Uj Szó, 1950. szeptember (3. évfolyam, 201-226.szám)

1950-09-10 / 209. szám, vasárnap

HĽKĹIM .'.C: Chile népe szembeszáll a Wall Street háborús $$§!iűkájáml egyre kevesebb szabad valutával rendelkezett. Chile kétszerannyi rezet bányászhatna, mint amennyit jelenleg bányászik, ha valamennyi országgal normális kapcsolatot tartana fenn és joga lenne arra, hogy termékeit szabadon értékesítse. Nem véletlen, hogy Chile egyike azoknak a latinamerikai országoknak, amelyeket az amerikai imperializmus legrégebben leigázott. Chile világviszonylatban a második helyet foglalja el a rézérc termelése terén, rézérctartalékait tekintve pedig első helyen áll. Emellett Chile az egyetlen olyan ország, ahol természetes salétromot bányásznak. Chilében ezenkívül nagy vas- és mangánérclelőhelyek is vannak. Nem nehéz tehát megérteni, hogy az amerikai imperializmus nem csupán arra törekedett, hogy ezt a stratégiailag fontos nyersanyagforrást birtokába vegye, hanem olyan helyzetet is akart biztosítani magának, hogy Chilében senki se zavarhassa meg rablógazdálkodását e természeti kincsek kiaknázásában, hogy azokat saját bűnös, terjeszkedő céljai érdekében használhassa fel. Ezért jött 1947ben Washingtonból a parancs, hogy távolítsák el a kormányból a három kommunista minisztert és kezdjék meg a kommunista pártnak, a munkásmozgalomnak és minden olyan hazafinak kegyetlen üldözését, aki fel mer lépni az imperialista terjeszkedés ellen és az ellen, hogy Chile a háborús előkészületek bázisává váljon. Az amerikai imperialisták e feladat végrehajtását a köztársaság elnökére, az áruló Gonzalez Videlára bízták. De azokra a körökre is támaszkodtak, amelyek már régóta összekötötték sorsukat az USAval: a latifundium-tulajdonos oligarchákra és azokra a reakciós cso portokra, amelyek a mult háborúban a hitleri Németországot támogatták. Az amerikai imperialisták befolyása minden területen erősödik: a gazdasági életben, az egészségvédelemben, a filmnél, a sajtóban, a közoktatásban, a rádiónál, a hadseregben, stb. Az amerikai imperialisták politikája a chilei nép részéről, miként a múltban, úgy természetesen most is erős ellenállásba ütközik. A nemzeti érdekek védelmében folyó harc élén a kommunista párt áll. Mialatt javában tombolt a rendőri üldözés, nagyarányú sztrájkok zajlottak le. A tömegek harca kikényszeritette a pisaguai koncentrációs tábor feloszlatását. 1949 augusztusában a tömegek fellépése megakadályozta a közlekedési viteldíjak emelését: egyetlen olyan autóbuszt sem engedtek az utcákon közlekedni, amelyik a viteldíjakat fölemelte. Ez év februárjában a munkások és tisztviselők hatalmas megmozdulása már eleve megbuktatta azt a törvényjavaslatot, amely a bérek rögzítésére irányult és lemondásra kényszerítette az ország demokratikus erőivel szpmben megtorlásokat alkalmazó kormányt. Ennek eredményeképpen új kormány alakult, amelyben néhány ellenzéki párt képviselői is helyet kaptak. A nép számos engedményt kényszeriIrta: Galo Gonsatea Diaa a Chilei Kommunista Párt főtitkára • * tett ki az új kormánytól, de a kormány jellege ennek ellenére sem változott: továbbra is diktatórikus és amerikapárti kormány maradt. A lakosság legszélesebb rétegei ellenállást tanúsítanak a gyarmatosítás és a háború politikájával szemben. Igy például a chilei Mérnökszövetség, számos más szervezet támogatása mellett, szembeszállt az „öntözési munkálatok tervével", amelyet az amerikaiak kényszerítettek Chilére. E terv végrehajtását az aláírt szerződé* értelmében kizárólag amerikai „műszaki emberek"-re bízzák. Mindnagyobb méreteket ölt a tömegek harca az amerikai monopóliumok ellen. Februártól kezdve hatalmas sztrájkok zajlottak le a szén- és fémiparban, valamint a salétrom- és rézkitermelő-iparban. A sztrájkmozgalom átterjedt a pedagógusokra, akik az egész országban 10 napon át sztrájkoltak, úgyszintén a kereskedelmi flotta tisztjeire is. A matrózok két hétig tartott sztrájkja megbénította a kikötőket és a tengeri közlekedést. A chilei állami és magánhivatalok 250.000 tisztviselője szintén több komoly harcot vívott meg, magáévá téve a munkásosztály tapasztalafait. Ebben a harcban erősödik a munkásosztály erőinek egysége, elszigetelik és kiszorítják a szakszervezeti mozgalomból Bernardo Ibanezhez. a hirhedt árulóhoz hasonló amerikai ügynököket. A chilei munkások szövetsége, az anarchista szakszervezetek és a független szakszervezetek nemrég harci bizottságot létesítettek azzal a céllal, hogy támogassák a tömegek követeléseit a leggyorsabban valósítsák meg a munkásosztály szakszervezeti egységét. A közvetlen követelésekért és a szakszervezeti egységért folyó harc fokozásának egyik legfontosabb tényezője volt a július 27-í sztrájk Santiagóban. A mozgalom a szakszervezetek szabadságáért, a sztrájkolok támogatásáért, a drágaság növekedése ellen folyó harc jelszavát tűzte zászlajára. A főváros munkásainak többsége, köztük a városi közlekedési vállalat gépkocsivezetői is, résztvettek ebben a sztrájkban. A nemzeti ellenállás az amerikai gyarmatosítással szemben, a szünetnélküli megmozdulások az üldözések ellen, a szabadságért, a tömegek követeléseinek kielégítéséért a legutóbbi időkig a fő megnyilvánulásai voltak Chilében annak a harcnak, amellyel meg akarjuk akadályozni, hogy az országot az amerikai imperializmus háborús terveibe bevonhassák. Ez a harc azonban mindezideisr nem fonódott öszsze kellőképpen a béke híveinek világmozgalmával. Ez főképpen azzal magyarázható, hogy nem fedtük fel és nem lepleztük le azonnal a kancsolatot Gonzalez Videla árulása és ama politika között, amelyet ő az utóbbi három éven át folytatott annak érdekében, hogy Chilét az új háborút előkészítő amerikai imperializmus oldalára vigye át. Nem szerveztük meg a harcot a Rio de Janeiróban megkötött katonai egyezmény ellen sem, amely LatinAmerika országait a Wall Street hadiszekeréhez köti s amely voltaképpen az észak-atlanti szerződésnek az amerikai kontinensre szabott kiadása. Ľ hibák következtében a békemozgalom és a stockholmi felhívásra történő aláírásgyűjtés terén erősen lemaradtunk. Most az a legfőbb gondunk, hogy ezt a lemaradást behozzuk. Pártunk politikai bizottsága július elején megtartott ülésén a kritika és önkritika tüze alá vette a békemozgalom megszervezése terén végzett munkánkat. Azóta ez a munka a legelső helyet foglalja el pártunk tevékenységében. Az ország lakosságának többsége az amerikai imperializmus támadó tervei ellen száll síkra. Chile dolgozói saját bőrükön tapasztalják az amerikai imperialisták terjeszkedő és háborús politikájának következményeit. Ez pedig egybekapcsolja a békéért folyó harcot a nemzeti felszabadulás ügvével és jó alapot nyújt az aláírásgyűjtési kampány gyors kibontakoztatása számára. Akiket csak felkértünk, hogy írják alá a stockholmi felhívást, azok majdnem valamennyien alá is írták. Ezek között vannak: kormánypárti parlamenti képviselők, magasrangú állami tisztviselők, polgármesterek, írók, színészek, szakszervezeti és egyéb tömegszervezeti vezetők. Minden igyekezetünkkel azon fáradozunk, hogv az aláírásgyűjtési kampány kiterjedjen az egész országra, hogv leküzdve a szektaszellemet, az aláírásgyűjtésbe egyaránt bevonjuk a férfiakat, nőket és az ifjúságot — tekintet nélkül politikai meggyőződésükre —, úgyszintén a demokratikus szervezetéket, de különösen a szervezett munkásmozgalmat. Ahol a kampánv tömegjelleget ölt, ott szép eredmények mutatkoznak. Santiago tartománv Conchali és San Miguel nevű városkáiban házról-házra járva hajtottuk véére az aláírásgyűjtést. Az olyan fontos szakszervezetekben, mint a rézipari és a srázcvárj munkások szövetségei, csáknem valamennyi munkás aláírta a felhívást és maguk a szakszervezetek is csatlakoztak a béke híveinek mozgalmához. Az amerikaiak tulajdonában lévő „Maria Elena" salétromtelepeken, a 60 napos sztrájk forró napjaiban 8000 aláírás gyűlt össze. Ez a sztrájk egyébként bizonyos sikert eredményezett a béremelés szempontjából. Szeptember elején tartják meg Chilében a béke híveinek országos kongresszusát. A jelenleg fokozódó aláírásgyűjtési kampány és az új békebizottságok megalakítása — a legjobb előkészület a kongresszusra. Az amerikaiak koreai agressziója csak fokozza Chile népének az imperialisták ellen táplált gyűlöletét és elszántságát a békeharcra. A Megállapodás a Magyar Népköztársaság kormánya és a katolikus püspöki kar között A latinamerikai népek sorában Chile népe az elsők között ismerte meg saját keserű tapasztalatából, mit jelent a gyakorlatban a Wall Street „demokráciája". Ezt a „demokráciát" országunkban 1947 óta kezdték erőszakkal meghonosítani. Első bemutatkozása 18.000 bányász sztrájkjának irgalmatlan elfojtása volt. A Wall Street „nyugati demokráciája" a továbbiak során abban nvilvánult meg, hogy tömegesen bocsátották el a munkásokat a nehéziparból, de különösen a nagy amerikai monopóliumok tulajdonában lévő réz- és salétrombánya-vállalatoktól. Chilei állampolgárok ezreit tartóztatták le és vetették börtönbe, vagy utasították ki az országból. Sokat közülük embertelen gyötrelmeknek vetettek alá a rendőrség kínzókamráiban. Az ország legészakibb, legsivárabb vidékén felállították a pisaguai koncentrációs tábort. Ennek a „demokráciának" védelmére törvényt fogadtak el, amely a kommunizmussal vádolt személyek számára 3-tól 10 évig terjedő börtönbüntetést helyez kilátásba. E törvény alapján sok állampolgárt, legnagyobbrészt munkáit, megfosztottak választójogitól. Santiagóban 1949 június 5-én, aueusztus 18-án és november 7-én a rendőrség vérfürdőt rendezett: tüzet nyitott a tüntetőkre. A Wall Street „nyugati demokráciája" elszigetelte országunkat a Szovjetuniótól és a népi demokratikus országoktól, fokozta az amerikai monopóliumoktól való függését. Mindezt a következő hivatalos adatok bizonyítják: 1949-ben a chilei behozatalnak 54.2 százaléka az USA-ból származott, s ugyanakkor a kivitelnek is 48.5 százaléka az USA-ba irányult. A valóságban Chile gazdasági kiszolgáltatottsága az USA-nak még fokozottabb mértékű, mert Chile külkereskedelmének fennmaradt része a marshallizált országokra jut és amerikai konszernek közvetítésével bonyolódik le. Az országunkban kitermelt rezet amerikai monopóliumok — rézbányáink urai — szállítják az USA-ba és a többi országokba. Chile még azt sem tudja, hogy mely országokba szállítják ezt a rezet. Az amerikai monopolisták, háborús előkészületeik fokozásával egyidejűleg újabb engedményeket csikartak ki Chilétől. Az amerikai tulajdonban lévő chuquicamatai rézkitermelő tröszt újabb, 90 évre szóló koncessziót kapott a chilei kormánytól. A „Maria Elena" és „Pedro de Valdlvia" nevű salétrombányákat kezükben tartó amerikai társaságok újabb, salétromrétegeket tartalmazó földterületeket szereztek meg. Az Egyesült Államokbeli „South American Power" tröszt fiókja megkaparintotta az ország egyik legnagyobb vízierőművét, az „El Sauzaí" állami vízierőművet. .. Chilét az amerikai monopolisták a szó szoros értelmében kifosztották. Még az ő adataik szerint is — amelyek természetesen nem egészen fedik a valóságot — 1916-ban 76,571.037 dollárral maradtak adósak Chilének. Ez az összeg 1947ben 100,503.484 dollárra, 1948-ban pedig 134,336.411 dollárra emelkedett. Ezek az adatok csupán a rézés salétrombánya-v.illalatokkal kapcsolatos kiegyenlítetlen valutatartozásokra vonatkoznak. A valóságban az ország életerejének kiszipolyozása jóval nagyobb arányokat ölt, ha figyelembe veszszük, hogy a vasérc-, arany-, mangánkészletek kiaknázása, valamint a külföldi adósságok utáni kamatfizetés útján, a villamos- és telefontársaságok profitja stb. formájában ugyancsak sokmillió dollárt préselnek ki az országból. A munkanélküliség, a megbetegedések és halálozások, a csődök, a megővatolt váltók számának növekedése — ilyen következményekkel jár Chile kiszolgáltatottsága az amerikai imperialistáknak. Az amerikai imperialistáknak új háború előkészítésére irányuló politikája pusztító következményekkel jár ChUe számára. A réztermelés az 1947. évi 426.670 tonnáról 1949ben 371.094 tonnára csökkent. Ennek következtében a dolgozók ezreit fosztották meg a mindennapi falat kenyértől, csökkent a rézbányavidékek termékeinek eladása, az állam A Magyar Népköztársaság kormánya és a katolikus püspöki kar többhetes tárgyalás után megállapodást kötött az állam és a katolikus egyház békés együttélésének biztosítására. A megállapodás értelmében a püspöki kar elismeri és támogatja a Magyar Népköztársaság államrendjét és alkotmányát, eljár azok ellen, akik mint egyházi személyek, a törvényes rend és a kormány építő munkájával szemben fellépnek. A püspöki kar elítéli az állam ellen irányuló felforgató tevékenységet és nem engedi meg, hogy a hívők vallásos érzületét vagy az egvházat államellenes politikai célokra használják fel. A püspökök felhívják híveiket, vegyenek tevékeny részt az ötéves terv megvalósításáért, az életszínvonal emeléséért, a szociális igazságosság érvényesítéséért folyó harcban. A falusi papságot arra szólítják fel, hogy ne fejtsenek ki ellenállást a termelőszövetkezeti mozgalommal szemben, mert az, „mint önkéntes szövetkezés, az emberi szolidaritás erkölcsi elvén alapszik". Végül leszögezik a püspökök, hogy támogatják a békéért folyó mozgalmat, helyeslik a Népköztársaság kormányának erre irányuló törekvéseit, elítélik a háborúra uszítást, az atomfegyver használatát s az emberiség ellen elkövetett bűncselekményben bűnösnek tekintik azt a kormányt, amely először használja az atombombát. A Magyar Népköztársaság kormánya az alkotmány értelmében biztosítja a katolikus hívek teljes vallásszabadságát s az egyház működési szabadságát. Hozzájárul nyolc katolikus egyházi iskola viszszaadásához s ahhoz, hogy ezekben az iskolákban megfelelő számú tanítószerzetes-rend működjék. A többi vallásfelekezettel kötött megegyezés szellemében gondoskodik az állam a katolikus egyház anyagi szükségleteinek fedezéséről, a lelkészkedő papság megélhetésének biztosításáról. Chilei Dolgozók Szövetsége és számos szakszervezet elítélte ezt az agressziót. Sok városban utcaszerfe ilyen falraírt jelszavak olvashatók: „Amerikai imperialisták, takarodjatok Koreából és Chiléből!" „Egyetlen chilei katonát se az amerikaiak koreai háborújához!" A „La Opinion" című kommunistaellenes újság a következő körkérdést intézte a lakossághoz: küldjenek-e chilei csapatokat Koreába, vagy sem. A lakosság minden rétegéből összegyűjtött válaszok óriási többsége tagadó volt. A közönség szétkapkodta, majd kézről-kézre adta a „Tartós békéért, népi demokrá* ciáértl" című újságban közzétett „Korea harca a szabadságért" című, Kim Ir-Szen felhívását tartalmazó cikk különlenyomatát. A koreai népnek és hadseregének sikereit, egyben pedig az amerikai agresszorok vereségeit a chileiek óriási többsége örömujjongással fogadja, többek közt azok is, akik, bár nem támogatták az imperialistákat, de mégis hittek a „mindenható amerikai imperializmusban" és beletörődtek abba, mintha Chile és a többi latinamerikai állam végzetszerűen az amerikaiak uralmának elszenvedésére volna kárhoztatva. Éppen ez késztette nemrég Claude Bowerset, az USA chilei követét arra a kijelentésre, hogy „a koreai félszigeten folyó hadműveleteket nem értékelték kellőképen". Mindezek figyelembevételével a kormány kénytelen volt kijelenteni, hogy ezidőszerint nem küld csapatokat Koreába. Truman azzal az imperialista követeléssel egyidejűleg, hogy Koreába csapatokat küldjenek, azt követeli, hogy Chile engedjen át Bolíviának egy 10 km széles folyosót azzal az ürüggyel, hogy Bolíviának utat kell kapnia a tengerhez. Ez a követelés is határozott ellenállásra talált. Chile népe tudja, hogy ez a követelés nem a bolíviai nép javát tartja szem előtt, hanem az amerikai imperialisták érdekeit, akik földünknek ezt a kis darabját azért akarják megkaparintani, hogy közvetlen kijárást nyerjenek a tengerhez ama nyersanyag számára, amelyet ők Bolíviában bányásznak, hogy kizárólag saját céljukra építhessenek kikötőt, hogy militarizálhassák és a provokációk központjává tegyék ezt a körzetet, hogy vasutat vezessenek Latin-Amerika szívén keresztül egészen San Paulóig, vagy Brazília valamely más pontjáig. Az amerikai militaristák minden eszköz felhasználásával és minden erejükkel szembeszállnak a béke híveinek mozgalmával. Claudio Arrao ismert chilei zongoraművészt megfenyegették, hogy nem kap többé beutazási engedélyt az USAba, hogy családját kiutasítják az USA-ból és hogy nem fog neki sikerülni egyetlen nyugati országban sem fellépni, ha továbbra is segíteni fogja a békemozgalmat. Dario Poblete miniszter és az amerikapárti „El Mercurio" című újság, a rádióhírmagyarázók és a maroknyi jobboldali szocialista frakció hadjáratot indított Chilében a békemozgalom ellen, s azt „konvnunista manővernek" minősítette. Mindennek ellenére — sikeresen fejlődik a béke híveinek mozgalma. A nép megérti a háborús veszélyt, látja azt is, honnan fenyeget *z a veszedelem s látja a Szovjetuniónak a béke védelmére irányuló nagy erőfeszítéseit. A chilei nép jól tudja, hogy nemzeti függetlensége, demokratikus jogainak kivívása, a válságból való kijutásának lehetősége, a szocializmus és a béke táborához tartozó országokkal való életbevágó diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatainak megteremtése, az ország területi egységének védelme és jobb létfeltételek kiharcolása mily szorosan összefügg a béke védelmével.