Uj Szó, 1950. szeptember (3. évfolyam, 201-226.szám)

1950-09-26 / 222. szám, kedd

U J SZO 1950 szeptember 26 A Szovjetúnió Legfelső Tanácsának történelmi nyilatkozata a Béke Hívei Világkongresszusa Állandó Bizottságának stockholmi felhívására, lelkes visszhangra talált a szovjet nép szívében. A szovjet emberek milliói egyöntetűen helyeselték a Legfelső Tanács állásfoglalását és kifejezést adtak a szovjet nép akaratának, hogy kormányával közösen minden eszközzel megvédi a békét. Férfiak és nök, öregek és fiatalok, munkások és parasztok, a tudomány terén és a kultúrfronton dolgozók milliói írták alá a Béke Hívei Világkongresszusa Állandó Bizottságának stockholmi felhívását. Az első aláíró a Szovjet Békevédelmi Bizottság elnöke. N. Sz. Tyihonov volt, a nagy költő. A szovjet költök a szovjet néppel együtt tevékenyen résztvesznek a világ békéjéért az új háborús uszítók ellen folyó harcban. A szovjet költök minden művész: eszköz és költői műfaj felhasználásával fejezik ki a szovjet emberek békeszeretetét és vágyukat, hogy megvédjék a békés életet a világuralmi törekvések megszállotjainak háborús halandjaitól. Kulesov fehérorosz költő »Az Egyesült Nemzetekhez« írt versében így Ir: Egy békés otthont védek én. Azért dübörög úgy dalom, — Üj házsor áll a rom helyén A városrészben, hol lakom A fasizmussal való véres összecsapásban, súlyos áldozatok árán kivívott békét rendkívül megbecsülik a szovjet emberek. Erről ír J. Baukov egy k versében, amelynek címe: »Erre kell nekem a béke«. Nem titkolom, hogy egy az álmom: Boldog nap jő az égre fel. Nem kell soká fényére várnom, Én építem a kommunizmust. S az építéshez béke kell. »Békét«!« a földön át e szó zeng, »Békét!« ezt súgja a berek, »Békét!' ez csen-bong minden üllőn És hogy e nagy vágy teljesüljön, Ha kell, hát harcba is megyek. A pompás vers két utolsó versszakából kicsendülő aggodalom nem alaptalan. A szétvert fasiszta agreszszorok követőkre találtak a Wall Street háborús gyujtogatőinak személyében: Lám csak! A Wall Street fasisztái új háborúra vágynak! Mikor a Riechstag üszke. közt a fasizmus elégett, A vírusok, a belőle kiszálltak. A sokcsillagos zászló alatt találtak új menedéket, — mondja felháborodottan Lukonyln: »A béke útja* című költeményének előszavában. P. BEREZOV: Szovjet költők harea a békéért Ugyanez a költő egy másik versében (»Levél egy angol tudósítóhoz*) mély felháborodás hangján szól azokról, »akik zsebükbe rejtik ökölbeszorított kezüket«. Még csak öt év telt e] a második v lágháború befejezése óta s máris világszerte folynak az új, véres háború előkészületei. Bukov moldvai költő »A béke napsugara* cimen ír verset a háborús veszély növakedéséről, a Szovjetúnió és a népi demokráciák országa ellen kovácsolt véres te.rvekrői és arról, hogy a fasizmus új formájában még a réginél is kegyetlenebb ellenség lehet. Eltűntek már a vandálok. ... D

e ím van egy még ádázabb haramja: Anyák könnyétől nem lágyul meg ez, A Wall Street pénze unszolja rohamra S a gyermek torkának kést szegez. A szovjet költőknek, amikor a háborús veszély növekedésére figyelmeztetnek, egyúttal mély meggyőződésük, hogy a newyorki bankárok nem fogják megvalósíthatni véres terveiket. Ennek a meggyőződésüknek alapja a világszerte növekvő és szélesedő hatalmas békemozgalom. A béketábor erejének növekedése sok szovjet költőt ihletett meg. Erről szól Szimonov: s>Barátok és ellenségek* című Sztálin-díjjal jutalmazott versciklusa is. A költő kíméletlenül leleplezi azokat a véres terveket, amelyeket a Szovjetúniónak — a világbékéért folyó harc vezető erejének — ellenségei szőnek és lírahéwel beszél a Szovjetúnió számtalan barátjáról, akikké] Amerika, Európa és Ázsia kapitalista országaiban találkozott. Amerikai barátaihoz fordul lángoló szózatával Lukonyin »Egy amerikaihoz' írott versében: Nem téma énnekem a jenkik szabadsága, Melynek már áporodott szaga van, Nekem Amerika dolgozó népe drága, Hozzá, csak hozzá intézem szavam. Te nép, ne légy a bankárok bolondja, Gyujtogatókról rántsd le a lepelt! Gyalázatod na tűrd, fel. állj ki a porondra! Sok amerikai átlátta már a WallStreet gonosz cselszövését. Ezek egyre növekvő figyelemmel hallgatják Paul Robeson és a többi hős békeharcos tiltakozásának bátor hangját: Dala fel a magasba szárnyal, Mint tengerár, ha megdagad, Padlásig felcsap tarajával, Pincébe lezúdul az áradat — mondja Aszéjev »Dal Paul Robesonről* c. versében. A béke igazi barátai az Egyesült Államokban élénken érdeklődnek minden iránt, ami a békés, alkotó munkában élő szovjet országból eljut hozzájuk. Malisko fehérorosz költő »Katyusa«, című versében boldogan mondja el, hogy az Egyesült Államokban — az elnyomás és erőszak országában — mekkora lelkesedéssel énekeltek egy népszerő szovjet dalt: Alig csendült a kis dal fülembe, Otthon vagyok, úgy éreztem én. Lelkesen két néger ajka zengte Oklahoma forró mezején, Zengte hírét ama Katyusának, Kit Iszakovszkij megénekelt... Növekszik a béke lelkse híve nek tábora a másik kapitalista országban, Angliában is. A dolgozó tömegek ott is egyre világosabban isimerik fel, nrlyen örvénybe akarják belerántani országukat az amerikai monopolisták, milyen elképzelhetetlen nyomort hoz rájuk az imperiai stáktól előkészített új háború. Gribacsov, az ismert szovjet költő, az S úr még a rossz a jón! va »John Whig« cimü versében ezt írja: . . .sJohn Whig! Mi az Elbánál találkoztunk, mikor végetért a háború* A költő emlékezteti 'ismerősét arra, hogyan ürítettek poharat együtt a győzelemre, majd így folytatja: Kiittunk minden poharat, S megmondtam, ugy-e John, Hogy Mosley, Dulles itt maradt S úr még arossz a jón! S most, hogy akkori aggodalma alaposnak bizonyult, a költö felszólítja barátját: Jön még borúra, John, derű, Nem rémít hőst vihar, A nép, a nép, az egyszerű, békét, békét akar! A népi demokrácia országaiban a stockholmi felhívás aláírásáért indított mozgalom megmutatta, hogy ezeknek az országoknak népei egy emberként készek a béke megvédésére, és a népi demokratikus országok barátsága a béke zászlóvivőjével, a Nagy Szovjetunióval megingathatatlanul szilárd. Ez a barátság a fasiszta támadók ellen a békéért folytatott harc tüzében erősödött meg. »A határon* cimü költeményben Jákovlev a következőképpen festi meg a békés határmenti folyó képét, mely körül nemrég még tombolt a harc: Ma kétfelől ragyog partján a béke napja, S nem ellenségeket lel ott a déli óra, A lengyel négyszögű sapkáját félrecsapja, Ugy néz, mint jóbarát, a Szovjetúnióra. S a moszkvai, aki Varsóért vitt csatát, Barátian tekint a jószomszédra át. A felszabadító háború hőseire emlékezve, akik egymásután állították helyre és építették újjá a hidakat Lengyelországban, Csehszlovákiában és a többi felszabadított országok folyóin Rilszkij ukrán költő jóleső érzéssel mondja sHidak' cimü szép versében: Szívünket egy nagy érzés hatja át: Mindenfelé, mi, Sztálin ácsai, A harcos kommün hü pallérai, Mindenfelé mi építünk hidat, Hogy rajta járjon minden jóbarát, Testvér hónába testvérhez találjon, Tajtékos vizén útját ne keresse, És egybeforrjon millió erő. A Szovjetúnió az utat jelző világítótorony Ázsia gyarmati és félgyarmati népeinek. Ott százmilliók harcolnak fegyverrel a békéért, a kapitalista rabság alól való felszabadulásért és nemzeti fügetlenségükért. Lelkesítő páldanként áll a Szovjetúnió ama roppant ország előtt is amelyet Mirzo Turszun-zade tádzsik költő sTadzsmahal* c. költeményében így énekelt meg: Komor világ, bár gazdag és buja, Lelkem szemével látlak India. Száz sebet ejtve csattog hátadon Tengerentúli urak ostora. Az egész földgolyón elterjedt, feltartóztathatatlan békemozgalomról szól Alexej Szurkovnak bátor, optimista hangon megirt lelkes költeménye: »Az emberiség tavasza*. Nem vesz e tavaszon egy elnök sem erőt, Miniszter és király gáncsot nem vet neki, Maláji, jávai meghajlik az előtt, A Pireneusok s Vietnam: hívei... .. .Hol boldogabb jövőt épít a nép fia, Vígan vendégelik a falvak százai, Köszöntik a tavaszt Varsó és Szófia, Pest, Prága, Bukarest s Tirana házal. A Kárpátok fehér havára izengve száll, Lengyelt dalolni hív, harcolni franciát, S hol minden emberi dalnak bölcsője áll, A Szovjetúniót fuvabna lengi át. Áthatja e tavasz a föld egész terét, Az égig feldagad zászlói erdeje, Ügy harsog éneke minden földrészre szét: Vesszen a háború! Üdv május elseje! Messze cseng a szovjet költőnőknek a világ asszonyait békeharcra hívó szava. »A világ asszonyaihoz* a címe Margaréta Allger bensőséges költeményének. A költőnő figyelmezteti az anyákat, feleségeket és nővéreket arra a nyomorúságra, amelyet az angol-amerikai imperializmus Szította háború hozna magával és felhívja az asszonyokat, hogy tömörüljenek még szorosabban a béke és demokrácia zászlaja alá Minden ország ifjúsága ismeri és énekli Osányin dalát, a demokratikus ifjúság himnuszát. Ez a himnusz az ifjúságot részvételre buzdítja a békéért vívott harcban. A Szovjetúnió és a népi demokratikus országok békeszerető népei nem ijednek meg a »hidegháború« és az atom vagy szuperatomháborúra fenyegetésétől. Mély meggyőződéssel mondja ki ezt Kulesov fehérorosz költő: A bombával kár dicsekedni és mnodhatom, még korai, valóban nem is oly nagy dolog atomokat robbantani. Sokkal különb az, mit országunk Tizenhét őszén végbe vitt: Mi az egész régi világnak Romboltuk szét atomjait. A rabság és gazság világa E robbanásba halt bele. Ma is még felhőkarcolókat Renget hulláma ereje. A világbékéért folytatott harc közepette a szovjet költők elragadtatással gondolnak arra a boldog jövőre, amikor a háborúkat előidéző imperializmus eltűnik a föld színéről és az emberek békében, barátságban fognak élni egymással. »Az én hitvallásom* cimü versében Scsipacsov, az ismert költő így ír erről: Üdv kommunizmus! Hozzád eljutunk mi, nem kérünk ehhez beleegyezést, S ki a földön él, akkor fogja tudni, hogy a világ valóban csodaszép. Eljössz, nincs már messze az a reggel, a szemhatáron fárosz fénye int, és boldog frigyben boldog emberekkel boldogan élünk, mert testvéreink! RIDEG SÁNDOR: KULÁKOK KÖZÖTT Munkábaállásom harmadik napjától kezdve úgy álltunk szembe egymással, mint valódi ellenségek. Magam azt hittem, hogy a nagyparaszt nem lát bele a koponyámba, de belelátott és én is beléje láttam. Észrevettem azt is, hogy kellően fel tudia becsülni fiatalos erőmet és fél tőlem. Ha a Jóska gyerek előtt valamiért szidalmazott és váratlanul odakerültem, nyomban befogta a száját, bár továbbra is olyan sötéten nézett rám, mintha meg akart volna ölni. Egy hét alatt annyira torkig lakott velem, hogy a parancsait a Jóska gyerekkel továbbíttatta hozzám. A mai napig sem tudom, miért tudott annvira megvetni, holott szalmaszálat sem tettem útjába és semmit sem vétettem neki. Már az első péntek ut|n megtudtam, hogy nem érem meg a ítfizpál a harmadik pénteket, de vafarra makacs elszánással tovább dolgoztam. A gazdának viszont nem volt más ertibere és megtűrt; gondja volt rá. hogy megszolgáljam soha kifizetésre nem kerülő béremet. Sok munka volt a háznál és ami nem telt ki a nappalból, azt éjtszakával pótoltatta a nagyparaszt. Valami érthetetlen rettenetességgel az éjszakáim egyre rövidebbek lettek s alig hajtottam le a fejem késő este, vitéz Csukás már dörömbölt is az istálló ajtaján. Ora nélkül nem tudtam mérni az időt és csak azt éreztem, hogy minden nap fáradtabb vagyok. Olyan kínok között végeztem hajnalonként a munkámat, mintha órákon át korbáccsal verték volna a testemet. Az éjfél után egy órakor kezdődött hajnali ganajozásoknál szolgatársammal. a kis Jóska gyerekkel saroglyán hordtuk a trágyát a szérűskert elején lévő emésztőbe s a kis kölyök legutóbb lerogyott a trágyahalomba, elsírta magát és azt. mondta: — Hagyjon itt engem, Sámson bátyám ... Nem bírok tovább menni... Édesanyámnak mondja meg, hogy meghaltam ... Tudom, hogv nekem végem van, és már nem élek meg... Jól ismertem ezt a jajgató kiáltást a magam emlékeiből, valamikor engem is így emelt hálójába a hajnali halál és most Jóska sírásától olyan fájdalmat éreztem, hogy kedvem lett volna lehullani melléje és elsírni magam. De mindjárt föltolult bennem szégyenkezésem érzése és megkeményedtem. — Kelj föl Jóska — kérleltem a fiút, — dehogy is halsz te meg, nem mondhatom én azt anyádnak, hogy meghaltál. Mi lenne vele nélküled? Biztosan te vagy a legszebb gyereke mind az öt között. Tápászkodj Jóskai Majd alszol bent a borjúk között egy kicsit és minden rendben lesz. — Nem megyek, mert nem alhatok. jobb nekem itt, félek a gazdától. — sírt a gyerek. — Ne félj a gazdától, Jóska! öszszetartok én teveled és amíg a szemem rajtad tartom, senki se bánthat téged. Hohó Jóska, te még nem is tudod, hogyan eszi a cigány a túrót. A gyereket fölcibáltam a trágyadombról és ö úgy nyaklott erre-arra, mint a rongybábú. Nem akart elmozdulni, amig valami bizonyosságot nem talált szavaimban, mert úgy érezte, máris sokat vétkezett azzal, hogy erejéből kifogyva, elterült a trágyadombon. — Ki az erősebb? — kérdezte tétován — a Sámson bátyám vagy a gazda? — Nyugodj meg, Jóska, erősebb vagyok a gazdánál. Azután, ha akarok, bizony farkassá változok, de ezt csak neked mondom el. másnak nem szabad tudni róla. Amikor pedig a farkas elkiáltja magát, a kutyának takarodni köll útjából. Jóskát valamiképpen megvigasztaltam érthetetlennek látszó szavaimmal s ebben az éjtszakai sötétség is segített, mert ilyenkor többet hisz a gyerekember, mint fényes nappal és Jóska sem tartotta lehetetlenségnek, hogy valódi farkassá változom. Amig beértünk az istállóba a kenyeres pajtásommal, minden teinktetben megerősödtünk. Odabent vitéz Csukás ágyamra dőlve aludt, a lovak harsogva rágták a szénát, a szarvasállatok olyan dulakodással ettek, mintha emberek lettek volna. Jóskának hangtalanul a sarok felé intettem, ahol a fekvőhelye volt és hozzáláttam, hogy egyedül végezzem el a hajnali munkát. Még vagy három ilyen ájulásba kergető, sötét hajnal bukott egymásra, hogy a lélek is megfájdult bennünk a belénkszorult jajszótól. A negyedik hajnalon dalolást hallottam az utcáról. Legények haladtak el a ház előtt és valami érzelgős pesti dalt kornyikáltak. — Hallod-e Jóska, dalolnak az utcán! Menj csak ki rögtön és kérdezd meg a legényektől, hány óra van — szóltam társamnak. Jóska engedelmesen kifutott az utcára s rövid idő multán jelentette a pontos időt: — Sámson bátyám, azt mondták a legények, hogy öt perc múlva fél kettő lesz, én is láttam az órát. — Láttad te a zanvád .. .-át — mondta az ágyam szélén üldögélő vitéz Csukás a gyerek felé, akinek sejtelme se volt róla, hogy mekkorát vétkezett. A hírtől pillanat alatt meggyulladt bennem a hajnali kín. torkomból káromkodás ömlött, de ezzel halványan sem tudtam kifejezni fölháborodásom. Ügy éreztem, akkor is ölnöm kell, ha egy óra múlva a gyehenna tüzébe kerülök. Vasvillám szúrásra emelve kiáltoztam Csukás felé. — Most menjen kifelé innen, ha az élete kedves, ne bámul ion rám, mint az ökör... ktíelé ... kifelé ... kifelé innen!... Az ember belátta igazam, s fenyegető hangoskodással hátrált a vasvillám hegye előtt, azt ígérte, hogy rögtön hozza az órát. Ö már látott ilyen nagylegényt, a száialásom keserű lesz, ezt nem hagyja annyiba, kiáltozott. Amint elérte az ajtót, az anyámat emlegette szörnyű hangon. Nem léptem ki utána az udvarra, pedig már a szájam is összerágtam haragomban. Vitéz Csukás úgy vélte, sikerült néki a tisztességes visszavonulás és én is meg voltam elégedve, hogy minden baj nélkül kiűztem őt az istállóból. Jóska gyereket aludni küldtem s magam minden dolgom félbehagyva, falhoztámaszkodtam és gondolkodni próbáltam. Tudtam, hogy a szolgálatom befejeztem, de ezenkívül semmi értelmes gondolat nem jutott eszembe. A fáradtság lenyűgözött és és semmit sem akartam. Lefeküdni sem mertem az istállóban, nehogy alvó helyzetemben lepjen meg vitéz Csukás. Ügy virradtam meg talponállva. Amint kivilágosodott, megitattam az állatokat, majd nyakamba terítettem téli köpenyem és a ház végénél lévő félszer előtt vártam vitéz Csukást, hogy búcsúzásul elkérem tőle a hatszáz koronát kitevő járandóságom. A mindennapi munkám: a répadarálás, szecskavágás, kukoricaőrlés, a disznók etetése s a többi töméntelen munka hangosan kiáltott utánam és már a kisujjam sem akartam fölemelni, nem zavarta közönyösségem a disznók csordája sem, amely éhségtől ordított az ólakban. Míg béremre várakoztam, vitéz Csukás bent aludt a házban. Nagyon szerette kialudni magát a hajnali fölkelések után. Ä Munkám hiányát legelőször Csukás szutyoktól ragadó felesége vette észre, szalmapetrencéhez hasonló, baglyas fejével odasattyogott a ház végéhez, ahol ültem, száját panyókára húzta és azt mondta: — Hát te, mire nízed a napot? — Csak kotródjon tovább innen — szóltam — és ne nagyon tegezzen, mert majd mondok egy szépet magának. A gyöngéd lélek, aki életében még nem mosakodott meg egyszer sem tisztára, keservesen elsírta magát és futott az urához panaszkodni. Vitéz Csukás alakja kis idő múlva föltűnt az udvaron, benézett az istállóba, ahol láthatta, hogy a trágyát sem hordtam ki, azután az ólak felé fordította sötét tekintetét. Disznói kórusban ordítottak az éhségtől s a korlátok tetejére ágaskodtak. Vitéz Csukás baljós tekintettel a szérű felé lépegetett s vagy hat lépésni távolságban megállt ülőhelyem előtt és megkezdte vitáját: — Teveled mi van? mér nem mész a dolgodra? — Csak azért, mert nem vagyok megháborodva, hatszáz korona a megszolgált bérem. Adja ide. aztán el is búcsúzhatunk. — Hát a gőbölyöknek ki ad enni? Még nem is vágtá répát és a disznónak se darátá szemet. Te csakugyan nem akarsz dógozni? — Ezt eltalálta! Ügy látszik, ördöge vanl Magának már soha nem lesz annyi pénze, amiéit én mégegyszer bepiszkolom a kezem. — De a kukoricát csak ledarálod, mer annékű ki nem adom a béred, olyan nincs. A gőbölyöknek. meg a disznóknak enni kő. Ne szájaskodj velem, hanem menj a dolgodra, még szépen vagy ... Vitéz Csukás amint megfigyeltem, már nemcsak a hangjával, és a bérem levonásával fenyegetett, hanem rövidebbre vette a köztünk lévő távolságot is egy-két lépéssel. Nyilvánvalóan készen állt arra, hogy rámtaposson, ha megtagadom a megkívánt munkát, amelyben a kukoricaörlés és a répadarálás olyan nehéz volt. hogy eddig még minden alkalommal remegés állt tőle a lábamba. Egy szekér répát kézzel ledarálni állati erőnek is elég lett volna és nekem is nagyon nehezemre esett a hajnali fölkelések után, vagy a késő esti lefekvések előtt. Fölemelkedtem ülőhelyemről és azt mondtam Csukásnak: .(Folytatjuk.^ \