását. Ezek az emberek készek városainkat megsemmisülésre kárhoztatni és szigetországunkat hosszú évekre lakatlanná tenni, — s mindezt a kommunizmus és a Szovjetunióvá! szemben érzett gyűlöletük miatt. Sokat beszélt Brightonban Deakin, Tewson és Attlee a demokráciáról. Most pedig itt az ideje, hogy ezt a kérdést teljes élességében megvitassuk a gyárakban és a vidéki helyi szervezetekben. A „brit demokráciának" e szenvedélyes prédikátorai ugyanis olyan emberek, akik még saját szakszervezeteikben is elfojtják a demokrácia bárminemű megnyilvánulását. A laböurista kormány hatalomrajutásának pillanatától kezdve egyre több és több időt juttat olyan küldöttek és vezetők felszólalásainak, akiknek beszédei a kormány védelmére irányulnak. így volt ez a szakszervezetek mostani kongresszusán. A gyárak és üzemel? küldötteit évről évre mindinkább megfosztják annak (ehetőségétől, hogy álláspontjukat kifejthessék. Ugyanakkor azonban egyre több időt fordítanak a „testvéri" amerikai és kanadai szervezetek reakciós vezetőinek, a kormány képviselőinek és mindazoknak felszólalásaira, akik a szakszervezeti tanács irányvonalát védelmezik. A kongresszus küldötteinek kisebbsége büszke lehet arra a harcra, amelyet ilyen súlyos helyzetben vívott. Három esztendő elkeseredett harcára volt szükség ahhoz, hogy végül is a brightoni kongresszuson komoly vereséget mérjenek a bérek befagyasztásának politikájára. Azokat a küldötteket, akik ezt a harcot vívták, mindenféle üldözésnek vetették alá a szakszervezeti tanács jobboldali vezetői. A szakszervezetek kongresszusán a munkások meggyőződtek róla, hogy Deakinnek a bérek befagyasztását célzó politikája helytelen. Hamarosan meggyőződnek majd koreai politikájuk helytelenségéről is. Persze, szemmellátható az ellenmondás a bérek befagyasztásának kérdésével és a Koreáról szóló határozattal kapcsolatos szavazás között. Ez azzal magyarázható, hogy az üzemekben és a szakszervezetek vidéki szerveiben még mindig túl keveset foglalkoznak a politikai kérdések megvitatásával. Még mindig nagy figyelmet szentelnek az úgynevezett „közvetlen gyakorlati kérdéseknek" és még nem értik meg eléggé, hogy valamennyi „közvetlen gyakorlati kérdés" a politikai helyzettől és attól a politikától függ, amely e kérdések megoldására irányul. Ez az, ami a munkásokat meghátrálásokra és vereségekre vezeti. Ha a folyó politikai kérdéseket az üzemekben és a szakszervezetek helyi szerveiben ugyanolyan komolyan vitatták volna meg, mint ahogyan a szakszervezeti tanácsnak a bérek befagyasztására irányuló politikáját — és az egyenlő munkáért egyenlő bért —, kérdését megvitatták, akkor a szakszervezeti tanács Brightonban a politikai kérdésekben is ugyanilyen vereséget szenvedett volna. A jobboldali szakszervezeti vezetők, akik oly szenvedélyesen tagadják annak szükséges voltát, hogy a szakszervezetek politizáljanak, pontosan az ellenkezőjét cselekszik, ök mindent politikai szemszögből, a szociáldemokraták reakciós szemszögéből néznek. Sikerült nekik a szakszervezetek mostani kongreszszusát a labourista párt és a kor^ mány egyszerű politikai függvényévé alacsonyítani. Végzetes hiba volna, ha az aktiv Harmincéves az Angol Kommunista Párt Szeptember 24-én ünnepi ülésen emlékeztek meg Londonban a Kommunista Párt megalapításának 30. évfordulójáról. Az ünnepségen, amelyet a békéért folyó harc jegyében tartottak meg, 9000 ember vett részt. Az egybegyűltek lelkesen üdvözölték a Kommunista Párt főtitkárának, Harry Pollittnak felhívását, amelyben hangoztatta: Anglia és a Szovjetunió közötti kölcsöiiös megegyezésre kell törekedni, hogy ezzel meghiúsítsák az amerikai imperialistáknak a harmadik világháború kirobbantására irányuló próbálkozásait. Az ülésen felolvasták az világ ószszes országainak kommunista és munkáspártjaitól beérkezett üdvözlő táviratokat. Zúgó tapsviharral fogadták azt az üdvözlő tá . iratot, am lyet az SZK(b)P Központi Bizottsága küldött az Angol Kommunista Párt Végrehajtó Bizottságának: „Az Angol Kommunista Párt Végrehajtó Bizottságának A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága testvéri üdvözletét küldi az angol munkásosztály élcsapatának: az Angol Kommusista Pártnak megalakulása 30. évfordulója alkalmából. Sikereket kívánunk az Angol Kommunista Pártnak sorai megszilárdításához, a munkásosztály egységéért folytatott harcához, Anglia és a Szovjetunió népei közötti barátság megszilárdításához, a haladó erői: egyesítéséhez a béke harcában, az új háború kirobbantására törekvő imperialista agresszorok ellen. Szívből kívánunk sikereket az Angol JCommUnista Pártnak abban ä harcában, amelyet az angol dolgozók létérdekeiért, a béke, a demokrácia és a szocializmus ügyéért vív. A Szovjetunió Kommunista Pártiának Központi Bizottsága" Ugyancsak viharos ..tetszésnyilvánítással fogadták a Kínai Kommunista Párt üzenetét, amelyet Mao Ce-Tung irt alá. ' Az ülésen Harry Pollitt tartott .beszédet. Pollitt a koreai hadmüveleteket érintve, a hallgatóság lelkes tetszésnyilvánítása közepette kijelentette, hogy bízik a koreai nép végső sikerében, mint ahogyan a sztálingrádi, útközei legválságosabb időszakában is bízott a I

Szovjetunió népeinek győzelmében. Pollitt felszólította az angol népet. , vesse latba minden erejét, hogy kihar" colhassa a kormány jelenlegi végzetes politikájának megváltoztatását. „A Kommunista Párt — mondotta — felszólítja Anglia valamennyi dolgozóját, egyesüljenek' a katonai szolgálati idő meghosszabbítása ellen folyó hatalmas kampányban, harcoljanak azért, hogy az angol csapatokat Malájföldről és Koreából szállítsák vissza hazájukba, a Kínai Népköztársaságnak tegyék lehetővé, hogy elfoglalja helyét- az Egyesült Nemzetek Szervezetében s hogy Anglia kezdjen újabb tárgyalásokat a Szovjetunióval, a népi demokratikus országokkal és Kínával megkötendő kereskedelmi egyezmények tárgyában". „Minden békeszerető embernek — mondotta. Pollitt — szívvel-lélekkel támogatnia kell a Béke Híveinek II. Világkongresszusát, amelyet novemberben tartanak meg Sheffieldben, hogy ez a kongresszus mérföldkő legyen a békéért vívott harcban." Beszéde .végén Pollitt felolvasta, a kommunizmus gigászi hőséhez, az egész világ, munkásságának vezéréhez, L V. Sztálinhoz intézett üdvözlőtáviratot munkások most így szólnának: kiverekedtük a bérek befagyasztására irányuló politika visszavonását, megnyertük az egyenlő munkáért egyenlő bér megállapításáért folytatott harcot, most azután elégedjünk meg ennyivel. A bérek emeléséért, az egyenlő munkáért egyenlő bér kifizetéséért még harcolni kell az üzemekben és a szakszervezetek helyi szerveiben. És semmi kétség, hogy a szakszervezeti tanács jobboldali vezetői mindent elkövetnek majd annak érdekében, hogy e határozatok életbeléptetését elgáncsol ják. A labouristáknál más a papíron meghozott határozat és megint más a határozat végrehajtására irányuló konkrét cselekedet. Ismerjük a Szovjetunió ellen, a kommunizmus és a Kommunista Párt ellen irányuló kirohanásokat a sajtóban és az angol BBC rádióadásaiban. Megértjük Tewson, Attlee és Deakin beszédeit. Tudjuk jól, mi készül. Szembeszállunk mindezzel és megsemmisítjük őket. A brightoni kongresszus küldötteinek százai, ha majd elfelejtik ezeknek az uralmak a hisztériás rikoltozásait, megkérdik önmaguktól: „és mi lesz ezután?" Mi, kommunisták nem szenvedtünk vereséget. Nem ijedtünk meg és nem félünk. Tudjuk, hogy Brightonban még nem mondották ki az utolsó szót. A szakszervezeti tanács fő vezetői Brightonból még nyugtalanabbul, még riadtabban tértek vissza. Az amerikai háborús uszítók sem lehetnek megelégedve azzal az erős Amerika-ellenes hangulattal, amely a kongresszuson kifejezésre jutott. A kongresszuson nem volt meg az egyöntetűség. A kongresszus nem adta meg a hábbrús uszítóknak azt a biztos tudatot, hogy szabad kezük van. Nem olyan kongresszus volt ez, amely a nyerészkedés kedvelőit azzal bíztatta, hogy a szél az ő vitorlájukat duzzasztja. Az utolsó szót nem a szakszervezeti tanács, hanem a gyárak munkásai és a szakszervezetek helyi® •szervei fogják" klmöndáflT. 7K passz!-" vitás és az ál-munkásvezérekbe vetett hit oda juttatott bennünket, hogy a nagyszerű, fiatal angol munkások, akik harcolhatnának a szocializmusért Angliában, akik házakat építhetnének, szövetet gyárthatnának, földet művelhetnének, acélt olvaszthatnának, szenet bányászhatnának, a közlekedésben és kikötőkben dolgozhatnának, most nyomorékokká válnak és életüket áldozzák az angol milliomosok, az ónbányák és kaucsuk-ültetvények tulajdonosainak profitjáért harcolva a Malájföldön és az amerikai imperialisták érdekeiért vérezve Koreában. Nem a mi kezünkhöz tapad az ő vérük. Mindez Attlee, Deakin és Tewson kezeműve. Az angol szakszervezeti mozgalomnak olyan emberek kellenek, akik, míg nem késő, harcra tudják vinni a tömegeket A mozgalomnak harci szellemre van szüksége és olyan áldozatkészségre, amilyent az 1926-os általános sztrájk és a bányászkizárás hősei tanúsítottak, hogy harcra lelkesíthessék a tömegeket a bérek védelméért, a termelő munkában való "teljes foglalkoztatottságért, nemzeti függetlenségünk és a béke védelméért. Szüksége van olyan harcosokra, akik a szektaszellem és a szűklátókörű céh-érdekek ellen küzdenek. Szükség van olyan férfiakra és nőkre, akik nem fognak szolgamódra megalázkodni az amerikai milliomosok előtt, hanem föllelkesülnek múltbeli győzelmeinktől és nem fogják ölbetett kézzel szemlélni, hogyan semmisítik meg e győzelmek eredményeit azok, akik a kapitalistákat szolgálják. Olyan férfiakra és nőkre van szüksége, akik hisznek a szocializmusban, akik a munkásosztály hatalmáért harcolnak és tudják, hogy ezt csak egységes, harcos szakszervezeti mozgalommal lehet elérni, amely az aknamunkát folytató, a munkásosztályt lezüllesztő és annak érdekeit eláruló vállalkozók, tőkések és labourista vezetők ellen irányul. Ez az a tanulság, amelyeket a brightoni kongresszus munkájából le kell vonni. v.