Uj Szó, 1950. május (3. évfolyam, 99-123.szám)
1950-05-24 / 118. szám, szerda
1950 május 26 UJSZ Ö- S A kosuti véres események krónikája 1931 pünkösd hétfőjén csendőrsortűz dördült el a galántai járás egyik falucskájában, Ivosuton, amely a reflektor éles fényével világított rá a szlovákiai falusi dolgozók borzalmas nyomorára s a burzsoá társadalmi rend rothadtságára. A csendőrsortűz nyilván azért dördült el, hogy megrémítse a l'öld rabjait, az éhbéren tengődő munkásokat, hogy egyszersmindenkorra elvegye kedvüket a nagyobb falat kenyérért és egyéb jogos követelésekért folyó harctól. I)e figyelmeztetés akart ez lenni az ipari proletariátus felé is. Az egyre növekvő gazdasági válság következtében az ipari dolgozók százezrei lettek munkanélküliekké s nem egyszer hatalmas éhségtüntetések zaj lottak le a városok és falvak utcáin. (Major István 1949 június 4-én lapunkban megjelent vezércikkéből.) Ha fellapozzuk a kosuti események történelmének lapjait, tanulságos adatok birtokába jutunk. Olvassuk csak el a Kosutiba kiküldött kommunista újságok hírszerzőjének első jelentését Kosutról: Galánta, 1931 május 26. — Tegnap, hétfőn délután 3 óra körül a nem messzi Kosutiban borzalmas vérontás folyt le. A községben a munkások gyűlést akartak tartani, ahol jelentést tettek volna a három nappal ezelőtt sikeresen befejeződött sztrájk eredményeiről és tanácskozni szándékoztak a további teendökPszota Erzsébet, kosuti földműveslány, térde alatt sebesült meg, a golyó teljesen szétroncsolta a lábát. röL A galántai járási hivatal azonban betiltotta a gyűlést. A tilalomról szóló határozatot hétfőn a délutáni órákban kézbesítették ki a gyűlés egybehívóinak, úgyhogy a tilalomról nem lehetett kiértesíteni a környék telepeinek és falvainak lakosait. Kosutit a csendörök néhány tizes csoportja szállta meg. Ezek a csendőrcsoportok bekerítették Kosutit és mindenkit, aki Kosutiba jött, megfigyeltek. Délután a Hegyiből vezető úton Major képviselő elvtárs 20—30 munkásból álló csoportjával tartott a falu felé. A csendörcsoport, amely a kosuti temető mellett telepedett le, szó nélkül átengedte és egészen a templom előtti térig kísérte őket. Itt kisebb-nagyobb csoportokban álltak már a helyi lakosok — földmunkások. . Alig köszöntötték egymást az emberek, a községháza udvarából egy felfegyverzett csendörosztag jött ki Jánosik főhadnagy vezetésével és kordont vont a széles úton. A csendörök beavatkozásra készen tartották fegyvereiket, ami felháborodást keltett a nép között. Major képviselő, látva ezt a helyzetet, a csendörök parancsnokához indult és megkérte, hogy bejelenthesse, a gyűlést nem tartják meg, e helyett azonban taggyűiést tartanak zárt helyiségben. A csendőrparancsnok szokatlan izgalommal beszélt Majorral. Közben különböző helyeken puskatussal és bottal ütlegelni kezdték a csendőrök az embereket. Ezek a körülmények kiélezték a helyzetet. Ekkor azonban a Major elvtárs mögött álló földmunkások észrevették, hogy Major arccal a földre bukik. Közvetlenül azután történt ez, hogy Mijor feje fölött megvillant Jánosi!: főhadnagy fegyvere. Major valószínűleg a csendőrök ütlegei kövekteztében rogyott össze. Ahogy a földön feküdt, néhányan a legközelebb álló munkások közül hozzá akartak ugrani, elsősorban Zsabka Sándor vasutas. Ekkor azonban eldördült az első csendőrsortűz. Az emberek megrémültek. Ki merre látott, futásnak eredt. A legközelebbi házak kapuiba, az élelmezési szövetkezet udvarára, főleg azonban a közeli kocsma kapujába. Ez a szó legszorosabb értelmében menekülés volt a halál elöl, mert a csendőrök lövöldözése nem szűnt meg. Az első lövésekre Zsabka Sándor vasutas esett el, akinek átlőtték a szívét, Thurzó István harmincéves kosuti munkás szúrt sebbel mellén esett össze. A 17 éves Dévát János diószegi munkás még egy pillanatig kifelé rohant a pergötüzböl, de a másik pillanatban már leroskadt a földre és melléből patakzani kezdett a vér. Az embereket futás közben érték a további golyók. Az öt sebesült közül, akiket a trnavai kórházban ápolnak, négyen hátulról kapták a sebesülést. A kezelőorvosok véleménye szerint Pszota Ferenc 56 éves kertészt, aki csak véletlenül ment ki kertjéből az utcára, oldalról kapta hasába a. lövést és a jobb keze is megsebesült. Pszota Erzsébet földmunkásnőt a térde alatt lőtték át és a lövés teljesen szétroncsolta a lábát. A kezelőorvos kételkedett abban, hogy ezt a sebet közösnéges golyó okozta. Popluhár József 20 éves munkás fejét bal füle felett érte a golyó. Kugler József a kezén és a lábán sebesült meg, szintén hátulról. Molnár Dániel a balcombjába kapta hátulról a golyót, Rapan Gyula könynyebb sebesülést szenvedett a lábán. E sebesülések leírása igen sok mindenről tesz tanúságot. Mindenekelőtt arról, mennyire volt „feltétlenül szükséges a lőfegyver használata" a csendőrök részéről. Meg kell még említeni, hogy számosan könnyebben megsebesültek. A legközelebbi hozzátartozókat nem engedték a sebesültekhez. Major képviselőt, aki az ütésektől könynyebb sérüléseket szenvedett, az esti órákban elfogták és éjjel a bratislavai börtönbe szállították. Ami a hét csendőr sebesülését illeti, dr. Töröknél, a járási orvosnál megállapítottuk, hogy „könnyebb természetű testi sérülésről" van szó. Amikor kedden a csendőrparacsnokságnál-érdeklődtünk a sebesült csendőrök állapota felöl, azt felelték nekünk, hogy öten már szolgálatban vannak és kettő a legközelebbi órákban' lép szolgálatba. Kosuti és környéke csendőri megszállás alatt van, a kocsmák zárva vannak és egész sor faluban a tilalom visszavonásáig tilos a gyülekezés. 9 Most nézzük meg, hogy Romáin Rolland francia író hogyan fogadta a beszámolót ezekről az eseményekről. „Romáin Rolland nem titkolta csodálkozását és meglepetését a dolgok felett" — olvassuk a Prágai Magyar Hírlap 1931 július 4-i számában. jöttünk ide sem királyi, sem miniszteri látogatás alkalmából és aktatáskáink aligha kelthettek gyanút, hogy robbanóanyagot rejtenek belsejükben. Tudták rólunk, hogy a készülő nagy tárgyalás hallgatósága közt foglalunk majd helyet és a legnagyobb gonosztett, amit a fennálló rend ellen elkövettünk, az lesz, hogy feljegyezzük e tárgyaláson elhangzott vallomásokat és reprodukáljuk őket. És ezt nehezen akadályozhatná meg a rendőrség embere is. Ennek ellenére azonban a rendőri segédlet — amely minket, figyelt — szokatlanul kitartó volt. Megértettük e rendelkezés értelmét, mihelyt kissé széjjelnéztünk. A védők lépéseit nem kisebb éberséggel figyelték és ez a körülmény tiltakozásra késztette a védőket a bírósági szenátus előtt. A tárgyalás polgári tanúi — akár a védelem, akár pedig a prokurátor vitte őket a bíróság elé — nem mozdulhattak meg a nélkül, hogy ne tűnjenek szemükbe ségek, főleg a földmunkások küldöttségei, amelyek közül csak kettő jutott be Bratislavába, azonban nem a tárgyalási terembe, ahol az ö Majorjuk vád alatt állt. A tárgyalás nyilvános volt, de csak olyan személyek vehettek részt rajta, akiknek a rendőrség megengedte. A trnavai Koburg-üzemek munkásküldöttsége is csak másnap került be a tárgyalóterembe. Es nehéz lenne elszámlálni, hány egyének tette lehetetlenné a rendőrség a belépést. A rendőrség buzgósága annyira ment, hogy még a védő fogalmazóját is ki akarta vezetni egy titkos rendörügynök a bírósági teremből. A rendőri felügyelet nem csupán a bírósági épületre és a tárgyalás résztvevőire terjedt ki. Svejk-féle tréfának tűnik fel az az eset. amely a tárgyalásnak körülbelül ötödik napján játszódott le. A bratislavai gőzhajón ketten utaztak — egyáltalán nem bolseviki kinézésű polgárok — és arról beszéltek, ami ezekben a napokban ezer és ezer beszélgetés tárgyát képezte: a Major-perről. Csodálkoztak azon, hogy Major a vádlottak padján ül... Azonban alig mondták el véleményüket, felkérte őket a mellettük levő úr, hogy kövessék. Detektív volt és a két polgár a bratislavai kerületi bíróság elé került, pontosan nem tudni, miféle kihágás címén. Ugyanakkor megállapítást nyert, hogy rögtön a tárgyalás első napján a bíróság bejárata előtt letartóztattak és elővezettek egy Viko nevű munkásnőt, mert nem akart a felszólításra eltávozni. A rendőrségi hírek ezekről a közbelépésekről nem beszélnek. Okunk van hinni, hogy egész sor hasonló esetet eltitkoltak. Ilyen eszközökkel és ilyen légkör megteremtésével akartak szembeszállni nemcsak a természetes felháborodással, amely a tárgyalás folyamán megmutatkozott, hanem a legáltalánosabb érdeklődéssel is, amely a per lefolyása és tényei iránt megnyilvánult. Akárhova is lépett az ember, rendőrbe és csakis rendőrbe botlott ... És ilyen légkörben keresték az „igazságit" és akartak eleget tenni az igazságszolgáltatásnak. Ez a három kép csak röviden és filmszerűen tárja az olvasó elé a kosuti eseményeket háromféle megvilágításban. „A Kommunista ťá.rt lankadatlanul szervezte és vezette a dolgozó tömegek harcát a mindennapi kenyérért,a gyülekezési és sajtószabadságért és csakhamar a politikai élet komoly tényezője lett, amellyel az osztályellenségnek, akarva nem akarva számolnia kellett. Csak az ilyen harcokban megedzett és kipróbált Párt tudta később a fasiszta uralom idejében megszervezni azokat a hősies földalatti harcokat, amelyek a szlovák felkelésben és a partizánharcokban csúcsosodtak ki." Ez a Párt tudta és tudja vezetni a munkásosztálynak és a dolgozók tömegeinek harcát a szocializmus építésében. Rapand Gyula és Popluhár József kosuti munkások menekülés közben sebesültek meg a golyózáporban az őket „feltűnés nélkül" figyelő és követő titkos rendőrök. A különféle küldöttségek tagjai, a kommunista párt parlamenti klubjának, a Vörös segélynek, a Munkás segélynek, a Baloldali frontnak és egy egész sor más intézménynek tagjai, akikhez Major nagyon közel állt, éppen csak az ágyban nem álltak a titkos rendőrök megfigyelése alatt. A bratislavai rendőrség ugyanis annyira tapintatos volt, hogy ügynökei nem menPszota Ferenc, kosuti kertész sebesülten. Kezét és hasát érte a lövés. — Kijelentette, hogy jelenleg a kínai, indokinai és egyéb gyarmati országok kormányzatát tanulmányozza s ígérete szerint Szlovákiát is besorozza ama országok közé, amelyeknek mostanában figyelmet szentel." A szlovákiai, valamint az egész köztársaságban uralkodó viszonyok nem egészen ismeretlenek Romáin Rolland előtt. Az író nem titkolhatta keserű csalódását, szószerint ezeket mondotta: „Tudom, hogy Csehszlovákia meglepő módon fejlődik s egyre hallunk segélykiáltást a terror ellen és az igazság után nemcsak az afrikai és ázsiai francia gyarmatokból, hanem Európának e centrumaiból is." Ilyen visszhangot keltett a kosuti esemény a külföld egyik képviselőjében. De térjünk vissza az eseményekhez, ezúttal már a tárgyalás színhelyére. A Bratislavába érkezett újságírók így írnak: „Amikor néhány órával a Majorper megkezdése előtt kiugrottunk a prágai gyors kocsijaiból és megállapítottuk, hogy sarkunkban vannak az ismert „feltűnés nélküli" civilruhások, a legkülönbözőbb érzésekkel léptünk Bratislava utcáira. Nem állunk anarchista merénylők hírében — azt hiszem a rendőrségnél sem — nem tek a lakásokba figyelni. Ha azonban a tárgyalás idegen résztvevői leültek valamelyik bratislavai nyilvános helyiségben, bizonyosak lehettek abban, hogy negyedórán belül közvetlenül melléjük vagy a szomszédos asztal mellé egy „feltűnés nélküli" titkos rendőr telepedik. A nagy rendőri készültség és a kiterjedt intézkedések magában a bírósági épületben sok mindent megmagyaráztak nekünk, amit csak sejthettünk, amikor megtettük az első lépéseket Bratislava utcáin. A titkos rendőrök és az egyenruhások megszállták a bírósági épület körüli utcákat, ott álltak az épület ajtajában, a lépcsőkön és a tárgyalóterem ajtainál. A rendőrség emberei döntöttek arról, hogy kit engednek be a nyilvános bírósági tárgyalásra, kit nem. A rendőrség emberei ültek az elnöki asztalnál és minden padban, amelyet a nyilvánosságnak szántak. Fokozott éberséggel figyelték Bratislava utcáit, lakosainak viselkedédését és tetteit, söt a tárgyalás első napjaiban rendőrőrszemek szállták meg a Bratislavába vezető utcákat is. Itt minden jövevénynek igazolnia kellett magát és meg kellett adnia útja célját. Ezeken az utakon érkeztek ugyanis a vidéki munkásküldött/Q legnagyobb vádló Országszerte folyik a békeívek aláírása, tiltakozás az atombomba használata ellen. Mindenki őszinte meggyőződéssel és eltökélten írja alá: »Békét akarunk,, építeni akarunk!* A gyorsvonat fülkéjébe fiatalember lép be. Megdöbbenéssel, szánakozó csodálattal tekintenek rá a fülke utasai, minkét keze csuklóban amputált. Karcsonkján böröndöt cipel Ahogy közelebbről szemügyre vesszük, fiatal, félszemére vak és rózsás arcbőr helyett bőre alatt kék lőpornyomok. Az utazóközönség szemében részvét szánakozás tükröződik. Ez minden, amit ennek a szerencsétlen fiatalembernek adhatnak. Szóba elegyedem vele. összeszorult szívvel tekintek rá, fiatal, reményteljes életét vájjon mi tette ilyen szerencsétlenné? Olyan élettörténet bontakozik ki előttem, amely minden szónál és minden propagandánál élesebben vádolja a háború okozóit és mutatja a háború következményeit. — Siket József a nevem. Ipolynyéki (Vinica) lakos vagyok, 23-ik évemet töltöttem be. Szerencsétlenségemről a következőket mondhatom: 1945 április 9-én a front már átment falunkon, felszabadultunk. Özvegy édesanyámmal éltem, egyetlen bátyám a fronton volt. Kimentem a határba a mezőre, megnézni hogy nedves-e a föld. lehet-e már szántani. Egy kis gömbölyű tárgyra bukkantam, amelyről első pillanatban azt hittem, hogy egy női melltü. Kíváncsian vettem kezembe a talált tárgyat és ez abban a pillanatban felrobbant. Mindkét kezemet összeroncsolta, úgyhogy amputálni kellett Azonkívül jobbszemembe ment egy szilánk, megvakultam és még most is benne van. Amint látja, arcbőröm alá is elegendő puskapor került. Három hónapig voltam kórházban, azután meg otthon feküdtem. Sajnos, munkaképtelen vagyok százszázalékban lelkileg teljesen összetört. Annak ellenére, hogy az állam meglehetős rokkant segélyben részesít és édesanyám mellett megélek, nagyon szerencsétlen vagyok. Lelkileg a legjobban az tesz tönkre és ezért vagyok mindig szomorú, hogy ilyen haszontalanul kell élnem, semmit nem dolgozhatok. Minden vagyam az, és most is azért voltai Bratislavában, hogy népi demokratikus államunk, amely minden polgáráról gondoskodik, nékem is megadja a lehetőséget arna, hogy valami munkát kitanulhassak, amit ilyen csonkán is elvégezhetek. — Mégis, mire érezne magában vágyat vagy tehetséget? — Egyetlen örömöm az ének Ha dalolok, akkor megkönnyebbül a szívem és a falu lakói fei is figyelnek rám, ha énekelek. Nagyon szeretnék énekelni tanulni, talán ezzel a tudással is lehet hasznossá válni. — Mit sz6I ahhozz, hogy nyugaton újra háborút akarnak? — Aki most a háborút akarja, — feleli izgatottan, a százszázalékos rokkant Siket József, — az járjon úgy, mint ahogy én jártam, az elmúlt háború következtében és akkor majd elmélkedhet a fölött, hogy hány embert tett a háború ilyen szerencsétlenné, mint engem és hányat árvává és özveggyé. Ha módomban ienne, minden erőmmel támogatnám azokat, akik a békéért harcolnak és azokat, akik azon igyekeznek, hogy negyártsanak robbantószert és fegyvert, hanem ahelyett könyvet, traktort, gépeket gyártsanak. i — Mielőtt ez a szerencsétlenség ért — meséli tovább szomorúan a fiatal fiú —- autószerelő akartam lenni, gépeket akartam javítani és öszszeállítani és most iíyen tehetetlen roncs vagyok, aki még csak olvasni sem tud annyit, amennyire vágyna, mert ha sokat olvasok, ez a vak szemem fáj, a benne lévő szilánk szúrja. Engem már űjra boldoggá csak úgy tehetnének, ha tanulhatnék valami olyan foglalkozást, hogy én is dolgozhatnék és ehhez az kellene, hogy egy mozgatható mükezet kaphatnék, amelynek létezéséről már hallottam. Ez a találkozás mély és kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem. Kinek van joga arra, hogy fiatalokat, az élet reményefcségeit ilyen roncsokká tegyék, megfosszák őket az ember legszebb átélésétől, a jól teljesített munka érzetétől, megfoszszák öt attól, hogy társadalmunk egyenlő értékű tagjának érezze magát? Túri Mária • M M< MW M< MMM MI MMM M< OMMMMM M< M Szuvorov-emlékmü Moszkvában Moszkvában a Vörös Hadsereg központi székháza előtt lévő téren ünr.peség keretében elhelyezték Alexa-i d r Szuvorov, a nagy orosz hadvezér emlékmüvének alapkövét. Az Ünnepi beszédet Vaszilij Szokolovszkij, a Szovjetúnió marsallja mondotta. Szuvorov dicső emlékét a szovjet emberek örökké megőrzik — hangoztatta. — Az emlékmű, amelynek alapkövét most elhelyezik a haza érdekében kifejtett kimagasló érdemeinek elismerése lesz és kifejezi azt a mélységes megbecsülést, amelyet dicső emléke iránt tanusítunk. Szokolovszkij marsall beszédét a Vis szovjet nép és nagy vezetője, S«tálin éltetésével fejezte be. Mihail Solohov 45 éves Mihail Solohov, a nagy szovjet író, akinek „Csendes Don" és „Üj baráz. dát szánt az eke" című műve a magyar olvasóközönség ©lőtt is rendkívüli sikert aratott, ma tölti be negyvenötödik évét. A Lenin-díjas kiváló írót születése évfordulóján meleg szeretet, tel ünneplik nemcsak a Szovjetúnióban, hanem a haladó világban mindenütt, mint a szocialista-realista irodalom kimagasló képviselőjét.
