Uj Szó, 1950. július (3. évfolyam, 150-173.szám)

1950-07-16 / 161. szám, vasárnap

UJSZO 1950 július 16 A béke nagy űgyéérí! Miért nem tudta ieliesíieni kotelezeltségválíalását az érsekújvári CSEMÄ00K Virágzó hársak illata tölti be most Moszkva utcáit. E korajúliusi napok ban a körutak, terek és fasorok üde zöldjébe öltözött Moszkva még gyönyörűbb, mint máskor. A tiszta nyári légben pontosan kirajzolódnak éles vonalai: a bővizű, méltóságos Moszk va-folyó széles rakpartjainak gránitvértezetében, a messziről lehelletköny. nyűnek látszó hatalmas hidak hajlatai, a _ szép és fenséges Gorkij.utca pom pás távlata, a Leningrádi műút, melynek hűs árnyat adó zöldje nyaranta oly dús sar jadásnak indul... S akár a gyalogjárók földszintjéről, akár ; felette keringő repülőgépek madártáv latából nézzük, mindenütt új, meg új építkezések. Magasra törnek a nyári égre a magasépítkezések csipkeszerű állványzatai, fönt még átlátni réseiken, de lent már kőbe öltözötten felvették kimért szigorú formáikat. Mélyen az utcák alatt, a folyó medre alatt is lüktet a munka. A metróépítők vájják s betonozzák az alagutakat, lerakják a síne ket, márványba és gráritba burkolják az új állomások földalatti palotáit. A Puskin-téren már bontják a deszkapalánkot s mögötte újnak hat az aszfalt színtje fölé emelt park zöldje a rózsaszínű márványkertben. Egymást érik az új, meg új lakóházak. A mel lékutcákon, amelyeket tegnap még púpos macskakövek borítottak, ma hatalmas hengerlőgépek vasalják simára az aszfaltot. A főváros utcáin járva-kelve hall gátjuk zsongását, figyeljük életét és úgy érezzük: soha eddig nem volt ilyen népes, soha így nem pezsgett az alkotás örömében, élete még sohasem hömpölygött ily bővízűn, fenséges nyugalomban, mint most. Az üzletek kirakataiból árad a jólét és a bőség. A színlapok és hangvesrenyplakátok beszédes bizonyságai egy új felvirágzásnak a szovjet művészet minden ágában. A könyvüzletek állandóan zsúfoltak, alig győzik az elárusítók kirakni az újkiadású szépirodalmi, tudományos, művészettörténeti és műszakip könyveket. A múzeumok, képtárak ^állítási helyiségek bejáratánál szünet nélkül — még hétköznapokon is — a látogatók tömege. A Politechnikai Múzeum és a körzeti kultúrpaloták hatalmas előadótermeiben naponta éiíek hallgatják a tudomány minden területét mgevilágító felolvasásokat, előadásokat. A főváros vállalatainak sztahánovistái a munkatermelékenység eddigi példátlan rekordjait állítják fel. A tudományos intézetek munkásai folyton új felfedezésekkel tágítják az ember ismereteinek határait. Középiskoláik végeztével az ifjak s lányok évzáróünnepélyükre menve hevesen vitatják — milyen pályát válasszanak, hol folytassák tanulmányaikat, hiszen az ország szélesre tárta előttük minden főiskola kapuját. A most végzett egyetemi hallgatók intézeteik előtt, a tereken ugyancsak azon vitatkoznak, hova mennek majd dolgozni — az Uraiba talán, vagy esetleg Kazahsztánba, északra-e, avagy dél vidékre. Mindenütt pezsgőn lüktet az élet, mindenhol szükség van az ő munkájukra. Bizony, való igaz — még soha sem csapott ilyen magasra a mi öreg és örök-fiatal Moszkvánk örömösen alkotó életritmusa; hatalmas ütőere sohasem vert még ily telivéren, ilyen magabiztos nyugalommal. Ámde az életnek örvendő, szorgosan iparkodó szovjet ember sohasem volt sem rövidlátó, sem naiv sem hiszékeny. Az élet öröme és teljessége, az alkotó munkálkodás sem képes elfeledtetni vele, hogy a kommunizmust építő szocialista világ határain túl, a népi demokráciák országainak és a felszabadult nagy Kínának határain túl egy másik , világ terül el. amelyet magával sodort a háborús hisztéria, egy olyan világ, ahol miniszterek egy új istenséget, az atombombát imádják, ahol tudós szörnyeteg japán militaristák receptje szerint tenyésztik ki az emberiség kipusztítására szánt bacillusokat, ahol cégéres imperialisták hitleri mintára főznek új s még eddig nem ismert mérgeket, hogy azokkal békés városokban élő nőket, aggokat, gyermekeket fertőzzenek meg. A washingtoni Fehér Ház törpéje „repülő erődöket" kiild Korea felé, hogy ott bombázzák a városokat. Amerikai zuhanórepülők lövik a koreai parasztkunyhókat. Kore;i anyák zokognak ágyútűzben elpusztult gyermekeik hullái fölött s vértócsák sötétlenek az aszfalton. S jól lehet mindez nagyon messze van Moszkvától, mi, szovjet emberek, a fennkölt szocialista humanizmus népe, nem nézhetjük mindezt közömbösen. A moszkvaiak esténként feszült figyelemmel lesik a rádió hadijelentéseit a messzi Koreában folyó harcokról. Szívünket haragvó düh szorítja azoknak az újabb rémtetteknek hallatára, amelyeket az amerikai imperialisták követnek el Korea földjén. Kezünk ökölbeszorul annak hírére, hogy ameIrta: BORISZ POLEJOV rikai tábornoki egyenruhás hóhérek repülőgépekről bombáztatnak békés falvakat és városokat. Ezekben a napokban, mikor amerikai bombák pusztítják Korea falvait és városait, a mi fővárosunkban mindenütt — üzemekben, gyárakban, intézményekben egyaránt viharos népgyűlések zajlanak. Minden moszkvai hevesen és elsľánten tiltakozik a Koreát támadó amerikai fegyveres beavatkozás ellen. I. M. Subin, „Borec"-gyári vasesztergályos minden szovjet ember közös gondolatának adott hangot felszólalásában, mondván: — A koreai események megmutatják, hogy az amerikai imperialisták — a világuralomra törő Hitlerhez hasonlóképpen — a közvetlen támadás útjára lépnek. A béke ellenségei új világháborút akarnak kirobbantani. Mi, egyszerű szovjet emberek, ezt mondjuk nekik: olyan nincs, urak! Mi békét akarunk és határozottan követeljük az amerikai csapatok haladéktalan kivonását Koreából. Követeljük: el a kezeket Koreától! El a kezekkel Koreától! Ez az elszánt követelés hangzik el most a gyűlések szónoki emelvényein. Ezt jelentették ki azok, aki aláírták a stockholmi felhívást — mint például Knipper-Csehova, a legidősebb orosz színésznő, erről szólt Oparin akadémikus izgalmas beszéde a Szovjetúnió Tudományos Akadémiájának s a Szovjetúnió Orvostudományi Akadémiájának együttes ülésén. E szavakat ismételte meg Konsztantin Fégyin, a moszkvai írók értekezletén. Erről beszéltek és beszélnek országszerte a gyűlések szónokainak százai. A moszkvaiakat olyannyira jellemző összeforrott egységben fejezik ki a dolgozók helyeslésüket a szovjet kormány bölcs sztálini békepolitikája iránt. Lelkesen csatolják aláírásukat a stockholmi felhíváshoz. A szovjet nép — békés nép. A béke és a békés munka áhítása ugyanolyan szerves sajátossága a szovjet embernek, mint határtalan szeretete hazája iránt, mint szívének gondja a haza hatalma, virágzása, határainak sérthetetlensége fölött. Ámde a mi békeszeretetünk nem kislelküségből, gyöngeségből ered. Mikor aláírják a stockholmi felhívást dicső hőseink, akik Sztálingrádnál és Leningrádnál vívták ki hallatlan tetteikkel az emberiség bámulatát, akik Szebasztopol és Odeszsza védelmének veteránjai, — akkor azt követelik: meg kell fékezni a háborús gyujtogatókat: és ezt azok követelik, akik a megdöntött fasizmus fellegvárára tűzték ki a győzelem zászlaját. A stockholmi felhívást azok írják alá, akik Európát felszabadították a fasiszta rabságból. „Ma már mindenki elismeri — mondja Sztálin elvtárs, — hogy a szovjet nép mentette meg önfeláldozó küzdelmével Európa civilizációját a fasiszta pogrom-lovagoktól. Ez a szovjet nép nagy érdeme az emberiség történelme előtt". És íme, most ez a nagyszerű nép, amely megmentette Európa civilizációját, a reá jellemző egységes aka. rattal adja aláírásainak millióit ama történelmi okmány támogatásául, amely • eszüket veszteti atomlegényeket van hivatva megzabolázni. A szovjet ember haragvó hangja ez: — Ki az amerikai imperialistákkal Koreából! Ez a fenyegető szózat a moszkvai üzemekből kiindulva már tovább harsog egész országunkban, visszhangra talál annak legeldugottabb zugaiban, minden egyes szovjet ember szívében. Es most, amikor virágzanak a moszkvai hársak s a moszkvaiak lelkesen dolgoznak a haz? javára, egy percre sem felejtik, hogy a távoli félszigeten amerikai imperialisták ontják a koreai munkások, parasztok vérét, hogy amerikai Ségihaderők rablótámadásai gyújtják fel Korea városait, pusztítják ott a békés lakosok hajlékait a „repülő erődökről" ledobott bombáikkal. Forró együttérzéssel a harcoló korea inép iránt, törhetetlen bizalommal a béke erőiben, amelyek összehasonlíthatatlanul hatalmasabbak a háború erőinél, a szovjet emberek felháborodott tiltakozásukat fejezik ki, amikor aláírásukkal erősítik meg a stockholmi felhívást. (P. K.) A közelmúltban az Üj Szó nyilvánosságra hozta, hogy a CSEMADOK érsekújvári helyicsoportja brigádokat szervez az aratási munkálatok gyors befejezésének érdekében. A helyicsoport vezetősége ezt az elhatározását bejelentette a helyi EFSz vezetőségének s ez az ígért segítséget örömmel fogadta. Kölcsönös megbeszélés alapján július 3-ára tűzték ki az első napot, amikor a CSEMADOK aratóbrigádját az EFSz alkalmazni tudja. A CSEMADOK helyicsoportjának vezetősége nagy igyekezettel hozzáfogott a brigád megszervezéséhez, aminek az lett az eredménye, hogy az ígért 60 fő helyett 3-án reggel 7 órakor 150 résztvevő jött össze, hogy kivegyék részüket az aratási munkálatokból. Nem valami nyugodt körülmények között várakoztak két óra hosszat, amikor megjelent az EFSz egyik tagja és tudomásukra adta, hogy sajnos, ma nem áll módjukban a birgádot alkalmazni, mert nincsen megfelelő számú aratógép rendelkezésükre. A brigád tagjai bosszankodtak, hogy segítségüket nem akarják elfogadni, mire a szövetkezet tagja megígérte, hogy 4-én éjjeli munkára a CSEMADOK-ot szívesen. fogják látni. Voltak a jelenlevők között érzékenyebb egyének, akik kijelentették, hogy őket már nem fogják mégegyszer visszautasítani. E szégyenletes eset ellenére is másnap, július 4-én este hatvanan gyűltek össze brigádmunkára. Az eredmény ugyanaz lett, ami az előző napon. Az EFSz érsekújvári vezetősége ezzel bebizonyította, hogy képtelen a munkát megszervezni. Ez a második kudarc általános felháborodást keltett a CSEMADOK tagjai között és ebben a lelkiállapotban találtam a CSEMADOK tagságát látogatásom alkalmával, e hó 10-én. „Most is le fognak rólunk mondani", hallom, ahogy belépek az ajtón. Mire egyik kultúrtárs megnyugtatólag megjegyzi: „Nem hiszem, hogy harmadszor is megteszik." De érezhető volt szaván, hogy ezt maga sem meggyőzőÚj barázdát szánt az eke Csúzon is Kétnapos érsekújvári tartózkodásom ideje alatt sok szépet hallottam a csúzi EFSz eredményes munkájáról. őszintén meglepett az, amikor Bajtko elvtárs, helyettes járási párttitkár elmondotta, hogy az eredményeket a csúzi dolgozók saját erejükből érték el, be sem várva a külső segítséget Égtem a kíváncsiságtól, hogy ezekkel, a szocializmus úttörőivel megismerkedhessek. Ettől a prectől kezdve nem volt többé nyugtom Érsekújvárott. Folyton az járt a fejemben: »Menj Csúzra!« »Menj Csúzra!« Nem sokat tétováztam, megkértem Bajtkio elvtársat, hogy kalauzoljon el engem Csúzra. Bajtko örömmel teljesítette kívánságomat és így kedden délután megérkeztünk Csúz községbe. Első utunk az EFSz irodájához vezetett. Meglepett, ahogy elém tárult egy mesebeli kastélynak beillő szép épület, melyet a falu dolgozói szövetkezeti otthonnak neveznek. A ficüyosón különböző képek és szép sorban felaggatott brosúrák. Mindjárt megértettem, mi az oka annak, hogy a szövetkezeti mozgalom kemény harcosai lakják ezt a községet. Az egyik elvtárs, aki éppen a folyosón tartózkodlctt, meglátta csodálkozó tekintetemet és kérdezés nélkül a következőket mondta: »Mi nem félünk a betűtől, elvtárs, nekünk a könyv második kenyerünk. Mi megszívleltük ezt a köz» mondást: »Tanulj, h'ogy boldogulj«. De sajnos, — folytattja tovább, — még kevés szakkönyvünk van, főleg magyar nyelven, tehát kérlek, ha módotokban van, küldjetek nekünk könyveket, mert a csúzi dolgozók betüéhesek«. ígéretet tettem, hogy a CSEMADOK központja kérésüknek a lehetőség szerint eleget fog tenni. Az irodahelyiségben minden arcról öröm és boldogság sugárzott Boldogan adták tudtunkra, hogy az aratási munkálatok gyors befejezésére indított járási munkaverseny győztesei lettek és a győzelem jelképét, a Vörös Zászlót szerdán fogják átvenni a Járási Szövetkezeti Tanácstól. Majd megmutatták a nyilatkozatot. amellyel 350 kis- és középgazda fogadta el a szövetkezeti gazdálkodás III. típusát hogy örökre megszüntessék a kis- és középparasztok magukrahagyottságát. És hányan nem kapcsolódnak be a III. típusú szövetkezeti gazdálkodásba ? — Tettem fel a kérdést. »Az ilyenek száma nálunk elenyészően csekély már aki a szövetkezeti nagyüzemi termelésnek ellensége. Összesen 15 család van községünkben, akik ellenségei a 350 haladó családnak«. De, hiszik a csúzi djolgozó parasztok, hogy az a 15 csaíád, habár még ma ellensége is a szövetkezetnek. rövidesen rá fog eszmélni a szövetkezeti gazdálkodás előnyeire. Mivel magyarázható a csúzi EFSznek ez a gyors fejlődése? Elsősorban azzal, hogy jó kádereik vannak, a kommunista párt jó harcosai« akik a Párt és a dolgozó osztály célk tűzéseit megakarják valósítani. A második magyarázata pedig az, hwgy a község lakossága, főleg kis- és középparasztokbői tevődik össze, vagyis a község kulákmentes, ami magával hozza azt,, hogy a csúzi elvtársak a helyi osztályharctól mentesítve vannak. Mivelhogy legjobban érdekelt az hogy a munkájuk eredményéről meggyőződjek, elmentem a cséplés szinhe-lyére, ahol nem mindennapi dolgot láttam. Kévékkel megrakott szekerek érkeztek a határ minden irányából és szépen sorban a gép mellé álltak, hogy lerakják terhüket. Míg a magra vigyáznak, hogy a termését mindenki pontosan megkapja, addig a szalmát egy közös kazalba rakja és tapossa öt izaddt arcú, de jókedvű arató. A közös kazal már egy lépés a harmadik típus felé, amire a csúziak készülődnek, ahol majd közös istállóban, közös kazalból fognak almozni, ami jelentős munkamegtakarítást jelent Arra a kérdésemre, hogy hogyan tudták ezeket a szép eredményeket elérni, Smida János következőképpen felelt. »Megtanultunk szövetkezetet építeni Solochov: »Üj barázdát szánt az eke« című könyvéből. Igen és őszre már nálunk sem széttagolt kicsi parcellákon fogunk külön-külön kínlódni hanem a 40 hektáros táblákon közösen és könnyebben fogunk új barázdát szántani. Mi, csúzi dolgozó parasztok nem sötétséget, hanem fényt látunk magunk előtt« — fejezi be beszédét Smida János kisparaszt. Kajtár József gépkezelő a kérdéseimre következőképpen válaszol: »Én géptulajdionos vr>ltam, ez a traktor és cséplőgép volt az enyém. Mit gondol, sajnálom-e ? Teszi fel a kérdést és mindjárt válaszol is. »Nem, ne higyje, hogy sajnálom, erre csak a kapitalista rendszerben volt szükség, mert akkor ez biztosította a kenyeremet. De ma, aki akar dolgozhat és a népi demokrácia mindenkinek biztosítja becsületes munkája után a tisztességes megélhetést«. Majd tovább folytatja. »Ez a gép cséplésben minden évben első volt és meg fogom mutatni, hogy az idén is élgép lesz. És azon leszek, hogy még jobban és többet csépeljek ki, mint bármelyik évben. Ezt azért teszem, fejezi be mondanivalóját, mert tudicm, hogy ezzel elősegítem a haladást és hozzájárulok hazánk szocialista építéséhez*. Kis- és középparasztok! Vegyetek példát a csúzi parasztságtól és nehagyjátok magatokat félrevezetni a kulákoktó] mert ami a kuláknak jó az a dolgozó parasztságnak sosem volt jő Ezért rágalmazza a kulák habzó szájjal a népi demokráciát mert érzi, hogy az végetvet az ő uralmának. Törekedjünk, hogy sikerre v gyük az előttünk álló nagy feladatokat, hogy mihamarabb felépíthessük hazánkban a jólétet és biztonságot jelentő szocializmust! Pathó Károly. désből mondta, inkább csak a többieket akarta megnyugtatni. Figyelmes lettem a vitára és első kérdésem az volt, miről és kik fognak lemondani? Nagy felháborodással beszélték el a két esetet, magam is felháborodtam rajtuk, majd tudomásomra hozták, hogy dacára a kétszeri kudarcnak, harmadszor is szerveztek egy 40 tagú brigádot, hclott csak 20 főt kértek. Örültem, épp jókor érkeztem és bejelentettem, hogy a brigádmunkán én is részt szeretnék venni. Az az érzésem, jegyzi meg az egyik kultúrtárs, hogy mi is „részt szeretnénk" venni. Éppen azt akartam mondani, hogy az embernek az érzései néha csalnak, mikor megjelent Bence kultúrtárs és lehangolva bejelentette, hogy a brigádról ismét lemondtak. Fáradtan meséli el, hogy már délután 2 órától járja az utcákat, hogy kiértesítse a brigádmunkára jelentkezett kultúrtársakat, hogy ismét nincs rájuk szükség. És mit szóltak a kultúrtársak ? — teszem fel a kérdést. Éppen úgy bosszankodtak, mint az itt jelenlévők, feleli szomorúan Bence kultúrtárs. Mi lehet az oka, hogy akkor, amikor a földműves szövetkezetek és a dolgozó parasztság túlnyomó része versenyszerűen végzi az aratást, valamint a betakarítási munkálatokat, ugyanakkor az érsekújvári EFSz visszautasítja azoknak a becsületes munkásoknak a segítségét, akik megértik a kenyérgabona gyors betakarításának szükségességét és ebből a munkából ők is ki akarják venni a részüket? Három fő oka lehet: Az első; a munka rossz megszervezése. A második; a tudatos szabotálás. És a harmadik: provokáció a CSEMADOK helyicsoportja ellen, burzsoá-nacionalista szellemtől irányítva, ami ugyancsak a tudatos szabotált'ssal egyenlő. Mindhárom jelenség nagyon veszélyes az EFSz további fejlődésére. Tehát ajánlatos lesz, hogy az érsekújvári EFSz tagjai körmére nézzenek a vezetőségnek és ha szervezési hiányosságot észlelnek, akkor gondoskodjanak arról, hogy a veztőséget olyan dolgozókkal egészítsék ki, akik jó munkások és a lehető legalaposabban értenek a munka megszervezéséhez. De lehet az is, hogy az érsekújvári EFSz osztályellenségek, vagy olyan elemek vezetik, akiket a kulákok irányítanak és ezek fékezik a munka ütemét. Ilyen elemeket pedig a legrövidebb időn belül el kell távolítani. Nem tételezhető fel, hogy a burzsoá-nacionalista elemek tervszerűen hiúsították meg azt, hogy a CSEMADOK brigádja részt vegyen az érsekújvári EFSz aratási munkálatain. Mégis szükséges hangsúlyozni, hogy fogjunk össze mind a magyar, mind a szlovák dolgozók és a nacionalista elemeket vasseprővel seperjük ki sorainkból, hogy ezáltal minél jobban megszilárdítsuk a szlovák és a magyar dolgozók egységét, ami egyik előfeltétele a szocializmus gyors felépítésének. „A művészet minden becsületes dolgozójának alá kell írnia a békefel h ivást" A szovjet filmművészek nyilt levele A szovjet film kiváló művészei nyilt levelet intéztek a nyugati művészekhez amelyben felhívják őket: harcoljanak tevékenyen a békéért, támogassák a békejvaláírási mozgalmat. »A második világháború évei megszámlálhatatlan áldozatot követeltek az emberiségtől írják a szovjet művészek. — Mindegyikünk emlékezetében még elevenen élnek az elmúlt háború borzalmai még nem épültek fel a háborúban lerombolt városok, még nem serdültek fel a háborúban szüle

1 ket elvesztett árvák, de Hitler és Mussolini sikertelen követői. — Truman, Attlee. Acheson, MacArthur urak — új világháborúval fenyegetik az emberiséget«. »Kedves Barátaink! — folytatják a szovjet művészek. — Büszkék vagyunk azokra, akik. mint Loujs Dákén, René Fleman, Giuseppe de Šantí, Vittorio de Sica és mások „az élet és az alkotás minden nehézsége ellenére az igazság szavát vjszik el a néphez, segítenek a népnek, tudatosítják benne a bolodogabb jövő jogát. Sokan közülük, Lawson, Trumbo, Maltz és mások inkább vállalták a washingtoni inkvizítorok börtönét, de nem mondtak le emberi méltóságukr61«. »Ma nem elegendő csak szkeptikusan vélekedni Hollywoodban, i vagy a marshallizáit országok film' stúdióiban az alkotás föltételeiről. Ma a művészet minden becsületes dolgozójának alá kell írnia a békefelhívástfelhívást és művészetét a béke ügyének szolgálatába kell állítania. Igazság vagy rágalom? Szabadság vagy rabság? Melyiket szolgálja az önök alkotása? Erre a kérdésre vár feleletet Önöktől a haladőszellemü emberiség r« A nyugati művészekhez intézett levelet a következő szovjet művészek írták alá: a Sztálin-díjas Sz. Geraszimov G. Alexandrov, V. Pudovk'n, T Makarova, I. Pirjev, M. Ge'ováni, B. Csirkov. L. Orlova, M Csiaureli, Bek-Nazarov Sz. Jutkevics, M. Ladinyjna, M. Kalatozov.