Uj Szó, 1950. szeptember (3. évfolyam, 201-226.szám)

1950-09-27 / 223. szám, szerda

1950 szeptember 28 U J szo — u J SZO A haladó francia festők és írók a békéért és a szocialista kultúráért A napokban ellátogatott fővárosunkba ls Franciaország két nagy alkotóművésze, Taslitzky Borisz festőművész és Kanapa Jean író, újságíró. Az írók otthonában képzőművészeink és íróink társaságában szívélyesen elbeszélgettünk a vendégekkel a világ kultúrájának új irányzatáról, a szocialista realizmusról. Nemcsak a Szovjetúnióban, a népi demokráciákban, hanem az egész világon is egyre erőteljesebben érezteti hatását a szocialista realizmus az alkotóművészek műveiben. A születő új világban új, szocialista kultúrára van szükségünk, melynek nemcsak az. a feladata, hogy a nép széles rétegeinek életéből merítse tartalmát, hanem érthető formában ügy keU azt visszaadnia, hogy a dolgozókat általa nevelhessük ée emelhessük a kultúrszínvonalukat. csoportokban látogatták meg ezt a kiállítást. Taslitzky elvtárs ezután elmondja, hogy az ez évi, 1950-es őszi kiállítás már a szocialista realizmus győzelméről tanúskodik. Kétéves harcukkal sikerült a szalonból teljesen kiszorítani az absztrakt tendenciát. A múlttól eltéröleg már nem voltak elkülöA nyugati kapitalista országokban két kultúra vív egymás ellen mindjobban kiéleződő harcot Az egyik az úgynevezett „nemzeti kultúra", a burzsoázia kultúrája, mely már nem tud nagy müveket alkotni, mert eltért a való élettől s hogy a dolgozókat félrevezesse az őket érdeklő kérdésektől, kalandor, detektív történetekkel, pornográfiával vagy a meghamisított valósággal, — paradicsomi jólétet hirdetve — telíti meg az alkotások túlnyomó részét és a filmeket is. A képzőművészet terén pedig odajutottak, hogy maguk sem tudják, mitévők legyenek. Az öncélúság, a művészet a művészetért elv apolásával a szobájukba bezárkózott alkotók nem látják a számukra gazdag témakört nyújtó külső életet, a dolgozók világát, amivel egyedül menthetnék meg az érthetetlenség, a tartalmatlanság színvonalára sülylyedt kultúrájukat. Ezzel szemben a kapitalista országokban is létezik igazi népi kultúra, melyet a nép haladó alkotóművészei fejlesztenek kl. A burzsoá kultúra szétesőben van s a most születő népi, szocialista kultúra egyre erőteljesebben fejlődik s már az irányító szerepét veszi át, A szocialista realizmust hirdeti ez a kultúra, mely, mint a mienk is, a nép jogaiért küzd s alkotásaiban a mai élet kérdései tükröződnek vissza, Franciaországban tartós küzdelmet és sok áldozathozatalt követelt meg ez az örvendetes győzelem a rothadó burzsoá kultúra felett Hogyan érthették el ezt a győzelmet s hogyan látják a nyugati alkotóművészek a szocialista realizmus kérdését, mely az emberiség kultúrájának megmentője és egyedüli továbbfejlesztője lehet? Erre Taslitzky és Kanapa elvtársak feleltek. Franciaország mostani kultúrájának az eddigi realista hagyományokat kell tovább fejlesztenie. Először Aragon író vetette fel 1935-ben megjelent könyvében a szocialista realizmus kérdését, de ennek akkor még nem volt eredményes hatása a népi, a szocialista kultúra kifejlesztésére. — A végleges döntést a Kommunista Párt XI. strassburgi kongreszszusán hozták meg, — mondja Taslitzky festőművész —, amikor a határozat kimondotta a burzsoá esztétikával való végleges szakítást. A Párt tanításának hatása már érezhető volt az 1948-as őszi képzőművészeti kiállításon, amikor André Fougeron kiállította „A párizsi asszonyok a piacon" cíxi.ü müvét. A festmény jelentősége abban rej -itt. hogy igazolta a marxista esrtetika szükségességét, azt, hogy a tartalom a formával együtt halad és nem fordítva. Ez megnyilvánult a többi művész alkotásában is, amikor új témát választottak s más formában is dolgozták fel azokat, mint a múltban. — A reakciós burzsoá sajtó élc3 támadást Intézett a realista művészek ellen, azzal az indokolással, hogy külföldről becsempészett

1 irányzatot akarnak a francia művészetben meghonosítani. A reakciósok nagyon jól láttáit, hogy számukra a szocialista realizmus nagy veszélyt jelent. A filozófia terén már vereséget szenvedett az ellenség, de a kultúra terén még nagy harcra van szükség, hogy bebizonyítsuk a szocialista realizmus magasabbrendűségét. — Mozgalmunk nagy port vert fel az országban — folytatja Taslitzky elvtárs, — az 1949. évi őszi kiállításon már 22 müvé3Z csoportosult Fougeron köré. Nemcsák a Pártban lévő művészek, hanem a pártonkívüliek is jelentős számban, több mint harmadrészben csatlakoztak hozzánk, azok, akik megértették a Párt felhívását, azt, hogy a népi kultúra szükségleteit kell kifejezniök a művészetben. Ktllön, az egyes számú teremben állítottuk ki müveinket. A munkások tüntető lelkesedéssel fogadták alkotásainkat Az üzemekből tömegesen, Taslitzky Borisz festőművées (L>ea Mrázová festőművésznő rajza.) nttve, hanem a szocialista realizmust ápoló művészek adták meg az egész kiállítás egészséges jellegét. — A burzsoá kultúra őrei már nem tudnak ellenünk, a szocialista realizmus ellen hacolni, hanem most azt akarják reánk kényszeríteni, hogy realista formában fasiszta tartalmat tolmácsoljunk. Ezt mi számba sem vesszük. A burzsoá elemek különféle módszerekkel küzdenek ellenünk. Az egyik módszerük az, hogy a bíráló bizottság nem engedi meg a kiállításokon való részvételt azoknak a fiatal művészeknek, akik müveikben a szocialista realizmus módszereit érvényesítik. — A Párt annak ellenére, hogy minden erejét és idejét leköti a burzsoázia, a háborús uszítók elleni küzdelem és a nemzetközi politikában való részvétele, talál Időt arra, hogy a kultúráról is gondoskodjék. Időközönként Pártunk kiküldöttje ellátogat a műtermekbe s figyelemmel kíséri fejlődésünket tanácsokat ad. Kétévi küzdelmünkkel elértük azt, hogy a burzsoá kultúra őrzői híresztelik ugyan, hogy elfogadják a realista irányzatot, de soha sem térnek a szocialista realizmus útjára Ez a siker is a gyors előrehaladásunkat igazolja. A művészi alkotásokban az új tartalom kifejezésére új formákat keresünk. A munkásoknak, a dolgozóknak alkotunk, akiknek törekvéseit, a szabadságért, a békéért vívott harcukat tükröztetjük vissza híven müveinkben. A népi kultúra erőteljességét, forradalmiságát a világ proletárjai lankadatlan küzdelmének köszönhetjük. — A szocialista realizmus — folytatja ezután Taslitzky elvtárs, — a kultúra újjáépítését biztosítja nemcsak tartalomban, hanem új formák megtalálásában is. Az új tartalom kifejezésére sajátságos formákat keresünk. — A múltban a képzőművészetben csak az Istenben hívő ember arcát ábrázolták. Mi most azt az embert akarjuk müveinkben kifejezni, aki hisz a maga határtalan alkotóképességében s ez adja meg a müvek új tartalmát s az állandóan újuló formát is. Most már nem lesznek különféle képzőművészeti irányzatok, különféle iskolák. A szocialista realizmus ápolása foglalkoztat mindnyájunkat, mely az egész emberiség fejlődésével fog párhuzamosan állandóan továbbfejlődni. — A művészi alkotásokban szocialista formában — vette át a szót Kanapa elvtárs, aki mint író már eddig is nagy sikert ért el Franciaországban s most mint a L'Humaniténak, a francia Kommunista Párt hivatalos lapjának kultúrszerkesztője működik — az új, a magasabb típusú embert fejezzük Jd. A ti élmunkásaiA Hadsereg Szfafcáza a koreai népnek Prágában tegnap került előadásra a Hadsereg Színházában a Páncélvonat című szovjet játék. Az előadás teljes jövedelmét gyógyszerek és kötszerek bevásárlására fordítják és dküldík Korea népének. Az előadás előtt Eiem József hadosztálytáborndk, Nagy-Prága katonai parancsnoka, mint a prágai szabadságharcosok szövetségének elnöke, mondott beszédet Az előadásnak igen nagy sikere volt és vele a dolgozók közvetlenül hozzájárultak Korea népének megsegítéséhez. RIDEG SÁNDOR: KULÁKOK KÖZÖTT — Hatszáz korona a megszolgált bérem, amit bőven ledolgoztam. Maga engem már nem riaszt föl többé éjtszakának idején. Köszönje meg. hogy eddig minden nap három napot dolgoztam ingyen. Azt ne higyje, hogy egészen a fejem lágyára estem. Vitéz Csukás látva, hogv a répavágás és őrlés rámarad, végkép vastagra fogta a hangját. — Te mondod nekem, hogy köszönjek meg neked valamit? Mit köszönjek én neked, te mocskos, te utolsó senkiházi... — A mocskos te vagy magad — szóltam — mindenki tudia a városban, hogy mocskos vagy... Csukás fölbőszülten az anyámat emlegette borzasztó szavakkal, amitől minden erőm a karomba szökött s míg ő esztelenül felém lendült, magam a villámnál gyorsabban feszülő állásba moccantam s lemértem a tőlem telhető legnagyobb ütést, amiben mindenestül benne voltam. Most már pillanatnyi szünet nélkül ütöttem vitéz Csukás orrát, mindaddig, amíg ájtatosan elém térdelt s ez egy félperc alatt meg is történt. A hatszáz koronámért keveslettem a rövid játékot, ezért beléptem a fészerbe s a falon lógó öt cséphadaró közül leakasztottam a legvastagabbat s azzal tovább egyengettem Csukást. Nárom hónapi sérülést szántam neki a pénzemért és a hajnali kínlódásaimért. A szennyes munka után hosszú percekig nézegettem vitéz Csukást, latolgattam, hogy mennyi férhet még rá s eközben a Jóska gyerek is odakerült valahonnan. Amikor meglátta a sárbanheverő Csukás tenvérni vastagra dagadt füleit és nyitott véres száját, ijedtében kifutott az udvarról és soha többé nem lehetett visszacsalogatni gazdag rokonához. Jóska gyerek meglódulása után maeam is távolabbi táiak felé tekintettem. Az itatóvályúban lemostam kezemről a piszkot és a kertfelőli ajtón a Futó-utcába sétáltam. Végigmentem a Tímárok-közén, ahol a mesterek cserillatú bőröket aggattak udvaraik ágasaira, majd a Káposztás közön át a Piac-tér felé irányítottam lépteim, hogy végülis eljussak a város déli részében lévő menedékemhez, Mari néni lakásáré. Semmi bűntudat nem volt érzésemben, úgy véltem, nincs olyan törvény, amely szerint köteles vagyok agyonveretni magam, amíg védekezni tudok. A mellemben akkorára nőtt a diadalmas békesség, hogy kedvem lett volna teli torokkal dalolni. A reggeli nap is előbukkant a felhők közül s az utcákon vastag tavaszi illat terjengett. A két templom között lév5 térségen, mint mindég, most is munkára váró emberek gyülekeztek ásóval, nyitókapával, metszőollóva! és egyéb szerszámmal fölszerelve, de volt közöttük talicskázó szakmánvos, szolgaember és üreskezű napszámos is elég. At kellett haladnom a térségen, ahol az álldogáló emberek között egy puklishátú elvénült bényei legény fölismert és a szokásos formaságok után arról érdeklődött, hogy nem-e tudnék számára valami rendes szolgálatot. A legény hangja pillanat alatt pokoli tréfára ingerelt. Elhatároztam, hogy elküldöm Csukáshoz a bénvei legényt s utána pedig ráuszítom a város öszszes naplopóit és mindazokat, akikkel valaha is valamilven viszonyban volt s addig üldözöm vitéz Csukást, amíg megkergfll. A célra gondolva, azt mondtam a bényei legénynek: — Tudnék én neked szolgálatot, nagyon is jót, azonban kérdés, hogy milyen kedvében találod, a gazdát. Igen búslakodik a régi szolgája után. Három évig szolgált nála és most behívták katonának. Legjobb lesz, ha megmondod neki névszerint. hogy én küldtelek, aki olyan sok jót tett neki. Gondolhatod, milyen jóviszonyban vagyok vele. Mondd meg neki, hogy nagyon egészséges vagyok és nagyon jól érzem magam. Ha ennvi jó hírt viszel neki, biztosan megfogad, csak siess, mert mások is pálváznak arra a szolgálatra. A Liliom-utca kilencben lakik az illető. Ha véletlenül a feleségét találod otthon, annyit mondj neki is, hogy egészséges vagyok, nincs semmi bajom. No Isten-áldjon János — kezetfogtam a puklishátú emberrel és 5 jobbra indult, én meg elindultam görbe utam felé. Bementem a csapszéken túl kezdődő rövid utcába, ahol a város nagytekintélyű papja lakott és a kanonokot kerestem. A kanonok megközelíthetetlen előkelőségében valahol a papi ház hatodik szobájában székelt. Vele hivatalában személyesen beszélni csak ritka embernek sikerült a városban s leginkább olyankor nyújtotta csókra kövér kezét a paraszt aszszonyoknak, ha nagyobb pénzt érzett a zsebükben, mint például nagy teme-tések idején, amikor a könnyeztető hosszú prédikációknak meerszabta az árát. Tudott dolog volt a városban, hogy a kevéspénzű, koldus halottak tőlött nem szokott órák hosszáig handa-bandázni. A papot én sem találtam meg irodájában. A hivatalos dolgok bejegyzését, a halottakért való misét, aminek szabott ára volt, mint a dohánynak vagy a születések rendjét és a többi hivatalos teendőket egy széparcú kisasszony intézte az irodában. Magam is a széparcú nőcseléd elé kerültem és egy lélekzetre elmondtam neki, hogy vitéz Csukás hűséges cselédje vagyok, azért küldött a nemzetes asszony, a gazdám felesége, mert a gazdámnak föl kell adni az utolsó kenetet. Már régóta beteg és most különösen nehézre fordult s sorsa. A nemzetes asszony kéreti a nagyságos főtisztelendő urat, hogy minél előbb húzassa meg érte a harangot, nehogy idő előtt beálljon a szerencsétlenség. A kanonok úr két ministránssal siessen a Liliomutca kilenc szám alá és vigye magával a szent dolgokat is. A gazdám gyovonni akar és várja az utolsó kenetet. Azt is mondta a nemzetes asszony, hogy a költségekről ne beszéljek, mert a gazdám legelső gazda a faluban, bíróviselt ember, A lánya Pesten Vtan. a fia katonatiszt, már nekik sürgönyöztünk. A széparcú nőcselédnek annyira tetszett a gazdám döglődéaéről szóló magyarázatom, hogy nyájas szóval megdicsérte buzgalmam, amiért ilyen ügyesen eljárok ügyében. Egy széles könyvbe följegyezte a tragikus esetet, én meg a sikeren fölbátoi >dva, odábbálltam, hogy megrendeljem a gazdám számára az aranvkereszttel díszített violaszín koporsót. A falu városban két koporsókészitő mester is volt: egy dúsgazdag és egy szegényebb. Rövid tűnődés után a szegényebb koporsósra esett választásom. Ügy gondoltam, a gazdag koporsósnak biztosan félre állna a szája, ha azt hallaná tőlem, hogv már megint elpusztult egy gazdag ember és képes lenne utána járni az igazságnak, viszont a szegény koporsós csak örülhet, ha egy gazdag halott belefekszik a koporsójába. A vasútállomás közelében egy halottszagú rövid utcában lakott a szegény koporsós. A kirakatában egyetlen olyan arannyal cifrázott koporsó díszelgett, ami vaftyonilag megfelelt volna gazdámnak. Én ugyan koporsó nélkül is eltemettem volna őkelmét, ha rám lett volna bízva, de most, a legnagyobb körültekintéssel jártam el. Hosszan megszemléltem a koporsót és az utcai ajtón beléptem a koporsós üzletébe. A szőkebaiuszú Idősebb mester valahol hátul dolgozott egy ajtóval távolabb, amint észrevette belépésem, elém jött érdemesen festékes ruhájával és enyves kötényével. Jónapot kívántam a mesternek s elmondtam, hogy egy nagy temetésről van szó, engem bízott meg a gazdám felesége, hogy megrendeljem a Szentmihály lovát és mindent, ami egy nagy temetéshez szükséges. Én pedig csak ott rendelem meg a koporsót, ahol a haszonból nekem is kijár néhány száz korona. Ezt megmondhatom magunk között, itt most a gazdag Csukás temetéséről van szó. a. koporsót egy órán belül szállítani kell, mert a halottnak már szaga van. Magunk közt szólva, ötszáz koronát akarok keresni a temetésen. Ennvire becsülöm a fáradságomat. Ha nekem a tetők az új, a magasabb típusú emberek csoportjához tartoznak, ugyanúgy idetartoznak például a marseülesi kíkötömunkások is, akik életüket, kenyerüket, családjukat teszik kockára akkor, amikor elszántan megtagadják a fegyverrakományok kirakását. Mi az, ami az alkotóművészeket a szocialista realizmus hirdetésére és ápolására ösztönzi? Nálunk a küzdelem ezért az irányzatért folyó eggyé vált a szocializmus építésével. Es ugyanez a cél tüzeli a kapitalista országok alkotóművészeit is a szocialista realizmus meghonosítására, melyben azt a mélyreható eszközt látják, amelynek segítségével kifejezhetik népeiknek a békéért és a függetlenségükért folyó nagy harcát. — Mi a hatalmat akarjuk a kezünkbe ragadni! Mi több felelősséget érzünk a hazánkért, mint a kormány, mondja Taslitzky elvtárs, — a mi hazafias harcunk szorosan összefügg a szocializmusért folytatott küzdelmünkkel. Mi Franciaországban még nem építhetjük a szocializmust de amikor kikötőmunkásaink megtagadják a fegyverrakományok ki- és berakását, akkor arra gondolunk, hogy ezzel mi is hozzájárulunk a szocializmusnak-a hazátokban való mielőbbi kiépítéséhez. S ugyanúgy, ti, az egyszerű létetekkel is segítitek hazánkban a kormány hatalmának meggyengítését A világ haladó erőinek küzdelme egy és ugyanaz minden országban. Életünk minden terén, politikai, gazdasági vagy kulturális vonalon egyaránt küzdünk a külső és belső ellenség ellen, a szabadságért, a békéért a dolgozók életszínvonalának emeléséért. S ez a küzdelem acélozza meg erőnket. Folytonosan szilárdítjuk a nagy Szovjetúnió segítségével a népi demokráciák, a dolgozók hatalmát s egyúttal a mi „egyszerű létünkkel", amint mondotta Taslitzky elvtárs is, gyengitjtlk a tőkések hatalmát a nyugati országokban. Az élet új formájáért küzdünk s annak tartalmát új színnel, derűvel és építőmunkánk eredményeivel, sikereivel telítjük és csak így tehetjük lehetővé a dolgozók, a munkások kultúrájának, a szocialista kultúrának gyors és erőteljes kifejlesztését. Petröci Bálint A CSEMADOK bratislavai helyicsoportjának vezetősége felkér' mindazokat a kultúrtársakat. akik eddig még nem vették át tagkönyvecskéiket, hogy jelenjenek meg minél előbb Nádler pénztárnok kultúrtársnál a Vazov-utca 2. sz. alatti kultúrhelvségben ezek átvétele céljából Hivatalos órák minden hétfőn és csütörtök este 19—21 óráig. metés után kifizeti azt a pénzt, megrendelem a koporsót. — Állom az ötszáz koronát — mondta a mester • felém nyújtotta kezét. Egy kicsit rosszul éreztem magam, hogy ilyen tőrbe ejtettem a gyanútlan embert s hogv zavaromból kimásszak, fölényesen végigtapogattam a mindenféle kisebb-nagyobb koporsókat, amelyek nagyság szerint sorakoztak a mester üzletében. Legvégül a kirakatban lévő aranyos koporsót választottam ki. Egy cédulára följegyeztem, hogy mi legyen a koporsó mindkét oldalára fölírva ugyancsak arany betűkkel és a cédulát átadtam a mesternek. A gyászfirhangokat maid az özvegyasszony rendeli meg. ha elhozták a koporsót, mondtam a mesternek — persze mindenképpen számítok az ötszáz koronára temetés után. A koporsót minél előbb vigyék a Liliomutca kilencbe. — Ne féltse annyira a pénzét, — mondta a mester, — ha eccer megegyeztünk, olyan biztos az énnálam, mint a halál. Egy órán belül leszállítjuk a koporsót. A mesternek kezet nyújtottam és siettem a cigánysorra, hogy beszélek valamelyik prímással. A cigánysor minden más falu szokásától eltérően itt a városka központjának egyik mellékutcája volt. Az egész soron muzsikás cigányok laktak saját házaikban. Az egyik cigányosan szegény udvaron ajtó előtt ülve megtaláltam az egyik prímást, amint a kisleányát fésülte és olyan kiabálással beszélt hozzá, mintha a gyermek süket lett volna. — Prlmás-e maga? — kérdeztem a barnaképű embert. — Már mért ne lennék prímás? —' felelt ő. (Folyt, köv.)