Uj Szó, 1950. április (3. évfolyam, 78-98.szám)

1950-04-26 / 96. szám, szerda

I. BAZSOV: Volt egyszer két testi-lelki jóbarát: Maxim Vahonja és Szádik Uzéjev, akit mindenki csak Szandugácsnak hívott. Az egyik orosz volt, a másik baskír, de a sorsuk egy volt — gyermekkoruk óta ércbányákban, aranybányákban dolgoztak — és mindig együtt. Olyan jó barátok voltak, hogy az emberek nem tudták, hová legyenek a csodál­kozástól ennek a nagy barátságnak a láttán. Meri bizony egymásra egy szemernyit sem hasonlítottak. Vahon­ja nagyon erős ember volt, nagysza­kállú, szélesvállú, ijesztő nagy ökle volt és akkora lába, mint a medvének. Olyan dörgő hangja volt, hogy ha csöndesen megszólalt, akkor is hétrőf­nyire sodorta a legyeket a hangja zú­gása, pedig ő maga ugyancsak szelíd ember volt. Szeiíd, mint a bárány. Szádik kisteimetű, sovány emberke volt, szakáll helyett két szál szőr ágaskodott az állán. De keményizmú, szívós legény volt és — nagyszerű vájár. Előfordul az ilyesmi: ránézel, attól félsz, hogy a szél elfújja, a mun­kában meg nem akad párja .Jókedvű emberke volt. Mindig énekelt, táncolt, vagy a tilinkóját fújta. Nemhiába ne­vezték el Szandugácsnak, ami a mi nyelvünkön fülemülét jelent. Ilyenek voltak Maxim Vahonja meg Szádik Szandugács, akik együtt taposták az élet útjait. Családja nem volt egyiküknek sem. Minek ültek volna hát egyhelyben. Fogták cókmókjukat, tarisznyába rak­ták a szerszámaikat és útnak indul­tak. — Gyerünk, nézzük meg, hol él­nek jól az emberek — mondja Vahon­ja­Szádik vígan lépked mellette és na­gyokat kacag: — Szedd a lábad Maximkal. ... Az új helyen csak a kezünket kell majd kinyújtani és magától ömlik bele az aranypor. — De mihaszna, ha úgyse marad benne, hisz neked lyukas a kezed — tréfálkozott Vahonja és elkacagta ma­gát: ha-ha-ha! Így élt a két test-lelki jóbarát. Ván­doroltak, bejárták a bányákat, lelőhe­lyeket. Fenékig ürítették az élet kese. rü poharát; a munkában mind a ket­ten megrokkantak Szádik elvesztette a jobbszeme világát. Vahonja megsü­ketült a balfülére Amikor elkezdődött a polgárháború, a két megöregedett jóbarát éppen Kocskar környékén élt, aranyat bá­nyásztak. Amint ez már bányászem­berhez illik, mind a ketten persze fegy. vert fogtak és mentek harcolni a szovjet hatalomért. Amikor aztán Kol. csakot elkergették, a komiszár így szólt hozzájuk: — Forró köszönet, öreg bajtársak, a szovjet hatalom nevében, de most már, mivelhogy munkában töltötték el életüket és munkában is rokkantak meg — térjenek vissza a munka frontjára. Nem nagyon tetszett ez a két öreg­nek, de hát mitévők legyenek? Hiszen helyesen mondta a komiszár: meg kell 1950 április 52 nézni közelebbről, hogy mi történik a lelőhelyeken. Az Iimény-hegysegben minden van, csak éppen rend nincsen. Lopják, té­kozolják ott a nép vagyonát. Látta ezt a két öreg és elnatározta: — Elmegyünk macához Lenin elv­társhoz. Szakít ő egy kis időt a mi számunkra is. Felszedelőzködtek, hogy ismét útra­keljenek, de készülődés közben a két öreg összeszólalkazo't. Azt mondja Vahonja: — Mintának csak egy értékes drá­gakövet kell magunkkal vinni, amit majd beadnak a csiszoldába, no meg aranyport, de mást semmit. Szádik meg csak saját nótáját fúj­ta : — Mindenféle-fajta kőből kell egy­egy mintát vinni, mivelhogy tudós do. kenő nélkül. Egy heiyen Vahonja le­maradt a vonatról. Szádik, bár nehez­telt rá, mégis nagyon elszomorodott, majd hogy bele nem betegedett. Végre is mindig együtt voltak, hát éppen most veszítsék el egymást, amikor ilyen fontos ügyben járnak? De meg a két zsák kő is sok gondot okoz egy embernek. Az emberek körüljárják, kérdezgetik, nem sót visz-e a zsákok­ban, hogy eladja drága pénzért. Ha pedig megmutatja a köveket, akkor elkezdik faggatni, hogy minek azok a kövek, meg akar-e gazdagondni, vagy valami múzeumnak viszi!? Egyszóval, se vége, se hossza a nyugtalanságnak. No de szerencsére Vahonjának mégis csak sikerült valahogy utolérnie a vo­natot, mikor már egész közel jártak Moszkvához. Ügy megörültek egy­másnak, hogy összeölelkeztek, a többi SZTYEPÁN SCSIPÁCSOV: Al US Akkor még cár ült rajtunk és sötétség hóbundáhan a fáradt föld aludt; a csillagok fenn hunyorogva nézték a csöndesen szendergő kis falut. Gyermek voltam még — az égbolt f'­üstökös fogta át: lángtestű csóva, ™ meg, a sapkámat tarkómra tolva miltnm ... . <» f í: r/-... i jí x-1.,í i, i en en iiitg, u aapKdiiiüL larKUiiira LUIV bámultam ezt a furcsa jövevényt. De hirtelen már száguldott tovább az égi vendég, — elnyelte az éj, — teleszkóp sem találja meg nyomát. De én tudom, hogy egyszer visszatér. S ha egyszer felragyog majd tündökölve, ha fény-csóvája a világra süt, amcr- han s lenéz a földre: kom '.is köszönti mindenütt. Fordította: Képes Géza. logról van szó. Sokáig pöröltek, amíg végre meg­egyeztek, mindegyikük azt pakkol a zsákjába, amit jobbnak tart. Vahonja igyekezett értékes drága­' köveket összeszedni. Kocskárba is be­szaladt és ott kék euklazitot, meg ró­, zsaszín topázt szerzett, meg arany­! port. Akkurátcs kis zsákocskát rakott '< így tele csupa, de csupa drágakővel. Szádik meg megtömött egy akkora j zsákot, hogy ali£ bírta felemelni és ' csupa olyan kövtkkel, hogy csak hoz­j záértő ember emelné fel, ha útjába : kerülne. Elutaztak Moszkvába. Az utazás, persze, nem ment simán, minden zök­utasnák meg a könnyei potyogtak a nevetéstől. Aztán megint összeszólal­koztak, hogy melyiknek a zsákja ér többet. De most szelídebben, tréfálkoz. va pöröltek. Az első éjszakát Moszkvában, az állomáson töltötték. Reggel aztán el­indultak Lenin elvtársat megkeresni. Hamarosan meg is találták és úgy, ahogy voltak, a zsákokkal a hátukon mentek be a Népbiztosi Tanács házá­ba. Kérdezik őket, hogy kicsodák, hon­nan jöttek, mi járatban vannak? Szádik felelt a kérdésekre: • — Lenin apánknak akarnának ezeket a köveket megmutatni­Vahonja meg közbeszól vastag, dör­gő hangján: — Gazdag terület. Meg kell véde­ni a tolvajoktól. Otthon nem tudtunk semmi eredményt elérni. Lenin elvtárs­sal kell beszélnünk személyesen. Bevezették hát őket Vladimír II­jicshez. Hozzáfogtak, hogy elmondják neki a dolgot, de siettükben folyton egymás szavába vágtak. Vladimír Iljics hallgatta őket, azután megszólalt: — Egyszerre csak egy beszéljen, jó emberek! Látom, hogy ez a dolog komoly államügy, hát jól meg is aka­rom érteni. Erre Vahonja kétkézre fogta a bá­torságát és kezdte kirakni a zsákból a drágaköveket. A hangja szinte har­sogott, ahogy elmondta, hogy melyik követ melyik bányából, melyik vájaiból vette és hogy melyiknek mi az értéke. Vladimír Iljics megkérdezte: — Mire használják ezeket a köve­ket? — Inkább csak dísznek — felelte Vahonja. — Gyű'ű, fülönfüggő, nyakék és más mindenfajta ékszer ké­szül belőlük. Vladimír Iljics elgondolkodott, gyö­nyörködve nézegette egy darabig a köveket, aztán megszólalt. — Ezzel még várni lehet. Most Szádik következett sorra. Ki­bontja a zsákját és kiszórja a köve­ket az asztalra, egyikei a másik után és úgy mondogatja: — Amazon-kő, kolumbit-kő, labra­dor.kő ... Vladimír Iljics elcsodálkozott: — Ügy látom, különböző országok­ból valók ezek a kövek. — Ügy bizony Lenir, apám! Igazat beszélsz. Ezek a kövek a világ minden tájáról valók, Aira mifelénk még kő­ből való agyvelők is akadnak. A jere­méjevi bányaban meg napos követ ta­láltunk. Vladimír Iljics elmosolyodott és azt mondta: — Kőagyvelő — az nekünk nem igen kell. Éppen elég van itt nálunk is belőle. Hanem napos kőre — arra szükségünk van. Vidámabbá teszi majd az életünket. Szádik csak hallgatja ezt a beszédet és buzgólkodva folytatja: — Tudod, Lenin apám, azért olyan jók a mi köveink, mert a napsugár jól átmelegíti őket. Azon a helyen a hegy. lánc elfordul és a sztyeppébe nyúlik. — Mindennél többet ér az — mond. ta Vladimír Iljics —, hogy a hegyek maguk is a nap felé fordultak és a sztyeppék se takarják el tőle. Vladimír Iljics csengetett és meg­parancsolta, hogy az összes köveket lajstromba írják és szigorú rendeletet adjanak ki, hogy az Ilmény-hegység­ben megszűnjék minden lopás s hogy az a hely ezentúl ál'ami birtok, a nép vagyona legyen. Aztán felállt és azt mondta: — Köszönöm a gondoskodásotokat. Mert nagy dolog ez! Allamügy! És gondoljátok el: kezet szorított velük. Azok persze csak álltak, mintha a földbe gyökerezett volna a lábuk. Va­honjának egészen nedves lett a szakái. HIREK - /»«•/ I F r 11 KI , . . . ^ 9 Üjjáépül Magnitogorszk. Magnito­gorszkban a háború után gyors ütem­ben megindult a város fejlesztése. Az Ural folyó jobb partján új negyedet építenek. Leningrád és Moszkva ki­váló mérnökei most készítik a bá­nyászintézet hatalamas palotájának, iskolák, kórházak, mozik és lakóhá­zak terveit. A tervek bemutatására kiállítást rendeztek. Ugyanott köz­szemlére tették a Szovjetúnió Építé­szeti Akadémiájának több felhőkar­coló építésére vonatkozó rajzát is. ® Egy évvel tovább tanulnak a leen­dő szovjet orvosok. Az 1950—1951-es tanévtől kezdődően a Szovjetúnió or­vosi tanintézetei áttérnek az eddigi ötéves kiképzésről a hatévesre. A ré­gi tantervet most dolgozzák át. A jö­vő fogorvosai és gyógyszerészei szin­tén egy évvel tovább tanulnak, mint eddig. A tanulmányi idő meghosz­szabbítása szükségessé teszi az ed­digi ösztöndíjak növelését és új diákotthonok létesítését. Q Üj szanatóriumok, pihenő ottho­nok várják a szovjet dolgozókat. A Szovjetunióban jelentős összeget for­dítottak a pihenő otthonok és szana­tóriumok nagyobbítására és ujak épí­tésére. Ennek köszönhető, hogy az idén 600.000-rel több dolgozó üdül­het, mint tavaly. Az idén több, mint 150.000 dolgozó pihenhet a Krim-fél­sziget, Kaukázus, Georgia, Távolke­let, Szibéria és az Ural szanatóriu­maiban. A Üjjáépítik I. Péter cár moszkvai palotáját. Moszkva külvárosai közül építészeti szempontból Lefortov egyike a legérdekesebbeknek. A XVII. és XVIII. századbeli épületek nagy történelmi és építészeti értéket kép­viselnek. Közöttük van I. Péter cár kastélya is. Annak idején ez volt Moszkva legnagyobb palotája és nagyságában a Kreml multa felül. la a könnyeitől, mintha harmat lepte volna be, Szádik ritkás szakálla meg­remegett a meghatottságtól, ahogy egyre csak ezt ismételgette: — Ô, Lenin apám! Ó, Lenin apám! Vladimír Iljics parancsot adott, hogy tegyék meg a két öreget őrnek azon a bányatelepen és nyugdijat adjanak nekik. Ma azt a helyet Lenin-telepnek hív­ják. A. ZÁPOTOCKÝ 6 2 & I ÚJ HARCOSOK SORAKOZÓJA Fordította: VOZARI DEZSŐ — Ügy tudom, hogy Mach Jóska mindent feljegy­zett. Legjobb, ha felolvassa jegyzeteit és akkor vége lesz a veszekedésnek. Jóska, olvasd fel jegyzeteidet a véres Űrnapjáról, hadd halljuk, hogy történt a dolog a való­ságban, — fordult az egyik bányász Mach szerkesz­tőhöz. — Hagyjatok békén, fiúk. Látjátok, mennyi a dol­gom ezzel a számolással. Sehogy se tudok eligazodni az öreg Vacek elszámolásában, — panaszolta Mach, aki, mint már tudjuk, nemcsak szerkesztője, de kiadóhiva­tali igazgatója is volt a Svobodának és ebben a minő­ségben minden hó utolsó szombatján elszámolt a lap" kihordókkal, átvette a megmaradt példányokat és be­szedte aiz eladott példányokért járó összegeket. — Legalább add kölcsön azokat a jegyzeteket, va­laki felolvashatná nekünk, — makacskodott tovább Kejr. — Ott van a szekrényben, keressétek meg. Kejr turkálni kezdett a szekrényben lévő papírok között. — Hol keresed? Ott nincs. Téged ugyan rászabadí­tottalak az iratokra. Csak a tárnában vagy otthon, a szén között, de nem az irattárban, — mondta bosszúsan Mach. — Eredj onnan, hiszen úgy néz majd ki az irat­tárunk, mint valami disznóól. Tóni, te tudod, hol tartom azt a fekete noteszt, keresd meg és olvasd fel a jegyze­teket az embereknek. S a kis Tóni felolvasta a bányászoknak azokat a jegyzeteket, amelyeket Mach készített az 1889. évi klad" nói véres Űrnapjáról. „A kladnói tárnákban dolgozó bányászok viszonyai mindig gyalázatosak voltak. Különösen akkor lettek tűr­hetetlenek, amikor a német Gottfried Bachert nevezték ki igazgatónak. A munkaidőt meghosszabbították. A nyomorúságos bért egyre lejebb nyomták. A drágaság nőtt és a zsarnoki rendszer Bacher vezetése alatt gyötrelmessé vált. A bányászok elhatározták, hogy követelésekkel áll­nak elő. Küldöttséget választottak, amely elment Bacher igazgatóhoz és azt kérte, hogy emeljék fel a béreket és csökkentsék a munkaidőt. Bacher a leghatározottabban elutasította ezt a kérdést és a küldöttséget kikergette irodájából. A bányászok sztrájkba léptek. Bacher a ha­tóságoktól kért segítséget. A hivatalok természetesen a nagytőke segítségére siettek. A kladnói csendőrséget megerősítették. 20 csendőr és egy csendőrtiszt érkezett a városba. Nem sokkal ké­sőbb, május 25"én, katonai csapatokat is küldtek Klad­nóba. A városban a 11. gyalogezred tizenkét századát helyezték el. A katonák elszállásolásra 12 vendégfogadót vettek igénybe. A prágai vasgyár 2.593 liter sört rendelt katonák­nak, hogy annál nagyobb kedvvel lépjenek fel a bányá­szokkal szemben. A sztrájkoló bányászok elleni harcban igénybe vették a rendőrséget, a csendőrséget, a katona­ságot, a hatóságokat, a templomi szószékeket, sztrájk­törőket, bírákat, valamint a tőkés erőszak minden más eszközét. Ily módon sikerült néhány hét után letörni a bányá­szok sztrájkját. A dolgozók június 4"én újra munkába álltak. Kladnóból június 6"án eltávozott a katonaság és június 12"én a megerősítésképpen odarendelt csendőr­ség is. Június 20*án, csütörtökön tartották meg az úrnapi ünnepségeket. Mint minden esztendőben, ezúttal is dísz­egyenruháikban és zenekarukkal vonultak ki az ünnep­ségre a bányászok. Amikor a menet az egyik oltárnál megállt, Josef Hrubes, a drinai császári uradalom zsel­lérje, az oltárt díszítő nyírfaágról leszakított egy vé­kony gallyat. Ez annyira felháborította Trojan rendőrt, hogy letartóztatta és a városházán lévő rendőrőrszobáTa vezette a zsellért. Az ünnepségen jelenlévők tiltakoztak az erőszak ellen. A rendőrök a bekísért Hrubest véresre verték. A tömeg a városiháza elé voniult és kemény hangon követelte a letartóztatott z sellér szabadonbocsátását. Pesek városi tisztviselő közbelépésére a letartózta" tott csakugyan szabadon szabadonbocsátották, de — Ezt a jelszót adták ki: „Gyerünk Bacherhez, sztrájk, a zsarnokság és az erőszakosságok következté­ben felgyülemlett a bányászokban, így is kirobbant. —Ezt a jelszót adták ki: „Gyerünk Bacherhez, lássuk el a baját!" És a felháborodott tömeg a Hutská ulicén át a gyű­lölt igazgató fényűző nyárilaka elé vonult. Bacher nem tartózkodott otthon, hanem a „Václavka"'bánya igaz­gatói helyiségében. A feldühödt tömeg benyomult az igazgató villájába és ott széttört, széttépett mindent, ami csak kezeügyébe került. Pár perc múlva a szétszakított dunyhák tollpihéi úgy szálltak a kertben, mintha havazott volna. A csendőrök megkerülték a villát és hátulról tüzel­tek a tüntetőkre. A sortüzek következtében néhányan megsebesültek. A csendőrök golyói megöltek két gyere­ket. Ezek a kerítés mellől nézték, hogy mit tesznek a tüntetők. A tömeg ezután Hrabe kladnói polgármester háza elé vonult, miután az a hír terjedt el, hogy a csendőrök az ő parancsára használták fegyverüket. A polgármester lakását is feldúlták. Hrabe polgármester családjával együtt a kolostor kertjén át elmenekült, a Zádusni uli­cén kocsiba ült és elhajtatott Kladnóból. Kisvártatva Bacher igazgató is fogaton menekült Prágába, ahol azonnal kihallgatáson jelent meg a hely­tartónál. Kérésére még aznap katonaságot küldtek ki Kladnóba. Most a 6. vadászzászlóaljat vezényelték oda. A közeli vasútállomásról a katonák rajvonalba fejlődve közeledtek Kladnó felé. Másnap további három zászló­alj érkezett Kladnóba, ahol ostromállapotot hirdettek és a város igazgatását lovag Theverkauf ezredes vezeté­sével a katonaság vette át. (Polytafejak.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents