Uj Szó, 1950. május (3. évfolyam, 99-123.szám)
1950-05-07 / 104. szám, vasárnap
K U J SZO 1950 máju® f KÉT TAVASZI RUHA Képünk két egyszerű, csinos tavaszi ruhát mutat, melyeket minden alkalomra fel lehet vermi. Az l-es számú ruha különösen célszerű, mivel többféle változatban lehet viselni, ahogy a 1 a) és 1 b) ezt mutatja. /Ql // nos varos leanya Iván azt hitte, káprázik a szeme. Hiszen ... hiszen az előbb, nincs öt perce még-. Aljósa kezelte a szomszéd géppuskát. Aljősa kedves arca, torzonborz fekete szemöldöke alatt mosolygó kék szeme villant rá még az előbb is. És ez jó volt és bíztató. Aljósa volt Iván számára a boldog gyermekkor, a kis szülőváros, — a békés élet emléke ezekben a napokban, hetekben, években. És valami a jövőből... Hányszor képzelték el! ... Béke lesz majd. Együtt szállnak le a vonatról, egymásmelleit állnak a kisváros pályaudvarán fényes csizmában, tiszta, vasalt katonaruhában. Süt majd a nap, vagy esik a hó, de mindenképpen szikrázóan tiszta lesz az idő. Béke lesz ... ... És most itt, egy rommálőtt sztálingrádi ház kövei között, porban és füstben. Aljósa nincs a helyén, a szomszéd géppuskánál. Valami asszony fekszik ott, még csak nem is egyenruhás. Feketekabátos, bekötöttfejü. Iván önkéntelenül is elismerően bólint — biztosan kezeli a gépfegyvert ez az ismeretlen civil nő. — De honnan az ördögből került ide. És hol van Aljősa? Egy katona toppan elő valahonnan. Szó nélkül félretolta az aszszonyt a gépfegyvertől. Az asszony Is szó nélkül kel fel. S erőlködve vesz a vállára valami szemmellátható nehéz terhet. Iván tompán kiált fel: — Aljósa ... Eszméletlen-e, vagy csak nem hallja a fülsiketítő zajban? Aljósa feje kókadtan lóg az asszony vállán. Az asszony pedig — a civilruhás bekötöttfejü — most már biztosan, bátran viszi a vállán a súlyos, eszméletlen katonatestet. Iván utánakiált: — Jól vigyázzon a barátomra, galambocskám! Meghallotta az aszszony vagy megérezte tán, — de viszszamosolyog. Különös. Békében mosolyogtak így az orosz asszonyok. • — Jobban van a barátja! — kiáltja oda egy jó hét múlva Ivánnak. Megfoghatatlan, hogyan tudta kivinni a sebesült katonát a rommálőtt városnegyedből. Amint az is megfoghatatlan, hogyan jelenik meg a íegpokolibb harcokban mindennap meleg étellel a katonák között. Hol tanulta meg a fegyverforgatást és honnan veszi az erőt és a bátorságot a súlyos, sebesült katonatestek cipeléséhez. De a legérthetetlenebb a mosolya. És még aznap is eljött, amikor két kislányát megölte a fasiszták bombája. Akkor a harcosok esetlen szavakkal fejezték ki részvétüket. Alexandra Cserkaszova — mert így hívják az asszonyt — rájuk nézett és ezt mondta: — Ti is a gyermekeim vagytok. • A front már messze van, a szovjet csapatok kergetik a fasisztákat, de Aljósa még csak most került ki 6 Sztálingrád melletti katonai kórházból. És most látja először az aszszonyt, aki megmentette az életét. Cserkaszova nevétől hangos a város. Hiszen az ö asszonybrigádjai járnak élen az elárvult gyermekek megmentésében és a hős város újjáépítésében. Az újságok beszámolnak: szerte Szovjetunióban a felszabadult városokban a civil lakosság, elsősorban az asszonyok, az ő példája nyomán vesznek részt a drága haza újjáépítésében. Átlátszóan tiszta, szikrázóan friss a levegő. Iván pontos, gyors mozdulatokkal vezeti a gyár teherautóját a kisváros utcáján. Egyszerre fékez, — de úgy, hogy a járókelők összerezzennek a csikorgásra. — Aljósa!... Feketehajú, kékszemű, szépszál fiú fordul meg a hangra. — Te, Aljósa, nézd mi van az újságban!... — És együtt hajolnak a Pravda legújabb száma fölé. Az újságlapról jól Ismert, kedve* arc néz rájuk, öcska holmiban, fejkendőben látták mindig, de igy ia megismerik, — szép sötét ruhában, simára fésült hajjal. — Hü, te, Iván! Beválasztották! Ehhez gratulálunk! Már a soförülésen kuporognak. Iván diktál, — az ő keze olajos — Aljósa Írja a levelet: „Drága, szeretett Elvtársnő ..." A borítékra címzés kerlU: „Alexandra Cserkaszova elvt&rsnönek, az Orosz Szocialista Szovjetköz. társaság Legfelsőbb Tanácsának tagjának, Sztálingrád," A csehszlovákiai magyar dolgozók lapjának jelszava az 1950. évre az ÚJ SZO minden magyar dolgozó kezébe Mese a beteg törökbasáról Irta: V. Olga. Egyszer toM, hol nem volt, volt egyszer egy törökbasa. Ez a törökbasa olyan iszonyatosan gazdag volt, hogy egész szobaszámra állottak nála az arany- meg ezüstpénzek. Szolgái meg olyan sokan voltak, hogy ha kigondolt valamit, tízen is ugrottak, hogy teljesítsék kívánságát. Nem is csinált őkelme mást, csak evett, ivott, parancsolgatott — meg a kincseiben gyönyörködött Történt aztán egyszer, hogy nagyora megbetegedett a hatalmas gazdag úr! Hiába hivatták el hozzá a világ leghíresebb tudásdoktorait, senki sem tudta megállapítani, hogy mi a baja. Nem használtak a kuruzslók varázsigéi, nem használtak a csodálatos 'gyógyfüvek, a basa csak fogyott-fogyott — és mindennap betegebb lett. Végül is be kellett látnia, hogy akkor cselekszik a legokosabban, ha előkészül a halálra. Csináltatott hát egy csodálatosan szép koporsót magának. Kívül színarany volt, belül bevonatta a legdrágább brokátokkal. Aztán felvitette a koporsót a legkedvesebb kincsesszobájába és belefeküdve, úgy várta, hogy értejőjjenek a halál angyalai. Két nap és két éjjel várta már a halált a beteg törökbasa, amikar a harmadik nap hajnalán furcsa álmot látott- Mintha egy aranyhegy tetején járt volna, ahol csupa csillogó gyémántvirágok nyíltak. Amikor az egyik ilyen csillogó gyémántvirágot leakarta szakítani, az egyszerre csak elkezdett nőnrnőni s uram fioi — végül egy; hófehérszakállú, ráncosképü öregemberré változott át „Ki vagy te gyémántvirágból lett öregember?" — szólította meg az aggastyánt a törökbasa. „Én vagyok a bölcsek öregapja!" — válaszolt a vénember reszkető hangon. „Én szoktam az embereknek megmutatni azt az útat, amelyik a boldogsághoz és a hosszúélethez vezet!" „Ugyan kedves öregapó — kérlelte a nagy úr az öreget — nem mutatnád meg nekem is ezt a csodálatos útat?" „Látod, én még alig éltem a földön és máris a halálra kell készülődnöm!" „A te életednek igen egyszerű a titka!" — mondta a vén bölcs mosolyogva. „Csináltass magadnak egy olyan ruhát, amelynek zsebeibe minden kincsed és vagyonod belefér, akkor száz évig fogsz élni és nem leszel boldogtalan soha!" Hej, megörült a basa a bölcs tanácsának! Alig várta, hogy felébredjen álmából! Ügy kiugrott az aranykoporsóból, hogy még a selyempapucs is leesett a lábáról! Rohant egyenesen a lakószobájába s ott maga elé hivatva szolgáit, szigorúan megparancsolta, hogy tüstén teremtsék elő azt a mesterembert, aki megtudja csinálni a megálmodott csodálatos ruhát. A szolgák csak a fejüket csóválták a furcsa parancson. Mivel azonban hozzá voltak szokva az engedelmességhez, szerte széledtek a hatalmas birodalomban és még a legeldugottabb faluban is szétkürtölték gazdájuk kívánságát No, de lett 1 s kacagás ae országban! Még a haldoklók is hasukat fogták széles jókedvükben! Mert ugyan ki hallott még olyan bolondos nagy zsebeket, amelyekbe annyi 'töméntelen kincs, annyi kastély meg palota beleférne mint amennyi a török basának van? Pedig egy szép napon mégis csak megtörtént ám ez a csoda! Éppen Mohamed napjának megünnepléséire kétszülődtek a népek, kora reggel volt még, amikor egy ütött-kopott kinézé' sű, hófehérszakállú vándor kopogtatott be a basa palotájának kapuján. A kaput nyitó szolgák majd hanyat vágódtak a csodálkozástól, amikor a vén vándor azzal kért bebocsájtást, hogy ő bizony megtudja csinálni a basa által megkívánt ruhát. Hej, rohantak is gazdájukhoz az örömhírrel, úgy szaladtak a drága márványlépcsőkön, majd nyakukat törték a nagy igyekezettől! No, de a basának is kiröpült ám az álom a szeméből! Azt sem tudta, hová tegye örömében a szegény vándorembert! Elhalmozta a legfinomabb ételekkel meg italokkal, drága selymekbe öltöztette s még fele vagyonát is odaígérte, ha elkészíti neki a csodálatos ruhát. A vén ember azonban mosolyogva tiltakozott a fényes Ígéretek előtt. „Nem kívánok én mást, óh hatalmas nagyúr, csak annyit, hogy minél élőbb megkaphassam a varráshoz szükséges ruhaanyagot." „Ha ezt a kívánságomat teljesíteni fogod, jutalom nélkül isi megkaphatod a megálmodott ruhát!" ..No, ennél igazán nagyobb dolgot is kivánhatnál!" — kacagott a törökbasa nagy jókedvében. — „Csak egyetlen szavadba kerül s szolgáim a legdrágább bársonyokat meg selymeket fogják a lábaid elé szórni!" „Az én kívánságom nem ilyen egyszerű ám!" — mosolygott az öreg vándor. „A te csodálatos ruhádhoz olyan anyagra van szükség, amelynek minden fonala egy-egy szegényember egy-egy hajaszálából van összefonva". „Vásárold azért össze ezeket a hajszálakat fomasd azokat egy fonálba össze, szövesd meg szövetnek — b akkor majd megvár rom a ruháit" „Hej, elfintorította &m a nagy úr erre a kívánságra az orrát! Mit lehetett azonban egyebet tenni, nagyon szeretett volna száz esztendeig élni! Kihirdettette hát széles az országban, hogy minden szegényembernek egy aranyat fizet egy-egy hajaszáláért. No, lett is ebből olyan vásár, amilyet nem látott még a világ! Annyi nyomorúságos ember gyülekezett össze a basa palotája előtt hogy hét nap meg hét éjjel se tudta összevásárolni a nagy úr a rengeteg hajszálat Bizony lassanként kiürültek a feneketlen kincseskamarák, egymásután el kellett adogatni a fényes kastélyokat meg palotákat, mert még a dáriuskincse is kevés lett volna a rengeteg szegényember kifizetéséhez! így aztán, amikorra az utolsó hajszálat is megvásárolta a törökbasa, nem is maradt neki egyéb vagyona, mint a kedvenc csibuk" pipája meg egy zacskó jófajta törökdohánya! így aztán, amikor elkészült a csodálatos ruha, bizony könnyen belefért annak a zsebeibe a nagyúr minden drágakincse, minden gazdagsága! No, de azért nem bánta ám meg a furcsa vásárt a törökbasa sem! Mert, miután szegényember lett, bizony abba kellett hagynia a tunya, dologtalan életet ( alaposan meg kellett fogni a dolog végét, ha nem akart éhen pusztulni. A munka aztán úgy megedzette, úgy megacélozta beteg testét meg lelkét, hogy riég talán ma is boldogan &, ha azóta meg nem halt. Mi pedig megtanulhatjuk a beteg basa meséjéből, hogy: Betegségre, búbánatra Legjobb orvosság a munka, Mert a .munka jó egészség, — Nem halt bele senki még!. fl Qis gazdasszony Kati komoly gazdascroojt. Vak, aki nem lá^js. Reggel, esW, folyton Van a háea tájia. Seper, aOt-Mk, Mindent szépe* Úgy sem tudná Jobban győzni Ha száz keae voBm*. Dtv«W u MW K yft i H Pontos és figyelmen. Nála baba, könyv és Irha Mindig tíszt», vendem. Mint tiWH*, wtSvten helyit 4R, Mondja is mamája: „Nincs senkinek a világon Ilyen kisleánya ľ* P. M. Os&zefoQás&a* az e*o Kvrvt <l baromfi wdvarban . Nagy ijedtség ét nagy baj van. Hogyne, mikor Disznó koma Berontott és volt lakomat Ahány tája a viMgnak, Arra futott a *ofc átlat. Csirke, kacsa, pulyka, páva, sőt, a hő* kakaa sem állta. Nem te csoda; kicsik vottak, Disznó kflma ped*g jé nagy. Megijedtek tehát tSte, S ezért futottak előle. Ám a gunár másként érzett S a veszéllyel seem .be nézett. „Szedrük? — igy sri*, — Jhtze eszünk, Sotoan vagy*mfc, mM megyünk. A kármily nagy te mérete, Sgyütt majd elbánunk vele. S akkor h*szl osok majd et 5: Hogy nem nagyságban az erő!!" Szavának let* foganatja — A sok Vba megrohanta Disznó komát s úgy elverte, Napokig ki sem heverte! Hőstettük közmondás őrzi: „Sok lúd a disznót legyőzi". Mikulás.
