Uj Szó, 1950. május (3. évfolyam, 99-123.szám)
1950-05-01 / 99. szám, hétfő
MÁJUS 1 . U J SW 13 Andrássy-laktanya, 1942 UISZ® KAMJÉN ISTVÁN; 1931 tele volt. Fújt a kegyetlen szél egész éjszaka, sivxiott a Teieki-tón bódék között és horuta, kavarta a havat. Amint az első Viliamosok eiindul cak & Baross-utcai kocsiszínből, hamarosan felverteit az amúgysem valami mélyen alvó kubikusokat, A fabódék oldalánál meghúzódva feküdtek, rongyos pokrócaikba, nyűtt kabátjaikba bugyolálva, de hiába kerestek védelmet a deszk«ualak tövében, bepustolta őket a hó reggelre. Ahogyan sorban kikecmeregtek hóval belepett takaróik alól, úgy néztek ki, mint mikor az eszkimók kimásznak a hókunyhókból. — Hü, a kutyaistenit, de disznó Idő, — szólalt meg Szabó Laci először is, mikor kidugta fejét a pokrócából. Felállt, topogva rázogatta magát s máris biztatni kezdte a mellette fekvő Szűcs Ferencet. —- Hé! Kelj fel már! — Majd kelek, na ... — dörmögte Ferenc a hó alól. Laci felvette taíicskájából a lapátját s azzal piszkálta meg cimboráját — Öh, hé. óf! — Ne egyik a fene! Szabó Laci jót nevetett társa boszszúságán s megint megbökte a lapáttal. — Minden rendes ember odavan már dög ózni, te meg itt henyélsz! — A fene ett vóna meg mákszemnyi korodba! — ugrott fel dühösen Ferenc a hó alól. — Mingyárt szétütöm a fejed! — Jól van na, még viccelni se lehet veled, _ csendesedett meg Szabó Laci. — Viccelj azzal, akit anyádnak tisztelsz... Felébredtek már a többiek is, egymásután rázkódtak meg a hóbuckák Í3 bújtak elő alóla az emberek. — De jó kedvetek van hé, — mondotta az egyik Laciéknak. — Eszi a fene ezt a bélpoklost itten, — méltatlankodott még mindig Szűcs Ferenc. Szabó Lacit bélpoklosnak hívták a többiek, mert ha néhanapján keresett néhány pengőt a Teleki-téri árusoknál, akkor rögtön vásárolt rajta úgy másfél kiló száraz kiflit, meg vagy két liter tejet. A tejet felforralta, ráöntötte a szikkadt kiflikre, amitől aztán jól megdagadtak. A teleszívődott kiflidarabokra tett egy félküónyi mákot, maréknyi porcukrot s befalta egészet illtóhelyében. — Bí" loklos, bélpoklos, — nevetett Szabó Laci, — de birom is a munkát, ha kell. Bírod, csak kubikolnl nem szeretsz. Inkább tekeregsz itt egész nap a kereskedők között, — Persze, hogy persze. Tegnap is kerestem náluk két pengőt, aztán jóllaktam mákosgubával. Nem messzire töli'k most tápászkodott fel Zsubori Mátyás is. Csak a szemefehérje meg a fehér fogai virítottak ki szőrös, fekete arcából. De kutya idő. fene ötte vóna mög a szülőanyját is! — káromkodott magában. Szabó Mi3ka jött oda hozzájuk, válla köré csavarva viselte a pokrócát, mert nagyon nyűtt volt már a téli ujjasa. — Jó reggelt, emberek, — köszönt rá a többiekre. — ödd mög, ha jő, — fogadta Zsubori — nekünk nem vót valami jó éjtszaka se, mög a röggel se ... — Hát csúnya idő van, — topogott Szabó Miska. — csak úgy hasítja az ember kípit a hideg. Körülnézett a bódék közti téren s megkérdezte az öreg Zsuboritől: — Hát az öreg Fekete hun van? Tudja a jó fene. itt van valahun... — felelte Zsubori s talicskájában kezdett rakosgatni valamit — Azir kérdpm, hogy az öreg már este is rosszul érezte magát. Zsubori nem válaszolt. Mihály elindult a bódék között, hogy megkeresse az öreg Fekete István bácsit. Sorban köszöntötte a felkelő, rendezgető embereket s kérdezgette, merre fekszik az öreg. _ Itt van, hé! — szólott neki Nyikos Ferenc, — itt alszik mellettem. Miska odnmen* a jókora hócsomóhoz. Kezével szétseperte z havat s rázogatni kezdte a pokróc alatt nyugvó embert: — István bátyám!... István bátyám !... Nem kapott semmi választ. — Hallja kend! — szóla't most már hangosabban s erőteljesebben rázogatta a dombot. De ismét nem kapott választ. Erre felkapta Nyíkos Ferenc taHerkájából a lapátot s gyorsan kaparni kezdte lefele a havat a pokrócról. — Tán mohait ez az ember? — futott át raita a rémlllet. Lekanarta ittindenfirmpn a havat s nézte tanácstalanul a rossz zsákdadarabokból, lógó bélésű nagykabátból, pokrócból dombosodó halmot. Fekete Istvánból nem látszott ki még a feje se, betakarta azt is a hó elól. — István bátyám ... — szólt megint Miska s felemelte a nagykabátot onnan, ahol az öreg fejét sejtette. A többiek még nem törődtek vele, csak Nyíkos Ferenc nézte gyanakvó várakozással a jelenetet. A szél megint megerősödött s nagyot kavart a bódék közötti tér havából. Fekete István nem mozdult. Le volt csukva a szeme, mintha csak mélyen aludt volna. Mihály lehajolva megtapogatta a homlokát, arcát, — jéghideg volt. — Meghalt. — egyenesedett fel hirtelen s Nyíkos Ferencre nézett. Ekkorra már a többiek is felneszeltek s gyorsan jöttek errefelé innen is. onnan is. Szó nélkül nézték az öreg Fekete Istvánt, A csontos, kopasz fejet, ráhajtva egy pokrócdarabbal letakart kőkockára, állához emelt nagy kezét, a kéken, fagyottan kidudorodó ereket. Csend volt. behúzott nyakkal, vacogó fogakkal álltak az emberek. — Hatvannyolc éves vöt, — gondolta Zsubori. — Égisz íletíbe dórozott. a legnehezebb munkát, oszt mórt mégis itt fekszik ... — gondolta egy másik. így döglünk meg mindnválfin! — meredt a halott ra Szűcs Ferenc, — Eriggy hé, szólj a rendőrnek, hogy möghalt az öreg, — küldte Zsubori Szabó Miskát. — Takf.ríÄtok be addig, — szólt Mihály s indult. A Kun-utca sarkán találta meg a szolgálatos rendőrt. — Jó reggelt biztos úr, — köszönt neki. — Jó reggelt, — mondta a rendőr. Éppen most jött ki a sarki kocsmából s fehér kesztyűjét igazgatta a kezén. — Azlr jöttem vóna. — kezdte Mihály, — hogy az íecaka meghalt egy kubikos társunk a bódék közt. Megfagyott. — Aztán mit csináljak én vele? — hökkent meg a rendőr bosszúsan. — Feltámasszam ? — Nem, hanem telefonáljon a hullaszállítóknak. A rendőr mérgesen topogott a havon. — Azt hiszik maguk, hogy én egyet füttyentek s már észnélkül jönnek a hullaszállítók ? Meghalt, oszt meghalt Nem pusztítja tovább a kenyeret — Dehát ott mégse feküdhet Istenviláguntig, — sürgette Mihály. — Nem érek én rá most azzal bajlódni. Jöhet a felügyelő úr, aztán nem magának kapják el a gallérját, ha nem talál a helyemen. Szabó Miska ismerte már az ilyen rendörtempót, gyorsan fordított egyet a beszéden. — Hát jó, akkor mi talicsk&ra tesszük, oszt úgy tóljuk végig a városon. Oszt ha kérdi valaki tőlünk, hogy mír tóljuk az öreget, akkor megmagyarázzuk mindenkinek, hogy szóltunk a rendőrnek, de az nem irt rá ilyesmivel foglalkozni.,. Ez hatott a rendőrre. Belátta, hogy tényleg telefonálnia kell, de a tekintélyét sem hagyhatta. — Ne vitatkozzon velem! — ripakodott rá Miskára. — Nem vitatkozok, csak mondom. — Menjen vissza, majd telefonálok... Miska megfordult s indult visszafelé s a rendőr is visszasétált a sarki kocsmába. Ahogy belépett, a főnök azonnal intett a csaposnak a pénztárból. — öntsön még féldecit a biztos úrnak! — Nem azért jöttem vissza. — háriította el a rendőr, de a szeme már a csapos kezén járt. — Jő. jó. — bíztatta a fönök — megihatja, csúnya idő van. A csapos kiöntötte a féldecit, a rendőr széjjelnézett, gyorsan felhajtotta s krákogott egyet. — Telefonálni akarok. Miért? — ijedt fel a kocsmáros. — Valami baj történt? — Meghalt valami kubikus a bódék közt, azt kell elvitetni onnan. Annyi bajom van velük, hogy ... Hol a kórházba kell bevitetni valamelyiket hol a temetőbe. Betelefonált az ügyeletre, aztán otthagyta a barátságos kocsmát és indult a Teleki-térre. Kényelmesen ballatrott, taposta a havat nagy csizmájában, meleg bundájában. Ahogy befordult a bódék közé, azonnal meglátta a fázó. behúzott nyakú emberek csoportját. — Na, hol az a halott? — lépett közéjük. Utat nyitottak neki s mutatták. Itt fekszik előtte. A rendőr felemelte a rossz nagykabátot. meh'pt már újra bepustolt a hő. Pillanatig nézte a fagyott fejet, aztán végig lehúzta a takarót. — Jő nagy derék ember vót — mondta elégedetten. — Erős ember lehetett... — Hát bizony ez az volt — felelte Nyíkos Ferenc. — Én dógoztam vele sokszor, fel kellett kötni a korcot mellette. Nemsokára megérkezett a hullaszállító kocsi, egy feketére festett gyalult koporsóval. A hivatalos emberek berakták az öreget a koporsóba. mindenestül, ahogy volt. Igazgatták egy k'csit nagy bakancsos lábát, aztán rátették a fedelet, felemelték és vitték. Harmadnap délelőtt húsz-huszonöt ťónyi rongyos, szörösarcú embercsoport gyülekezett össze a keresztúri temető hullaháza előtt. Öblösen a combjukhoz simított tenyerükben egy-egy szál piros szegfűt tartottak, óvatosan. A hó mos't nem esett, de keményen hasított az éles szél. Várakoztak csendesen. Nemsokára kihozták a koporsót a temető emberei s betolták abba a fedeles kocsiba, amelv gyászkocsiul izolgál az efajta szegény emberek számára. A kocsi elindult, a kubikusok némán követték. Jó hosszú utat tettek már meg a behavazott sírok között, mikor Szűcs Ferenc megkérdezte : — Messzi megyünk még? — Hát biztos, oda hátra, — válaszolta Mihály. — Oda hát. — tette hozzá Nyíkos Ferenc is, — ahová a piznélküli embereket temetik. Végre tényleg megállt a kocsi a temető hátsó kerítése mellett, ott várta már egy kiásott sírgödör. Az egyenruhás sírásók kihúzták a koporsót a kocsiból s odavitték a sir szélére. Aláigazgatták a köteleket s máris ereszteni akarták lefele, de Mihály felemelte a kezét, hogy várjanak. Azok tényleg abbahagyták az előkészületeket, érezték, hogy nem szállhatnak szembe ezekkel az emberekkel, bár szerettek volna gyorsan túllenni a behantoláson. Szabó Mihály szétnézett az embereken, félkörben csoportosultak mellette kétfelől a várakozóan néztek vissza rá. Erre közelebb lépett a koporsóhoz s beszélni kezdett. Csendesen beszélt de kemény s erős hangon. — öreg társunk, kedves apánk! Nehéz utat tettél meg idáig s minden darab kenyírír, annak minden morzsájáir harcolnod kellett. Szorgalmas, dogozó tagja voltál a társadalomnak, sokszor el is mondták rúlad a z urak. — jó erős ember vagy. De hiába ástad ki annyi fínyes bírház fundamentumát, neked egyetlen szoba se jutott. Hiába ípitettél fel ennyi sok-sok kilométer vasútat, sohase ülhettél vonatra. Gyalog jártál mindenfele az országba, meg külországba is, mert ha vót is néhány pengő a zsebedbe, kellett otthon a családnak. Te a társadalomtól sose kaptál egyebet csendőrpofonnál, meg SLZ éhkoppnál. A kubikusok némán néztek Mihály szemébe s hallgatták higgadt, csendes beszédét. A sírásók türelmetlenül topogtak, végill az egyik megszólította félhalkan a mellette álló Pzücs Ferencet. — Sokáig beszél még? Szűcs Ferencet elöntötte a méreg. Nem akarta megzavarni Mihály beszédét. de egész testével a sírásónak fordult s a melléig emelte hatalmas öklét. — A fene egye meg magát ha valami csuhás pap beszélne, akkor nyu-'••dtsn hallgatná, még a sapkáját is levenné! A sírásó ijedten hőkölt hátra s végigpillantott a kubikusok csoportján. Azok mlndnvájan levett kalappal állottak, borzas hajukat fújta a szél. -vücs Ferencre nézett megint, aztán levette simléderes egyensapkáját. Két másik tó rsa nem követte a példáját. azok Mihályt hallgatták idegesen a félelemtől, hogy jelen kell lenniök egy ilyen beszédnél. Mihály a beszéd vége felé közeledett. — Mink jöttUnk el hozzád utolsó i'.tadra, mink, akik ismerünk tíged, hogy égisz fleteden át igazi harcos vótál. Szerettünk tiged s szerettük a tanításodat amit sok iccakán elmondtál nekünk. Köszönjük níked, amire tanítottál bennünket a világrúl, meg a munkásosztály harcárúi. rgazad vót minden szavadban. Ittfo-adjuk meg most a koporsód előtt, hogy minden erőnkkel és becsülettinitkel továbbvisszük a te harcodat is a ennek a világnak helvibe, amék megfagyásra ítilt tlged. felipitjük a munkásosztály szabad és virágzó hazriiát... Ekkor előrelépett egész a koporA nagy teremben, ahol azelőtt a katonák ágyai álltak, ezen a nyáron másfajta berendezés és mások a lakók. A földön szorosan egymás mellett szalmazsákok vannak elhelyezve. A szalmazsákok végén, kora hajnaltól késő estig, arccal a falnak fordulva, merev testtartással férfiak és nök ülnek. Megmozdulni, hátrafordulni, vagy éppen beszélgetni szigorúan tilos. A hátuk mögött szuronyos csendőrök sétálnak és aki megbontja a rendet, annak a hátán vagy fején csattan a puskatus. Vannak olyanok is, akik fekszenek a szalmazsákon. Eszméletlenül vagy összetört csontokkal csendesen nyögnek. Ez most a Vezérkari Főnök Különbíróságának Csendőri Nyomozó Csoportja. A mozdulatlanul ülő vagy csendesen nyögő áldozatok az illegális kommunista mozgalom harcosai. Százával fogták le őket a nyár folyamán aljas árulás vagy az elkövetett hibák, ügyetlenségek következtében és most borzalmas kínzásokkal szeretnék őket arra birni, hogy társaikat, barátaikat beárulják, hogy további áldozatokat szolgáltassanak ki a csendőr-pribékeknek. Heteken keresztül tart ez a kínvallatás. Néha naponta többször is viszik az embert a vallatószobába, •léha napokig ül mozdulatlamü és várja magábameredten, mikor kerül rá a sor. A hosszú együttélés közben új érintkezési formákat teremt. Kitapasztalják, hogyan lehet alkalmas pillanatban, mozdulatlan, meredt testtartással, szinte a száj megmozditása nélkül szinte hangtalanul, pár szót szólni a szomszédhoz, amire az — adódó alkalommal, esetleg órák múlva, esetleg csak másnap — hasonlókép felel. Az ételt — ha lehet a híg moslékot így nevezni — elvtársak hozzák, velük is lehet néha-néha egy-egy szót váltani, sőt távolabb ülő elvtársaknak pár szót üzenni. De mindezt hallatlan óvatossággal, körültekintéssel, tapintattal és ügyességgel kell végezni, mert egy meggondolatlan szó, vagy mozdulat nemcsak a tettest hanem szomszédjait is bajba hozhatja. Mindig két csendőr van a szobában, hogy egjanást ellenőrizhessék. Az uralkodó fasiszta rendszer még saját pribékjeiben sem bízik eléggé, azokat is szeretik ellenőrzés alatt tartani. A hosszú hetek állandó, megfeszített szolgálata azonban ezeket a kipróbált hóhérokat is kifárasztja. Ha nincs a közelben felettesük, hol az egyik, hol a másik tűnik el percekre, negyedórákra, valamilyen dolgát elintézni. Ilyenkor a megkínzott, összetört emberek kissé fellélegzenek. Egy csendőr nem tudja eléggé áttekinteni az egész nagy termet, egyik vagy másik oldalon lehet engedni kicsit a merev testtartásból, kinyújtózkodni, a fejet megforgatni, kissé oldalt elnézni a fal mellett, melynek már minden kis foltja, minden hajszálrepedése oly halálosan, oly gyűlöletesen ismerős. Néha pár szót is lehet szólni egymáshoz. Sőt van egy csendőr, aki kíváncsiságból vagy ostobaságból, esetleg hiúságból vagy unalomból, ha egyedül van, szóba is áll és vitatkozik a foglyokkal. Ilyenkor ls vigyázni kell persze, bármely pillanatban beléphet aa másik csendőr, vagy egy feljebbvaló, nem szabad semmit észrevennie. Halkan, óvatosan folyik a beszélgetés. Az egyik sarokban, teljesen elkülönítve a többíektöl ül Schönherz Zoltán, ö a legértékesebb fogoly, rá ktilön felhívják minden csendőr figyelmét. öt azzal is megkülönböztetik, hogy a bilincs soha nem kerül le a kezeiről. Ha kihallgatásra viszik, vagy reggel a mosdóvályuhoz, ha ebédel vagy éjjel álmában megmozdul, a bilincs meg-megcsörren a kezén. Fején nagy nyüt seb van. A seb gennyesedik, fájdalmában gyakran elájul, ilyenkor a nagy melegben legyek szállnak a sebre, de szomszédjainak szigorúan meg van tiltva, hogy a legyeket elhessegessék. Amikor magánál van, olyankor mindig magasan tartja a fejét és ha elkapja valamelyik társának tekintetét, mindig mosolyog. Egész magatartása, még ebben a szörnyű helyzetben is, valahogy derűt és optimizmust sugároz. Ma megint egyedül maradt a teremben a beszédes csendőr. Azzal „szórakoztatja" a társaságot, hogy beszámol a németek oroszországi győzelmeiről. Biztosít mindenkit arról, hogy néhány hónapon belül nemcsak Moszkvát foglalják el, hanem az egész országot és vége lesz a háborúnak. Zoli csendesen megjegyzi, hogy a szovjet népet nem lehet legyőzni. Miért? Azért, mert az a nép tudja, miért harcol, azért, mert az a nép megismerte a boldogságot. Ugyan — mondja a csendőr — ő nem hisz ezekben a mesékben, igazi boldogság sehol sincs, mindenütt varn ak boldog emberek és vannak bo dogtalanak. Igaz — feleli Schönherz —, a Szovjetunióban is vannak boldog falan emberek, csak ott a boldogtalanságnak is más okai vannak, mint nálunk. Nálunk miért boldogtalanok az emberek? Azért, mert munkanélküi vannak, vagy mert olyan keveset keresnek, hogy maguk is, családjuk is éhezni kényszerül. Vagy azért, mert a frontra küldik őket vagy szeretteiket, ahol idegen érdekekéit kell elpusztulniok. Vagy, mert ha szer'ezkednek, hogy egy jobb világért küzdjenek, akkor elfogják, halálra kínozzák, bebörtönzik őket. Itt igazán elég ok van a boldogtalanságra. A Szovjetúnióban ezek az okok megszűntek, eltűntek. Ott valóban más ok van a boldogtalanságra. Talán elmondom, hogyan találkoztam én is odakint egy „boldogtalan emberre? '. Egyszer meglátogattam — folytatja csendesen Zoli — a Csuvasz Autonóm Szocialista Szovjetköztársaságot. A csuvaszok kis nép a Volga mentén, mely az Októberi Forradalom előtt teljesen analfabéta volt, még írásjelei sem voltak. Pusztította mindenfajta népbetegség, a csuvaszok lassú kihalásra voltak ítélve. A szojvet rendszer gyökeresen megváltoztatta ennek a kis népnek a sorsát, írásjeleket kaptak, két évtized alatt lényegében megszűnt az analfabétizmus, középiskolák vannak minden járásban, nemzeti szinház és két főiskola a köztársaság székhelyén. Irók, művészek, tudósok kerültek ki ebből a kis népből. Nos, a köztársaság látogatása közben találkoztam egyszer valahol egy tizenhat év körüli kislánnyal. Egészséges, értelmes kislány volt s én feltettem neki a kérdést: vájjon boldog-e? Legnagyobb meglepetésemre a kislány lecsüggesztette fejét és szomorúan válaszolt: nem, ö a világ legboldogtalanabb embere. Mégkérdeztem, miért? Azért — felelte —, mert most végezte el a középiskolát és szeretne pilóta lenni. El is ment a felvételi vizsgálatra, de azt mondták neki, hogy még nem üti meg a mértéket, nőnie kell, jöjjön el jövőre ... Hát ő ezért boldogtalan. íme, mondta Zoli, ott ls vannak „boldogtalan emberek", csak másért és másként boldogtalanok, mint a kapitalista világ emberei. Csönd lett... Pár perc múlva bejött a másik csendőr. Idegesen forgolódott, kapkodta a fejét, valami rendellenességet szimatolt. De mindenki mereven nézte az ezerszer ismert és átkozott foltokat és repedéseket, egyetlen mozdulatot nem lehetett látni, hangot nem lehetett hallani. Csak a hallgatás beszélt... Réti László. sóig, kabátja alól kis piros zászlót húzott elő, melynek közepére sarlókalapács volt ráfestve. A sírásók rémülten léptek hátra. — Esküvel fogadjuk, hogy örökre hűek leszünk ehhéz a zászlóhoz — mondta Szabó Mihály egészen csendesen s a fakoporsó eresztékébe tűzte a kicsiny lobogót. A többiek is előre<öttek s a zászló mellé rakták a pi-os szegfűket. — Eresszék le, — szólt Mihály a sírásóknak. Azok me?-könnvpbhülten fogták meg a köteleket, a gödörbe eresztették a koporsót a lapátolni kezdték rá a földet. A kubikusok ott álltak még egy darabig, aztán egymásután kibujkáltak a temetőkerítés rongált drótsövénye alatt Ahogy üres lett a sir környéke, a sírásók kezében azonnal megállt a kapa, amivel a hantot húzták a sírra és tanácstalanul, ijedten meredtek egymásra. Az, amelyiknek Szűcs Ferenc megmutatta az öklét széleset törölt a homlokán a kabátja ujjával s úgy mondta: — Ezek kommunisták voltak!...
