Uj Szó, 1950. augusztus (3. évfolyam, 174-200.szám)
1950-08-13 / 185. szám, vasárnap
1930 augusztu s 13. • 32. (92.) TARTÓS BEKÉÉRT, NEPI Dk'MOKRACIAERTt 9 NÉPFRONT ÉS NÉP EMOKRÁCIA A Foley-Squaren lefolytatott bírósági eljárás során Pártunkat és vezetőit összeesküvéssel vádolták, amelynek az lett volna a célja, hogy népszerűsítse és előmozdítsa az Egyesült Állanok kormányának erőszakkal és kényszerrel való megbuktatását. Ahhoz, hogy e hazug vádra méltó választ adhassunk, nem csupán a marxizmusleninizmus sok általános elvét kellett kifejtenünk és nemcsak Pártunk történetét kellett ismertetnünk, de meg kellett mutatnunk annak a harcnak a fő irányát is, amely országunkban és más országokban a szocializmusért folyik. Pártunk a védelem során, amely lényegében támadás volt a kapitalizmus ellen, a helyes marxi-lenini vonalat követte. Nevezetesen, az osztályharcban alkalmazott erőszakért mi a felelősséget azokia hárítottuk, akikre e felelősséget hárítani is kell, — a tőkés osztályra és kormányára. A bíróság elé terjesztett anyag között volt „A Kommunista Pári és megvádolt vezetői védelmében" című brosúrám is, amelyet a Nemzeti Bizottság' egyhangúan jóváhagyott, mint a Párt politikájának kifejtését a bíróság előtt. Ebben a brosúrában — a védelem sürgető követelményeinek megfelelően —, miközben érintettem a kommunista politikát általában, azt a feladatot is magam elé tűztem, hogy mind elméleti, mind pedig gyakorlati síkon ismertessem a kommunista mozgatan világtapasztalatát, amelyet az egységfront politikája terén a Kommunista Internacionálénak 1935-ben tartott VII. Kongresszusa óta szerzett. Ezt a feladatot végrehajtva, elemeztem a háború előtti antifasiszta Népfront politikáját, a háború alatti nemzeti egység politikáját és az antiimperialista Népfront és a népi demokrácia politikáját a háború utáni időszakban. A brosúra ezért az elméleti és taktikai kérdéseknek óriási körét érintette és az elmúlt 15 esztendő tolyamán a világporondon lefolyt létfontosságú harc bonyolult problémáinak egész tömkelegét tárgyalta. A feladat .uég bonyolultabbá vált azzal, hogy a tanulmány tárgya nagyrészt teljesen új volt. A brosúrában adott elemzés alapjában véve helyes, Ttrmeszetes azonban, hogy a brosúra terjedelme, a tárgy bonyolult volta és újdonsága, valamint az előadás túlságos tömörsége miatt bizonyos hibák és hiányosságok csúszhattak be és valóban be is csúsztak, persze, tudjuk, az európai kommunista pártok több vezetője szintén követett el hibákat, amikor ennek az általános tapasztalatnak különböző vonatkozásait elsőízben elemezte. Nézetem szerint brosúrám legkomolyabb fo gyatékosságát az utolsó fejezet tar talmazza: az Amerikai Kommunista Párt politikájának megvilágítása kor a Népfront és az új, népi demokratikus államok taktikájára vonatkozó több fontos tételt, ha lé nvegében helyesek voltak is, mégis túlröviden, megfelelő magyarázat és kifejtés nélkül ismertettem. Ez félreértésekre és ferdítésekre ad alkalmat és az e kérdésekkel kapcsolatos minden részletnek átfogó elemzését teszi szükségessé. Erre annál is inkább szükség van, mert, amint Dennis elvtárs a Nemzeti Bizottságnak 1950 .márciusában tartott ülésén helyesen rámutatott, a Pártban bizonyos irányzat volt észlelhető, hogy helytelenül értelmezzék, vagy elferdítsék a bíróság előtt követett helyes pártvonalat. Ezért ezt a cikket azzal a különleges céllal írom, hogy megmagyarázzak és kidolgozzak néhány olyan kérdést, amelyet a bírósági eljárás idején, különösen brosúrámban érintettem. A fasizmus szerepe A Kominfern VII. Kongresszusán, 1935-ben, Dimitrov elvtárs, elvetve azt a szociáldemokrata fecsegést, hogy a fasizmus „a fellázadt kispolgárság" volna, helyesen úgy jellemezte a fasizmust, hogy az a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, leginkább imperialista elemeinek nyílt, terrorista diktatúrája. Dimitrov azt is mondotta, hogy a fasizmus „a kapitalista rendszer hanyatlásának eredménye". Amilyen mértékben mélyül a kapitalizmus általános válsága, olyan mértékben vezet a monopoltőke útja elkerülhetetlenül a fasizmushoz abban az elkeseredett próbálkozásában, hogy megakadályozza a munkásosztály győzelmét. Ez a valóság, amelyről munkánk közben egyetlen percre sem szabad megfeledkeznünk. Világos, hogy a nagytőkések, akik a gyakorlatban — ha elméletben nem is — fölismerték, hogy társadalmi rendjük súlyos válságot él át, nem hajlandók ölhetett kézzel ülni akkor, amikor ez a társadalmi rend széthullóban van. Ezért a fasizmus, annak szervezett igyekezete, hogy polgárháborúkra és világháborúkra irányuló politikája segítségével megsemmisítse a demokráciát és a szocializmust, lényegében nem más, mint a finánctőke erőfeszítése, hogy a kapitalizmus általános válságát leküzdje, és ugyanakkor megszerezhesse magának (konkréten a Wall-Streetnek) az osztatlan uralmat a világ nemzetei fölött. A fasizmus gyökerei határozottan a kapitalizmus általános válságának talajából táplálkoznak. Ez világosan kitűnt a reakció dühödt kísérleteiből, hogy csírájában szétzúzza az orosz forradalmat, és elnyomja a középeurópai munkásság forradalmi harcát az első világháború után. De a fasizmust, mint kormányzási módszert először 1922ben vezették be, amikor Mussolini magához ragadta a hatalmat Olaszországban. Végül azután 1933-ban — amikor a világgazdasági válság tetőpontján Hitler kezébe kaparintotta Németországot — a fasizmus nemzetközi veszedelemmé vált. Ez időszak folyamán Franciaország, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és más kapitalista országok nagytőkései is átvették a fasiszta eszmét. A fasizmus ezért korántsem volt csak német-olasz-japán jelenség, bár különleges okoknál fogva csupán a tengely országaiban jutott hatalomra. A fasizmus a kapitalizmus válságának elmélyülésével és a szocializmus fejlődésével szemben a világ nagytőkéseinek általános irányzatát képviselte. A tengely kapitalista országaiban a nagy finánctőke képviselői valamiféle — az ő saját uralmuk alatt álló — fasiszta világról álmodoztak, amely a Szovjetunió ellen intézett döntő támadással vette volna kezdetét. A népek demokratikus ellenállása, a Szovjetunió ereje és a kapitalista nagyhatalmak közötti éles ellentétek azonban megakadályozták, hogy a tengelyhatalmak megvalósítsák ezt a tervezett támadást, amelyet abból a célból indítottak volna, hogy a nemzetközi demokrácia és szocializmus romjain fasiszta világot teremtsenek. A tapasztalat mutatja, hogy a fasizmus ahelyett, nogy megszüntetné az imperializmus kiküszöbölhetetlen ellentéteit, kiélezi azokat. Az egyik alapvető következtetés Irta: II rilliam Z. Fostor az USA Kommunista Pártjának elnöke • * tehát, amelyet mindebből le kell vonnunk az, hogy a háborúra és fasizmusra való törekvés a nagvburzsoázia soraiban sohasem volt és ma sem véletlen jelenség. Ellenkezőleg, ez a fő irányvonala (kü lönösen, ami az amerikai imperializmust illeti), ezzel tesz kísérletet arra, hogy legyőzze a kapitalizmus általános válságát. Ezzel magyarázható, hogy a világ monopoltőkéje a Wall-Street agresszív vezetésével miért iparkodik oly nagy igyekezettel újjáteremteni mindenütt a máso dik világháború alatt szétvert fasiszta csoportokat és mozgalmakat. A fasizmus vereséget szenvedett a háborúban; ámde az imperialista burzsoázia vonzódása a fasizmushoz még mindig igen erős. Ezért komoly hiba volna, ha lebecsülnők a fasizmus veszélyét. A másik fontos szempontot, amelyet a fasizmussal kapcsolatban meg kell értenünk, az rejti magá ban, hogv a fasizmus sokkal világosabb ellenforradalmi perspektívát nvujt a monopolkapitalistáknak arra, — bármennyire is képtelen ez a perspektíva, — hogy a kapitaliz mus általános válságának elmélvülésével szemben megmentsék társadalmi rendjüket. A VII. Kongresszuson Dimitrov a következőket mondotta erről: „Az uralkodó burzsoázia egyre inkább a fasizmusban keres menedéket abból a célból hogy megvalósíthassa a dolgozók határtalan kifosztására irányuló intézkedéseit, hogv előkészítse az imperialista rablóháborút, a Szovjetunió megtámadását, hogy megvalósíthassa Kína leigázását és felosztását, s hogy mindezeknek alapján megakadályozza a forradalmat." A kapitalizmus általános válságának kibontakozása előtt, ainil egyrészről a szocializmus fejlődése, másrészről a kapitalista intézmények további rothadása kísért, a kapitalisták és teoretikusaik nem látták még a társadalmi rendszerüket fenyegető, közvetlen veszélyt A kapitalizmus általános válságának kibontakozása és a nemzetközi szocializmus sorompóba állása alapiáig megrendítette a monopoltőkét. A monopolisták felismerték, hogy rendszerük veszélyben van. Ebből ered, hogy tudatosan helyeslik a fasiszta perspektívát, bármennyire tgvekeznek is burkolni most ezt a perspektívát, abból a célból, hogv megakadályozzák a tömeges ellenállást. Ez persze a zűrzavaros kapitalista rendszernek, mint olyannak, nem nyújt határozott perspektívákat. Nem hárítja el ez az imperialista hatalmak közötti igen komoly összeütközéseket sem; a valóságban a fasizmus csak kiélezi ezeket az összeütközéseket. A fasizmus felé csúszásának ez a tudatos politikája kétszeresen pusztító és veszélyes jelenség, s ezt .nekünk mindig világosan emlékezetünkben kell tartanunk. Az antifasiszta. háborúellenes mozgalom A fasiszta kormányzás könyörtelen támadást jelent a világ különböző népeinek életszínvonala, hagyományos szabadságjogai, demokratikus szervezetei, nemzeti függetlensége, sőt élete ellen. A fasizmus feilődése a háború előtti években ezért elkerülhetetlenül előidézte a demokratikus ellenállásnak igen széleskörű és harcos tömegmozgalmát. Ez a széleskörű mozgalom kiterjedi a munkásokra, parasztokra, néperekre, az értelmiségre és a kisemberekre: kiküszöbölte a katolikusok, szociáldemokraták. liberálisok, kommunisták és nártonkívüliek — a demokratikus erők széles rétegei — között fennálló ideológiai nézeteltérések nagv"észét. Ezek a demokratikus rétegek és csoportok még sohasem voltak ennyire egységesek. Eltökélt szándékuk volt, hogy ellenállnak és legyőzik ezt az új társadalmi nvavalyát, a fasizmust, hogv megakadályozzák ennek a terrorista uralomnak létrejöttét, nem tűrik, hogy háborúba döntsék a világot. • Ennek a háború előtti széleskörű antifasiszta, háborúellenes mozgalomnak két fontos jellemvonását kell kiemelni. Először, a mozgalom jelentékenv védelmi elemet tartalmazott. Másszóval, a demokratikus szabadságjogoknak és szervezeteknek a fas'zmus támadásától való megvédésére iránvult. Ugvanakkor azonban ez a mozgalom nagy ellentámadási lehetőségeket is rejtett mn«ában. olvan lehetőségeket, ame'vek a háború alatt és a háború óta óriási győzelmeket hoztak a demokratikus népeknek. Az antifasiszta és háborúellenes mozgalomnak má sík fontos jellemvonása a hatalmas, széles kiterjedésű politikai átfogó. képessége. Mint már említettem, a Népfront politikája kihasználta a meglévő lehetőségeket arra, hogy a különböző ideológiai csoportokhoz tartozó munkásokat, valamint a 1^. kosság legkülönbözőbb kispolgári rétegeit, bár nem kevés nehézséggel, egymás mellé állítsa, hogy vállvetve harcoljanak a közös fasiszta ellenség ellen. A legfontosabb, amit világosan meg kell értenünk ebben az általános összefüggésben az, hogy ha a háború és a fasizmus a mai nemzetközi helyzetben veszélyt jelent — már pedig kétségtelenül veszélyt jelent —, akkor a népeknél is harci egységfrontot kell létrehozniok a békéért és a fasizmus ellen. Az a megsemmisítő vereség, amelyet a fasizmus szenvedett a háborúban, valamint a háborúutáni időszak demokratikus előrehaladása megszülte azt az irányzatot, amely azt hiszi, hogy a fasiszta veszély már nem fenyeget többé, nincsen tehát szükség széleskörű, antifasiszta, háborúellenes Népfrontra sem. Két főerő istápolta és használta fel ezt a tömegillúziót. Először: az amerikai imperializmus, amelynek világuralomra való törekvésében, mindenekelőtt szét kellett zúznia a demokratikus erők széleskörű antifasiszta koalícióját, amely megnyerte a háborút. Másodszor: a jobboldali szociáldemokraták, a kapitalizmusnak e hű sáfárai, akik megvalósították ezt a szakadár politikát abból a célból, hogy a muskásosztályban uralkodó forradalmi hangulat ellen fölvegyék a harcot. így ez a két erő, persze, a Vatikán segítségével, tudatosan kettészakította az antifasiszta koalíciót, közte a kapitalista világ szakszervezeti mozgalmát is és megteremtette a „harmadik erőnek" nevezett mozgalmat Amint az események mutatják, ez a mozgalom csupán az amerikai imperializmus függvénye, ás a szélsőséges reakció és fasizmus számára kövez' ki az utat. Ez a „harmadik erő" azonban, bármilyen támogatásban is részesül az Egyesült Államoktól és a többi kapitalista kormánytól, a Vatikán és a jobboldali szociáldemokrácia részéről, sőt, ha számításba vesszük azt a körülményt is, hogy sok munkás rabja a szovjetellenes propagandának és az imperialista illúziónak — ez a mozgalom még akkor is csak ideiglenes jellegű lehet. A háború és fasizmus új veszélyének növekedése arra kell vezessen, hogy ezek a demokratikus tömegek, amelyek most szociáldemokrata és más reakciós vezetés alatt állnak, szakítanak a „harmadik erő" egész felfogásával és a baloldali erőkkel együtt erős, háborúellenes, antifasiszta mozgalmat hoznak létre a Népfront vonalán, bár ez nem meg> majd magától. Valóban, riár eléggé világos jelek mutatnak arra, hogy a „harmadik erő" minden eresztékében recseg-ropog. Ezt megmutattak a közelmúltban a franciaországi és belgiumi sztrájkok, arflelyeknek során a munkások — katolikusok, szocialisták és kommunisták egyaránt — vállvetve harcoltak a „harmadik erő"-t képviselő kormányaik, a szociáldemokrácia vezetői és a Vatikán ellen. Ebből azt a főtanulságot kell levonni, hogy a Népfront jelszava továbbra is érvényes marad, bár a mai nemzetközi helyzetben e jelszó főtartalmának imperialista és háborúellenesnek kell lennie, s nekünk e jelszó ösz- • szes lehető formáit és változatait igen rugalmasan kell alkalmaznunk. A Népfront politikája Amikor 1935-ben a VII. Kongreszszuson a Kommunista Internacionálé. Sztálin és Dimitrov vezetése alatt megértette teljes jelentőségét annak az új nemzetközi helyzetnek, amely a náci Németország megjelenése kapcsán alakult ki, és a fasizmus és a háború veszélye elleni harc számára kidolgozta a Népfront politikáját, ez az elmélet és a gyakorlati politika szempont jából óriási vívmány volt. Az öszszes demokratikus rétegek tervbevett mozgósítása a szolgaság és az új világháború elleni közös harcra, néhány fontos változást vont maga után a politikában és az akciók módszereiben. Ezeket a változásokat nyíltan és merészen hajtották végre. Dimitrov híres beszámolójában hangsúlyozta ezeket a változásokat és kijelentette, hogy „kongresszusunk a Kommunista Internacionálé új taktikai orientációjának kongresszusa". A Komintern új taktikai orientációjának lényege kettős jellegű volt: a) eléggé széleskörű antifasiszta, háborúellenes programot és szervezeti formákat kell kidolgozni abból a célból, hogy bevonják a legszélesebb demokratikus rétegeket, amelyeket a kapitalista válság és a fasiszta háborús veszély politikailag mozgásba hozott; b) a kommunistáknak előre számolniok kell azzal a lehetőséggel, hogy bizonyos körülmények között, részi vegyenek a Népfront kormányaiban, amelyek az antifasiszta, háborúellenes harc eredményeként alakulhatnak meg. Fölösleges ismételni, hogv ezek az új taktikai elgondolások teljesen megfeleltek a marxi-lenitf elveknek. A politikai stratégia és taktika, miként Marx, Lenin és Sztálin tanított bennünket, nem állandó és megváltoztathatatlan, hanem a változó körülményeknek megfelelően változnia kell. Nem meglepő tehát, hogy a VII. Kongresszuson kidolgozott taktika, bár lényegében megőrzi helyességét, a következő 15 viharos esztendő során bizonyos változásokat szenvedett, a nemzetközi helyzet gyökeres megváltozásával kapcsolatban növekedett és fejlődött. Elképzelhetetlen, hogy ez másképpen történhetett volna. Az ilyen események közül felemlíthetjük: a nemzeti és nemzetközi egység taktikáját, amelyet a háború alatt követtünk, az új politikai módszereket, amelyeket a háború után KeletEurópában a népi demokratikus országok megalakulásakor alkalmaztak, a kommunisták részvételét Franciaország és Olaszország koalíciós kormányaiban és a nagy kínai forradalom győzelmes menetét, amelynek fő irányát Sztálin már 24 esztendővel ezelőtt kifejtette. Semmi kétség az iránt, hogy a kommunista politikában a szocializmusért folyó világnézeti harc fejlődésének mértékében más fontos taktikai változások is történnek majd. Itt fontos megjegyezni, hogy minden taktikai s olykor stratégiai változás is, amely a legutóbbi 15 év alatt ment végbe, megfelel a Komintern nevezetes VII. Kongresszusán adott marxilenini irányvonalnak. Ez vezet engem „a szocializmushoz vezető új út" kérdéséhez, amelyről annyi szó esett, amikor Kelet-Európában a háború után megjelentek a népi demokratikus országok E fontos mozzanatok elméleti elemzése terén bizonyos ideig több homályos pont volt. Vonatkozik ez a népi demokratikus országok kommunista pártjainak sok vezetőjére is. Az elemzésnek ilyen elégtelensége a mi Pártunkban szintén kifejezésre jutott (az én műveimben is). Amikor én „A Kommunista Párt és megvádolt vezetői védelmében" című brosúrámban alkalmaztam az annakidején használatos „szocializmushoz vezető új út" kifejezést, n melyet azóta a népi demokratikus írszágok kommunista pártjai elvetettek, — taktikai szempontból tet 'em ezt. Persze kétség sem fér ahhoz, hogv a keleteurópai népi demokral'kus országok és a Kínai Népköztársaság munkásai — taktikai szempontból — nom ugvanajhnak a taktikának a segítségével haladnak a 'socializmus felé, amelvet az orosz munkásosztály alkalmazott. MásVént nem is történhetett. Aki a sok ^gvmástó 1 eltérő körülménvre megmerevedett, egységes taktikát akart volna ráhúzni, az nem marxista'eninista. hanem po'itikai tökfilkó (Folytatás a 4. oldalon.)
