Uj Szó, 1950. október (3. évfolyam, 227-251.szám)

1950-10-14 / 238. szám, szombat

1950 október 14 -— -UJSZÖ Mii kaplak a parasztasszonyok a kolhozélettöl ? A kárpátaljai parasztküldöttséggel Ma­gyarországon járt Bodó Mária írja: A magyar falvak asszonyai minde­nütt nagy örömmel és érdeklődéssel fogadtak bennünket. Kérdezgetnek sok­félét tőlünk, mi is tőlük. Többnyire percek alatt kész a barátság közöt­tünk és nem egy asszony nevét írtam már fel, akinek otthonról írni akarok és akik megígérték, hogy megírják nekem falujuk életének, a saját éle­tüknek további fejlődését. A magyar dolgozó parasztasszo­nyok is jól belekóstoltak a szabadság­ba és ez meglátszik öntudatos maga­tartásukon. Különösen a termelőszö­vetkezeti csoportok asszonyai, lányai bátrak és öntudatosak, de nagyot nőt­tek öntudatban az egyéni'eg gazdál­kodó dolgozó parasztok feleségei és lányai is. Sok helyen kitűnő beszédet mondottak üdvözlésünkre a falu asz­szonyai, ami azt bizonyítja, hogy az itteni asszonyok politikai látóhatára szélesebb lett a saját konyhájuk és udvaruk világánál. Földi Bálintné E'eken így beszélt: »Mi sohasem tudjuk meghálálni ezt a szabadságot, amit a termelőszövetke­zetben megtaláltunk Soha ilyen életet nem tudtam elképzelni. Semmi gondom, miből eszik, miből ruházkodik a csa­lád. Nyugodtan alszom, rendes a há­zamtája, minden ruhát beszereztünk a családnak, még rádiót is vettünk 380 forintért. Hárman dolgozunk a terme­lőszövetkezeti csoportban és 390 mun­kaegységünk van.c Nagyszénáson öz­vegy Posztós Sándorné 60 éves cso­porttag szavai is arról tanúskodtak, hogy egyre több asszony találja meg helyét a szövetkezetekben. Posztósné a fiai kedvéért ment a Dózsa György­termelőszövetkezetbe és ma bo'dogabb mint hitte volna: »A két fiammal együtt nem tudtunk annyit kihozni a 9.5 holdból, mint amennyit magam megkerestem, mint baromfitenyésztő. Az egyéni gazdaságban már szinte fö­löslegesnek éreztem magam, mert nem tudtam a fiaimnak segíteni, itt meg­erőltetés nélkül, hasznos munkát vég­zek és megbecsülnek« — mondotta. Bizakodás és derű áradt számos egyéni gazdálkodó paraszt feleségé­nek és lányának hangjából is, akik­kel többnyire a házaikban találkoz­tunk. Feltűnt' ugyanis, ho^y míg a csoporttagok nagyrészt feleségükkel vettek részt fogadásunkon — az egyé­ni'eg gazdálkodók többnyire felesé­gük nélkül jöttek el. Ez jellemző élet­módjukra — így volt ez nálunk is. Ez az otthonüldőgélés az oka, hogy sok dolgozó parasztasszony nem kö­veti elég gyorsan a fejlődést, el'ensé­ges hangok befolyása alá kerül és nem egy lehúzza a férjét, akadályozza a család felemelkedését, mert megriad az újtól, a közös gazdálkodástól. A Kiskőrösön megismert Lackóné nem az egyetlen olyan asszony, aki így be­szél: »Nem helyeslem, ha a férjem be­megy a közösbe.« Ezek az asszonyok nem tudják még, hogy mit ad a szö­vetkezeti gazdálkodás az asszonyok­nak. Mi, kárpátukrajnai magyar dolgozó parasztlányok és asszonyok sem könnyen hajoltunk az új felé, mi is úgy tanultuk, hogy a férfiak intézzék a mi sorsunkat, az asszonynak otthon a helye. A kérdés azon fordult meg, hogy a haladó nők és a férfiak nem sajnálták a fáradságot, gyakran fel­keresték az elmaradottabbakat és nem engedték, hogy az ellenség hatása alá kerítse őket. Az otthonülő asszo­nyok érdeklődését itt is fel kell kelte­ni, tanító szóval elébük kel! menni és egy percre sem szabad lemondani ró­luk. Ha az asszonyok megindulnak a fejlődés útján, magukkal viszik csa­ládjukat és nagy erőt jelentenek a fa­luban. A mi kolhozainkban nagyon megbe­csülik az asszonyokat. Számos kolhoz­ban ta'álunk jelszavakat, amelyek azt hirdetik, hogy az asszony nagy erő a szövetkezetben. Talán az asszonyok kapnak a legtöbbet a társasgazdálko­dásban, azért is tudnak sokat nyújtani a közösségnek. A mi kolhozunkban például számos csoportvezető asszony és lány. Az asszonyok hálásak a kol­hoznak, hűséges gazdái a termelésnek s jól ellenőrzik a többiek munkáját. Itt van például velünk Barta Amália, aki megnyerte a versenyt Simon Zol­tán csoportvezetővel szemben, miután elhatározta, hogy megmutatja: a nők is végeznek olyan jó munkát, mint a férfiak. Es Barta Amália csoportia 90 másza kukoricát termelt, míg Simon Zoltáné 80 mázsát. A jó munkáért olyan életkörülmé­nyekhez jutunk, ami hihetetlennek lát­szik a magyar asszonyok számára. Hidi Kálmánná a mi ko'hozunkban. Tiszaágteleken húszmázsás átlagos dohánytermést vállalt csoportja terü­letén. Lelkiismeretes munkával 23 má­zsát ért el, jutalmul megkapta a ter­méshozamtöbblet 25 százalékának ér­tékét. Csak a juta'om 2000 rubelt, 25 kiló cukrot és 9 hektó bort tett ki. De ezenfelül megkapta a munkaegységért járó juttatásokat is. Nem háziszőttes vászonban járnak a mi asszonyaink és lányaink, mint az­előtt, hanem finom szövetben és se­lyemben. Van idejük és kedvük ápolni magukat: soha annyi ondolálthajú nőt nem láttak a mi falvaink, mint most. A teli kamrának jó a háziasszonya, azt főzhetünk, amit a család szeret és ha valami nagyobb munka akad ott­hon, mint a mosás, vagy nagytakarí­tás megmondjuk e'őre a csoportnak, hogy arra a napra ne osszanak be minket. A termelésben elért eredményekért számos nő kapott kitüntetést. Itt van velünk Zabolotny Irén például, aki ku­koricatermelésben tünt ki és érdem­jelet viselhet a mellén. Számos dolgo­zó parasztasszonyt választottak meg tanácselnöknek és ko'hozelnöknek is. Itt van az én példám is: valamikor 2 pengőért jártam napszámba, a kol hozban jó munkát végeztem, mint cso­portvezető, kivettem a részem gazda­ságunk megszervezéséből is és az a megtiszteltetés ért, hogy tanácselnök lettem Tiszaágteleken. «Én, aki azelőtt két ember előtt sem mertem szólni, most bátran megszóla.ok az egész falu előtt és az egész falu gondjával törődöm'. El|áiok a szülőotthonba, megnézem minden rendben van-e, az iskolában beszélgetek a gyerekekkel, Ngy el'enőrzöm az oktatást és az is­kola rendjét. A könyvtárra, klubra is gondom van. A legfontosabb teendőm, hogy ellenőrizzem a termelést, ma­gam nézek utána, hogyan végzik a traktoristák a talajmunkákat, nincs-e va'ami hiba a vetésnél, határidőre ké­szülnek-e ei az egyes munkák. Szere­tem a munkámat, de a legkedvesebb munkám^ talán mégis a napközi ott­hon ellenőrzése. A kisgyerekek vidám hangja a mi szabadságunk legszebb zenéje: »Sztá'in apánk orszáeában a gyerekek boldogok, őt köszöntjük min­den reggel, ezzel kezdjük a napot* — ez a legkedvesebb da'uk. Az asszonyok válláról nagy terhet vesz le ez a napközi otthon. Már a'ig emlékszünk azokra a szomorú időkre, mikor a pici gyerekek ott ríttak a ku­koricatábla szélén, mikor kapáltunk vagy otthon vigyázott a nagyobb a kicsikre és a nagyobb nem mehetett Iskolába. Hány gyerek csinált bajt otthon felügyelet nélkül? Most szépen berendezett, tiszta otthonban játsza­nak egész nap a gyerekek a gondozó­nők fdügye'ete alatt Rengeteg játé­kuk van, körhintájuk, kis fekvőhelyeik, hogy ebéd után lepihenjenek. Naponta ötször étkeznek és este megmosdatva viszik őket 'haza. Nagyobb korukban sincs rájuk gond. Az iskola ingyen van és majd mind­egyik felsőbbiskolába is jár. A felső­iskola a szomszéd községben van, ahová kocsi viszi a fiatalokat. A családi életünk is más lett. Az asszonyokat sokkal inkább tisztelik és megbecsülik, mint régen. Minden csa­lád élete" vidámabb 'ett. Azclőlt, em­lékszem, ha égy csizma kellett, nem volt pénz, veszekedés lett helyette. Hiába dolgoztunk, nem telt semmire rendesen. Most a gondtalanság, az egyenlő munkáért kapott egyenlő bér megszilárdította az asszonyok helyze­tét a családban is. Jobban megértik egymást, még közelebb kerültek egy­máshoz a család tagjai. A kolhozelnökök, tanácselnökök mindig szívesen látják munkatársként az asszonyokat, mert tudják, hogy az asszonyok nem felejtik, mit kaptak az új rendtől, a szovjet hazától és min­den erejükkel igyekeznek meghálálni azt. Mai képünkön az átmeneti időre alkalmas szoknya- és blúzmodelleket adunk és a kedvelt mellényekből egy mutatót, amelyeket a dolgozó nő nagyon szívesen hord. Uj szlovák-magyar és cseh-magyar szótár jelenik meg A orr*rof Tunom óntTAe. A A rr-i í o P/-».»• í 4­ó CT ó oro^l J Air U A Magyar Tudományos Akadémia a Szlovák Tudományos és Művészeti Akadémiával együttesen kiadásra ké­szít egy nagy szlovák-maevar, vala­mint magyar-szlovák szótárt. A buda­pesti Tudományos Akadémia nyelvé­szeti intézete' a szótáron már dolgo­zik. Budapesten összeállítják az ösz­szes szavak és kifejezések jegyzékét, amely a beszélt nyelvben és a magyar irodalomban előfordulnak. Ebből a jegyzékből azután 45.000 szót válasz­tanak ki, amelyek feltétlenül szüksé­gesek a magyar irodalomnak eredeti­ben való olvasásához. E szavak jegy­zékét a Magyar Tudománvos Akadé­mia Bratisiavába küldi, ahol minden szóhoz az illető szó helves szlovák fordítását csatol/ák. Hasonlóképpen állítják össze a Szlovák Tudományos és Művészeti Akadémián 45.000 szlo­vák szó jegyzékét és azokat Budapes­ten magyarra fordítják. A magyar és szlovák nyelvészek közreműködésé­vel így kiadásra kerül az első ma­gyar-szlovák és szlovák-maeyar szó­tár, amelyet tudománvos alapon dol­goznak ki. A szótár 8000—10.000 új olyan szót és kifejezést fog tartalmazni, amelyekkel a felszabadulás után a magyar és szlovák a társadalmi és gazdasági rendszer alapvető változá­sának következtében gazdagodott. Az említett szótárral egyidőben hasonló módon cseh-magyar és magyar-cseh szótárt is szerkesztenek. 9/iese egy nagyrauágyó Zégyrőí Irta V. Olga Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyravágyó, buta kis légy. Ez a nagyravágyó, buta kis légy rettenetesen szégyelte, hogy őt olyan kicsinynek terem­tette a természet. Sírt is, rítt is eleget e miatt a beképzelt sze­rencsétlenség miatt és bizony, ta­lán még a fél életét is feláldozta volna, ha valaki naggyá tudta volna tenni. Történt egyszer, hogy a légy­úrfi lakása mellé egy kis leveli­béka költözködött. Ez a leveli­béka nagyon puhaszívű kis jó­szág volt és így nagyon bántotta az a sok sírás-rívás, meg sóhaj­tozás, ami állandóan kihallatszott a kis légy lakásából. — Vcrjjon mi baja lehet ennek a szegény légyszomszódnak? — töprengett kíváncsian magában s egy este át is kopogtatott hoz­zá, hogy kiedlégítse kíváncsisá­gát. — Adjon Isten jónapotl — kö­szöntötte tisztességtudóan a sír­dogáló kis legyet. Majd barátsá­gosan így folytatta: Bre-ke-kel Bre-ke-kel Mért nincs kendnek jókedve? Nem tetszik tán ez a táj? Vagy talán a foga fáj? — Ja, jaj, jaj! — panaszkodott keservesen a kis légy — hogyan is lehetne nekem jó kedvem, ami­kor olyan mostohán bánt el ve­lem a sors! Ugy szégyenlem az én kicsinységemet és úgy szeret­nék naggyá, hatalmassá változ­ni! A levelibéka csak a fejét csó­válta ennek a különös bánatnak hallatára! Mert ugyan ki hallott már olyan furcsa legyet, aki naggyá és hatalmassá akart vol­na lenni? Azonban — amint már említet­tem is — a levelibéka nagyon jószívű állat volt és mindenáron segíteni szeretett volna a kis légy szerencsétlen sorsán. Megvakar­ta hát kopasz fejebúbját és ko­moly gondolkozásba merült. Egy kis idő múlva aztán mosolyra de­rült komor ábrázata és hangos jó­kedvvel így kiáltott a feszülten várakozó legyecskére: Bre-ke-ke! Bre-ke-ke! Meg van kigyelmed mentve! Most már búsulni ok nincs. Olyat mondok, ami kincs! Érje kend el az erdőt Még napfelkelte előtti Az erdőnek közepén Egy kis manót tudok én! Tudós ez a kis manó És a szíve csuda jó! Forduljon kend hozzá hát Mcrjd tesz ő kenddel csudát!" Hej, megőrült ám a kis légy a levelibéka tanácsának! Ugy neki iramodott az erdei útnak, hogy még az ajtófélfát is majd magá­val vitte! Hanem bizony nem volt elég gyors a nagy nyargalás! Gyen­gék voltak a légy szárnyacskái és nagyon messze lakott a kis er­dei manó. így aztán bizony ala­posan elmúlt már napfelkelte, mi­re a halálrafáradt kis vándor megérkezett a nagyszakállú tör­pe házikójához. No, most aztán mit csináljon a szegény légykoma? A kis manó éjszaka szokta intéz­ni az erdő ügyes-bajos dolgait, napkeltétől napnyugtáig úgy szo­kott aludni, mint a mormota! Váj­jon hogyan merje legédesebb ál­mából kelkelteni? No, de ,a legyecske nem azért volt szemtelen piaci legyecske, hogy sokáig gondolkozott volna egy ilyen egyszerű kérdésen! Szépen körülzümmögte az alvó törpe hegyes füleit, jó alaposan belecsipdesett tompa orrocskájá­ba s addig piszkálta, addig ma­cerálta, amíg végre sikerült bele életet vemi. Akkor aztán jó tá­vol húzódva, hogy el ne érje a felébresztett, mérges kis manó ha­ragja, így adta elő mondókáját: — Züm,-züm,-züml Zim-zim-zim! Az életem csupa kín! Segíts rajtam, kis manó, A te szíved csuda jó! Tegyél naggyá engemet. Szánd még nagy gyötrelmemet! Heij, mérgelődött, morgolódott az álmából felébresztett nagy­szakállú törpe! Tán még agyon is csapta volna a szemtelen le­gyecskét, ha az közelebb lett vol­na hozzá! így azonban belátta, hogy csak úgy tud a legegysze­rűbben megszabadulni tőle, ha teljesíti kívánságát. Ráripakodott hát nagy mérgesen: — Bökd ki gyorsan, mi a bajod? Miért nem tetszik a fajod? Mondd meg, mi akarsz lenni, Mert aludni kell menni! No, hiszen csak ezt várta a ra­vasz kis legyecske! Egy pillanatig sem gondolkozott a válaszon, ha­nem nagyszemtelenül emígyen közölte kívánságát: — Legyek erős, mint a vas! Legyek bátor s hatalmas! Legyek nagy, hatalmas sas! Hái uram, teremtőm, abban a szent pillanatban, ahogy ki­mondta kívánságát, egyszerre csak olyan hatalmas sas-óriássá változott át a kis, vézna legyecs­ke, hogy hatalmas számycsapá­saira még a falevelek is ijedten pottyantak le a földre. Hej, volt is ám öröme az újdon­sült sasnak! Ugy felemelkedett a levegőbe, mint a villám! S usgyi neki, röpült egyenesen a faluja felé, hogy megmutassa magát az irigy atyafiaknak! Hanem bizony ez lett az utolsó útja a buta legyecske agyával gondolkodó kevély sasnak. Mert a faluban nemcsak az irigy atya­fiak bámulták meg őkelmét, ha­nem a falu vadásza is, ctki úgy lepuffantotta, mint a pinty! Nem is siratta meg senki sem a póruljárt nagyravágyó jószá­got, sőt még a jószívű levelibéka is csak ennyit mondett halotti búcsúztatóul, hogy: Bre-ke-ke! Bre-ke-ke! Nem volt szegénynek eszel

Next

/
Thumbnails
Contents