Uj Szó, 1950. augusztus (3. évfolyam, 174-200.szám)

1950-08-13 / 185. szám, vasárnap

m sz® Egy sötét kor fényes harcosa 1950 augussrtue 13 Angol film a dolgozók filmfesztiválján Bratislavában Augusztus 13 — ezen a napon született 1871-ben Liebknecht Károly, a XX. század első két évtizedében a szocializmusnak titáni törhetetlenségú előharcosa Németországban. A titánok a világ elismert és zsarnoki rendet tartó istenei ellen lázadtak fel a görög mitológia szerint, pártját fogták a küzdelmesen élö ősembernek és a kultúra fáradságos kezdeteit bámulatos feltaláló és újító munkával segítették előre. Az újkori proletariátus forradalmi bálványdöntése, újitó, teremtő, társadalomépltő ereje képiesen és valóságosan titáninak nevezhető. És a titáni megjelölés nem túlzás, ha Liebknecht Károlyra, mint egyénre alkalmazzák, mert ő iszonyú erők ellen vette fel a harcot a császári Németországban s képes volt ennek a harcnak végigküzdésére. Az a forradalmi akarás élt benne, amely nélkül a szocializmus nem törhet előre a feudalizmus és a kapitalizmus erőinek szorongatása közepette. Liebknecht Károly nem ismerte a megalkuvást a kizsákmányolás régi Ádámjával, tisztán látta és rendíthetetlenül járta azt az utat, amelyre a proletariátust küldetése és a jövő kötelezi. Ezzel a magatartással Liebknecht világosságot gyújtott ama homályos és átmeneti korban, amely még egy utolsó lehetőséget adott a munkásság árulóinak mesterkedésre és meghosszabbította a dolgozók elnyomására épülő társadalmi rendszer életét. Liebknecht harcolt mint szónok, közíró és szervező, majd a század első imperialista világháborújának végén a német szocialista államért felkelő munkásság harci frontján esett el, nem mint passzív mártír, hanem mint emberfeletti bátorságú és törhetetlen hős, aki minden fizikai és lelki erejét a fölszabadulásra törő proletariátus ügyének szentelte. Liebknecht három fronton vivta küzdelmeit: 1. Az 1871-ben megalakított Németország feudális-kapitalista jellegű osztálymivolta ellen. 2. A porosz feudalizmus erőszakos katonai szelleme és agresszív külpolitikája ellen. 3. A számbelileg és szervezetileg erös német szociáldemokrácia tes- i pedtsége, e magát kispolgárok módjára elálmosodásba söröző leviatán ellen, amely hagyta elernyedt tagjait beszorítani a polgári parlamentarizmus csapóvasába. Közben hozzászokott, hogy a marxizmust csak papíron hirdesse s tétlenül szemlélje a kapitalista világ utolsó farsangját. A feudális-kapitalista német állam (KAKL LIEBKNECHT) osztálybírósága Liebknecht Károlyt 38 éves korában, 1907-ben, politikai vétség miatt 18 hónapra börtönbe vetette. De már a következő évben, 1908-ban, bekerül a porosz képviselőházba, amely abban az időben a legreakciósabb választójog alapján öszszeiilő parlament volt. 1912 óta a német birodalmi gyűlés szociáldemokrata csoportjának tagja. Mint ilyen, a párt legszélsőbb balszárnyát képviselte. 1914 decemberében ő az egyedüli képviselő a német birodalmi gyűlésen, aki a háborús célokra szükséges hitelek ellen szavaz. Liebknechtet egy percre sem téveszti meg 1914-től kezdve a fegyveres erővel terjeszkedni akaró kapitalizmus jelszó-hadjárata, hanem harcosan kiáll annak politikai szolgája, a kormány ellen. A kormány pedig, hogy Liebknechtbe belefojtsa a szót, behívja öt katonának. Már 1916-ban kilép a szociáldemokrata párt birodalomgyülési frakciójából s Luxemburg Rózával együtt megalapítja a Spartakus Szövetséget, amely elítélte a szociáldemokraták bűnös passzivitását a kormány kül- és belpolitikájával szemben. Liebknecht az általa illegálisan megjelentett Spartakus Levelekben forradalmi megmozdulást sürgetett. 1916 május 1-én Berlinben az imperialista háború ellen rendezett tüntetésen, mint katovett részt, aminek az lett a következménye, hogy hadbíróság elé állítják és négyesztendős fogházbüntetést mérnek rá. Liebknect elítélése után Berlinnek a spartakisták által a szociáldemokrata szakszervezetek keretén kívül megszervezett fémmunkásai sztrájkkal tiltakoznak. 1918 őszén a forradalom Liebknecht Károlyt kiszabadítja börtönéből. Kiszabadulása után a Szovjetúnióval és a Bolsevik Párttal való összefogást követeli és 1918 november 8-ra szocialista köztársaság kikiáltását készíti elő. De még a német baloldali szocialisták is a reakcióval paktáló Ebért—Scheidemann—Noske-féle munkásárulók csoportjához csatlakoztak s a német köztársaság megkotása az említettek népáruló koncepciója alapján történt. 1918 decemberében a spartkisták megalapítják a német kommunista pártot. Egy hónap múlva, 1919 januárjában, Berlinben a forradalmi munkásság elégedetlensége felkelésben tör ki, a felkelők soraiban ott küzd Liebknecht is, akit a harcok folyamán elfogtak. Az a német szociáldemokrata kormány, amely e felkelés idején uralmon volt, nyeregbe akarta segíteni újra a belső fronton azokat a feduális és kapitalista erőket, amelyek a háborút elsősorban a maguk érdekében indították s amelyeknek agreszsziója a fronton összeomlott. A Liebknecht által követelt szocialista köztársaság ezeknek a levitézlett hatalmaknak nem volt Ínyére, mert abban nem uraskodhattak volna többé. Jellemző, hogy a forradalmi munkásság felkelése ellen a szociáldemokraták sötéten reakciós tiszti gárdákat használnak fel. Egy ilyen tiszti csoport fogta el Liebknechtet s mialatt Berlin nyugati részéből a Moabit-negyed ismert fogháza felé kísérték, brutálisan meggyilkolták. A gyilkoság leleplezésére azt a szokásos ürügyet használták fel, hogy Liebknecht szökni akart. Liebknecht Károly apja, Liebknecht Vilmos, forradalmi provenienciájú ember volt, 1849 nyarán Engels társa a délnémetországi b&deni felkelésben, majd londoni emigráns s mint ilyen Marx közelében élt. 1862-ben visszatért Németországba s ő és Bebel egyesítik a munkásmozgalmat, de közben a német szociáldemokrácia lesiklik az igazi forradalmi marxizmus talajáról és afféle császárilag elismert ellenzékké vált, mely a parlamentben és népgyűléseken szónokolva türelmesen várt sohanapjára, amikor majd alkotmányos formák között kormányra jut. Bár Liebknecht Vilmos, a német szociáldemokrácia „öreg Liebknechtje" 1870-ben szót emelt Bismarcknak a Franciaország ellen irányuló agreszszióval kapcsolatos sürgönyhapiisítása ellen s 1871-ben a burzsoázia által elrágalmazott párizsi kommün mellett szólal meg, mégis rá is vonatkoztatható az. amit Marx 1876-ban az úgynevezett góthai szociáldemokrata program kritikájában mond a forradalmi célkitűzések és taktika elhagyásáról. Liebknecht Vilmos fia hü maradt apja fiatalkori forradalmfläágához s újból felgyújtotta azt a fáklyát, melyet Liebknecht Vilmos mint bádeni fölkelő és mint londoni emigráns egykor magasbaemelt, de később az úgynevezett reálpolitika ingoványában kialudni engedett. E fáklya fénye láthatóvá teszi Liebknecht nemes alakját a dolgozók még eljövendő nemzedékeinek hosszú sora számára. Franz Mehring, a nagy marxista történetíró, mikor 1919 jaunárjában bizalmas barátjának, Liebknecht Károlynak haláláról értesült, azt mondta, hogy vele „Németország legnagyobb és legbátrabb forradalmi energiája" esett a brutális és gyilkos ellenforradalom áldozatává. — ás — A dolgozók második filmfesztiválján bemutattak egy kapitalista államban készült filmet. Ez az »Add meg nekünk ezt a napot* című angol film volt, Edward Dmytryk amerikai rendező müve. A védnökségi üzemek dolgozóinak képviselője a film előtt mondott bevezetőjében rámutatott arra, hogy az »Add meg nekünk ezt a napot* cjmü film egyike a nyugati filmgyártás csekély haladószeilemü alkotásainak. A film rendezője Edward Dmytryk ezt a filmet Angliában abban az időben forgatta, amidőn a döntést várta az ellene emelt vád ügyében. Az amer kai Dmytryk abban az országban élt. amely polgárainak korlátlan szabadságjogaival kérkedik. Ebből a szabadságból Dmytryk azonban csak a bórtöncellában való fel-alá járás jutott. Ide zárták az amerikai kongresszus iránti állítólagos t szteletlenaég miatt Az amerikaellenes tevékenység kivizsgálására alakult kongresszusi bizcttstág előtt kilenc más hollywooddi rendezővel és filmíróval együtt elvi oKokból megtagadta a választ arra a kérdésre, tagja-e a kommunista pártnak. A valóságban azonban azért üldözik Dmytrykot, mert állást foglalt a széles néptömegek kizsákmányolása ellen és művészetét nem akarja a háborús uszítás és a Szovjetún ó gyalázásának szolgálatába állítani. Ezt nevezik ma az amerikai fasiszták Amerika ellenes tevékenységnek. Dmytryk »Add meg nekünk ezt a napot* című f'lmje amely Pietro di Donato témája alapján készült, egy amerikai munkáscsalád történetét viszi vászonra, évszázadunk húszas és harmincas éveiben. Geremio kőműves szereti foglalkozását, mert szereti a tevékenységet, mert eleme az alkotás éa építés. Foglalkozásához hü marad, bár csak minden harmad k héten akad munkája és keresete. Az élettől többet akar mint csak szórakozást es ezért szalut könnyelmű szeretőjével és feleségül veszi Annunziatát, egy szegény olasz leányt. Az új pár egy piszkos és zajos bérházban él s minden centet félretesz, hogy házacskát vehessen, ami Annunz^atának már gyerekkora óta leghőbb vágya. Négy gyermekük születik. 1929-ben bekövetkezik a nagy válság, Geremio elveszti keresetét, a megtakarított dollárok elfogynak és ezzel szertefoszlik saját házacskájukról szőtt álmuk is. Germio rá hagyja magát venni, hogy elfogadja az előmunkás helyét azon az építkezésen, amelyet barátja, egy volt építkezési munkás vállalt. Ez a barátja, hogy az építést megkapja, olyan alacsonyan kalkulált ajánlatot nyújtott be, hogy aa építés költségeit a dolgozók biztonságának rovására kell csökkentenie. Geremio tud erről, azonban munkástársai előtt elhallgatja az igazságot. A veszély, amelybe társait sodorta és főleg a hiányzó biztonsági intézkedéseket takaró hazugsága megmérgez k házaséletét és volt szeretőjénél keres feledést. Egyszer egy veszekedés alkalmával megüti Annunziatát és ez a tett úgy megrázza a lelkiismeretét, hogy megmondja az igazságot feleségének és a munkásoknak is. Az építkezésnél fokozza az óvatosságot, azonban hasztalanul teszi ezt utólag. Az épület összeom! k és Geremio elpusztul a ráomló betonkeverék alatt. Csak most teljesíti Geremio Annunziáta álmát — családja házacskát vehet a kártérítési összegből, amelyet haláláért kaptak Az »Add meg nekünk ezt a napot* című film kiváľk a nyugati filmgyártás átlagos filmjel keretéből, főleg azzal, milyen komolysággal beszél a munkásról és annak munkájáról Megmutatja a dolgozó ember erkölcsi túlsúlyát és az amerikai imperializmus igazi arcát, amely a ' munkásokat embertelen körülmények közé taszítja és könyörtelenül megfosztja őket munkájuktól, ha nem tud elég kövér prof'tot kisajtolni belőlük. Azonban Dmytryk nem mutatta fel a dolgoáók nyomorának és kizsákmányolásának okait a kapitalista világban. Filmjének hősei ugyan elég proletár érzésüek, azonban nem öntudatosak, tehát fegyvertelenek. A film. hü az igazsághoz, abban, hogy a munkásokat olyanoknak mutatja, ameilyenek az Óceánon túli nyugaton valóban: szenvednek a kapitalista rendszertől, azonban neon kutatják nyomorúságuk gyökerét, megelégszenek a burzsoá válságok és osődök fatál sta magyarázatával és nem lázadnak fel a gyenge és erös egyéneket emlegető cinikus amerikainizmus ellen. Dmytryk rendező nem ment a szenzációéhségtől, amely átokként függ a kapitalista filmművészet felett és megfertőzi a haladószellemÜ filmalkotókat is. A film tragikus reménytelenséggel végződik, nem mutat előrevezető utat, nem mutatja a jövő és a jobb világért vívott harc távlatait, még olyan módon sem, ahogy megtehette volna azok között a körülmények között, amsekben keletkezett. A film érdemei Dmytrykí munkatársainak, Ben Barzmait filmírónak és C. Penningtan Richárd képmesternek kiváló munkája, Sam Wartnamaker és Ley Padovani remek alakító művészek a főszerepekben. BORISZ POLEVOJ: EGY SZTÁLINGRÁDI MUNKÁS Fordította: Kajna Béla. 2 — Hát Afonyin ? — érdeklődött tovább, mintha nem is hallotta volna az asszony kérdését és rámutatott egy kissé görnydt, barna férfire, akinek divatos kabátjánk zsebéből díszzsebkendő széle kandikált ki. ö is az Uraiban van! A mieink mind ott vannak. A gyárral evakuáltak oda. Ott azután megtelepedtek. Csak nagyon kevesen tértek vissza. Egészen új emberek vannak most nálunk ... Az a negyedik ott a fényképen, — Pantyelej Kazimov. Talán őt is ismeri? Ö az enyémmel együtt vonult be önként. Azt mondják, hogy most Némtországban van, valahol városparancsnok vagy micsoda. Szegény, a családja elpusztult az áttelepítésben, elhiszem, hogy nehéz számára a visszatérés. Ő volt a legjobb olvasztár ... Olyan jókedvű ember volt... Volt, -i- szólalt meg tompán a férfi és. olyan nagy fájdalom remegett a hangjában, hogy Klavdia akaratlanul is keményen belenézett ennek a soványképü, mély katonaráncokkal tarkított férfinek a szemébe, akinek fél arcán, halántékától egészen az álláig, vörös forradás húzódott végig. Ránézett és a következő pillanatban felismerte benne azt a kerekképü, nyílttekintetü, dúshajú munkást, aki a fényképen olyan barátságosan átöleli az ő férjét. Az asszony felkiáltott és összecsapta a kezét. A vendég arcán valami furcsa rángás futott végig, a mosoly és ideges fintor keveréke. Volt... Igaza van, Slikova elvtársnő. Igy van ez: olvasztárnak sem voltam utolsó és jókedvű is voltam. Családom is volt... Minden volt és ... semmi sincs. Es, amint ez már meg szokott történni a nagyon tartózkodó emberek kel, akik évekig tudják magukban hordani fáidalmukat, most minden kérés nélkül elmondta ennek az ismeretlen asszonynak azt, amiről nem beszélt még a legkedvesebb harcos barátainak sem. A gyárban végzett munkája felmentette a mozgósítás alól. Amikor azonban az ellenség már a szü.ővárosához közeledett, a gyár sok kommunistájával együtt bevonult. Egy hónap múlva pedig az önkéntes, akiből tankista lett, már a déli fronton harcolt. A levelekből, amelyek csak a tél elején érték el, megtudta, hogy családja, — felesége és két gyermeke — a gyárral együtt egy uráli városba evakuált, egy olyan kis városkába, hogy még a térképen sem találta meg. A felesége azt írta, hogy építkezésnél dolgozik, a gyerekekkel együtt rendesen megél és kérte, ne aggódjék értük. Azután egyszerre csak elmaradtak a levelek és hónapokon keresztül semmiféle hírt sem kapott tőlük. Végül, amikor már az ostromlott Sztálingrádban harcolt, megjött a hír: a gyári pártbizottság titkára értesítetté Kazimovot, hogy felesége és két gyermeke kiütéses tífuszban meghalt. Pantyelej Kazimov napokon keresztül néma maradt, mintha elveszítette volna beszélőképességét. A front akkor már támadásba lendült. Az .a tankegység, amelyhez tartozott, szinte sohasem kerü:t ki a harc ból. A támadás heve, a harc gondjai mintha valamennyire tompították volna éles fájdalmát. Ezredtársai csak azt látták, hogy Kazimov őrmester valahogy megváltozott: a jókedvű, életörömmel teli emberből zord, ,hallgatag katona lett. Kazimov egyszeriben megszakította a levelezést gyári munkásbarátaival, Elhatározta, hogy a háború után nem I tér vissza szülővárosába. De a fájdalom nem akadályozta meg abban, hogy nagyszerűen harcoljon. Tankezredével négy országon vonult keresztül és az Elba partján fejezte be a háborút, a tankhadsereg főhadnagyaként, hat ksto&ai kitüntetéssel és négy sebesülési éremmel a mellén. Pantyelej Kazimovról tudták a felettesei, hogy alapos, kitűnő tiszt, szigorú önmagával és alárendeltjeivel szemben, amellett ért a termelési munkához is. Ezért azt ajánlották, hogy legyen a városparancsnokság tagja abban a kis városkában, amelyet tankzászlóaljuk a háború utolsó napján foglalt el. Nyomban elfogadta az ajánlatot. Igy vált a volt munkás a városparancsnok gazdasági helyettesévé. Szorgalmasan dolgozott. A hadseregcsoport parancsnokságán tartott értekezleteken gyakran állították öt példaképül. De az olvasztár tovább élt a tankista tisztben. Alig dördültek el az idegen folyó felett az ágyúk győzelmi díszlövései, alig takarták le ponyvahuzatokkal a tankágyúk torkolatát, Kazimov egyre követelődzőbben kezdte hangoztatni, hogy viszsza akar térni a gyárba. Azelőtt a háború napjaiban is meg történt, hogy a tankista szíve néha vadul kezdett dobogni. Amikor tankegységük benyomult valamilyen ipari városba, ahol minden — a feketén piszkos hó, a kéngőzös, savasízű levegő, a talpa alatt csikorgó salak — n szeretett gyárra emlékeztette. Gondolatai ilyenkor a zismeretlen uráli város felé szálltak ,ahol most az ő barátai acélt öntenek. A tankok azonban zúgva továbbrobogtak, a gyárak elmaradtak mögöttük és a kedves munka utáni vágy feloldódott a harc dühében. Amikor azután az elbaparti, idegen, a háborúban szinte alig sérült ť?roská'b?n elkezdődött Pantyelej Kazimov békés élete, mind türelmetlenebbül és erőteljesebben hatalmá,I ba kerítette lelkét a szeretett régi munka utáni vágyakozás. A parkok egyenesre nyesett zöldje, amely így elveszítette természetes (formáját, szépségét és báját, az'unalmasan egyforma házak, az ablaka előtt magasbanyúló vén templom csúcsos gótikája, mindez a kikent-kifent idegenség olyan hirtelen ellenszenvessé tette ezt az életet Kozimov számára, hogy sehogysem tudta legyőzni honvágyát, sehogyan sem találta meg nyugalmát. A parancsnoksági munka sokrétű változatossága nappal, egy-két órára rrlég valahogy elfeledtette a vágyait. De esténként és különösen a hosszú, az idegen környezetben oly lassan vánszorgó vasárnapokon sehogyan sem találta meg a helyét. Amikor különösen erősen fogta el a vágy, felvette polgári ruháját és gyalog elindult a város távoli gyárnegeyede felé. A gyárak öregek voltak. Még távolról sem hasonlítottak arra a gyáróriásra, amelynek hatalmas épületei szélesen és szabadon húzódtak a sztyeppe szélén és amelyben a háborúig dologozott. Pantyelej Kazimov. Hosszú-hosszú órákon keresztül bolyongott az elhagyatott, rendetlen, füstös-kormos gyárudvaron. Céltalanul kóborolt az idegen salakkal teleszórt,, fekete földön és visszaemlékezett arra az időre, ami kor mint kis gyerek tolta a téglával megrakott kerekes targoncát a bokrokal benőt dombok közöt, ahol bizony még csak alig-alig észrevehetően jelentkeztek az épülő gyár első körvonalai. Eszébejutott az a nap, amikor a kis ipariskolás Pantyelej Kazimov, szinte lábujjhegyen, elő szőr lépte át a zúgó, szürkéskék köd be burkolt üzem küszöbét. Hallani vélte Polikarp Dmitrievics Szuhov, az öreg mester hangját, amint a forróságot lehelő kemence felé terelve a gyerekeket, oktatta őket: „A kemencével úgy kell bánni — tisztelt munkásosztálybéli elvtársaim. — mint a leánnyal, amikor szere'mesek vagytok belé! A kemencének mindent meg kell adni, amit követel. Ki kell ismerni a szeszélyeit ..." Azután megjelent ^emlékezetében az a csodálatos nap, amikor Kazimov olvasztár, életében először tapasztalta, hogy ő és a segédje, az egész brigád és a hatalmas Martinkemence, amelyben csak

1 úgy bugyborékolt a folyékony acél, egyetlen élő szervezetbe forrott ögsize, amely az ő akaratának engedelmeskedik Az a nap, amelyen felláäíotta a gyorsöntés első országas rekordját Ej, jobb nem is emlékezni njjndezekre! Bizonyosan már régen elfeledkeztek szülővárosában Pantyelej Kazimov dicsőségéről! Nem, nem, erre nem is szaibad gondolnia! Fájó szívvel elkergette a mult kedves emlékeit, hazatért, felvette egyenruháját és újból befogta magát a városparancsnoki munka hámjába. A munka utáni vágy azonban egyre erőteljesebben hatalmába kerítette. Ingerültté vált. Éjszakánként a Martin-kemencéről álmodott, gyönyörködött az olvasztott acél vakítófehér csillogásában, a porlasztó tompa, bömbölő hangjában. , A vágy végül is diadalmaskodott benne. Számtalan szóbeli kérés után, írásban kérte, magától a hadseregcsoport parancsnokától, felmentését. Arra hivatkozott, hogy az országnak nagy szüksége van acélmunkásokra. A városparancsnok, aki ezredtársa volt és látta, hogy mennyire szene védett az utóbbi hónapokban, tá-mogotta kérését. Amikor végre megérkezett a leszerelési engedély, Pantyelej Petrovics gyorsan összecsomagolta holmiját, türelmetlenül várta, hogy kifizessék járandóságát és aztán rohant az állomásra, hogy jegyet váltson. Arról ábrándozott, hogy visszatér szülővárosába, a megszokott kollektívába, gyári barátai közé. Abban reménykedett, hogy a hazai levegő meggyógyítja fájdalmát, {Felytaíjiü.