Uj Szó, 1950. március (3. évfolyam, 51-77.szám)

1950-03-09 / 58. szám, csütörtök

Ü

JSZ0 1950 március 9 ugyanaWcor az SzK(b)P központi bizottságának titkára. 1930 decemberétől Molotov a Szovjetúnió népbiztosi tanácsának elnöke és a Szovjetúnió munka- és biztonsági tanácsának elnöke. 1939 májusában kinevezték a Szovjetunió külügyi népbiztosává. 1940 március 8-án, 50. születésnapján a Lenin-renddel tüntették fci. Amikor 1941 május 6-án Sztálint a Szovjetúnió népbiztosi tanácsának elnökévé nevezték ki, Molotov az ő helyettese lett. 1941 július 30-án az Állami Védelmi Bizottság helyettes elnökévé nevezték ki. 1943 augusztus 30-án Molotov elvtárs kiváló érdemeiért, amelyeket a tankgyártás emelésével szerzett a nehéz háborús körülmények között, elnyerte „a szocialista munka hősének" címét, a Lenin érdemrendet és a „sarló-kalapács" aranyérmet. A háború alatt Sztálin elvtárssal együtt résztvett a teheráni, a jaltai és a potsdami nagyjelentőségű konferenciákon, amelyeken meghatározták a fasizmus ellen folytatott harc közös céljait és a háború utáni új világ elrendezését Sztálin elvtárssal együtt és az ő vezetése alatt dolgozza ki V. M. Molotov a Szovjetúnió háború utáni külpolitikájának alapelveit, a békéért és a nemzetek biztonságáért folytatott harc politikájának alapelveit, amelyet az Egyesült Nemzetek Szervezetében és a különböző békekonferenciákon és más megbeszéléseken pontosan igyekszik keresztül vinm. A nemzetközi kapcsolatok ezen igazságos alapelvei képezték az alapiját azoknak a barátsági, szövetségi és kölcsönös segélynyújtási szerződéseknek is, amelyek a Szovjetuniót szilárdan összekötik a népi demokrata országokkal és a Kínai Népköztársasággal is. Ezeknek a szerződéseknek kidolgozásában és megkötésében V. M. Molotovnak hatalmas osztályrésze van. 1949 március kezdetén Molotov elvtársat felmentették a külügyminiszteri hivataltól, hogy annál jobban szentelhesse magát a Szovjetúnió minisztertanácsa helyettes elnöki hivatalának. Csehszlovákia nemzetei mély tisztelettel viseltetnek V. M. Molotov iránt, mint nemzeti és állami érdekeik kiváló támogatója iránt és 60. születésnapja alkalmából szívélyes üdvözletüket és jókívánataikat küldik neki azzal, hogy még sok éven át dolgozzék a Szovjetúnió és az öszszes békeszerető nemzetek javáért. Harc a földért Olaszországban Még fél éve sincs annak, hogy a déiolaszországii Kalábria tartomány szegény lakossága, a kisparasztok, mezőgazdasági munkások, földnélküliek, állástalanok és a sovány legelők kizsákmányolt bérlői, egységesen nyilt harcot kezdtek a nagybirtokoság és a nemesség ellen, Ezek az urak minden földnek, erdőnek, olajfaerdőnek és a parlagon heverő földek ezer hektárjainak tulajdonosai, birkukban tartják az úgynevezett vadászterületeket, amelyek közül némelyeket már 80 év óta nem művelt meg parasztkéz. Sokgyermekes családok ezreinek növekvő nyomora és éhsége és a nagybirtokosok szívtelensége ezeket a szegény falusiakat a mult év végén elhatározó harcba kergette. Néhány hétig Kalábria véres események színhelye lett, főleg Malisse és más községek, ahol a rendőrség ártatlan dolgozó embereket öldösött. A kalábriai kérdés ősszel a parlamentben és a kormányban tárgyalásra került. De Gasperri miniszterelnök meglátogatta a legszegényebb délolaszországi vidékeket, megígérte, hogy az elégtelenségeket kiküszöböli és nagyvonalú beruházásokat igért. A nagybirtokosok hosszas tárgyalás után kötelezték magukat, hogy egyeseknek és a szövetkezeteknek is földet juttatnak és hogy megkezdik a talajjavítási munkákat, hogy minél nagyobb számú mezőgazdasági munkást alkalmazzanak, akik az év legnagyobb részében munka nélkül tengődnek. A parasztok újból hittek a nagybirtokosok ígéreteinek és kiürítették a megszállt földet. Egyrészét ezeknek a földeknek valóban a szövetkezetek rendelkezésére bocsátották, azonban ez 10 százalékát sem tette ki annak, amit a nagybirtokosok ígértek. Az úttörő és javító munkákat, amelyeket a kisparasztok saját kezdeményezésükből végeztek, még a mai napig sem fizették meg. Ez év február végén Kalábria népe újból elvesztette türelmét. Falusiak tízezrei újból kivonultak fogataikkal s szerszámaikkal, hogy megszállják a parlagon heverő földet. Ez alkalommal azonban szilárdan eltökélték, hogy nem engednek sem a fenyegetésnek, sem az ígéreteknek. A mult héten érte el a mezőgazdasági munkások és földnélküliek harca tetőpontját. Kalábriában már 88 községre terjedt ki az akció, úgyhogy körülbelül 200.000 ember vesz benne részt. Harcolnak a földért Fucinában, Lazio tartományban, Marcheban, Szicíliában és Szardiniában. A fucínai földművesek, akik már néhány hete harcolnak, jelentős sikereket értek el. mert Torionia herceg, a Fucina folyó völgye minden földjének tulajdonosa kénytelen volt megígérni, hogy a talajjavító munkálatoknál naponta legalább 2000 munkást foglalkoztat és a vidéki lakosságnak 4 millió lírát fizet ki talajjavítási munkákért, amelyet saját kezdeményezésükre végeztek el. A fucinai kérdésről is tárgyaltak a parlamentben. Az ellenzék követeli, hogy erre a kerületre külön törvényt hozzanak, amely kötelezi a kormányt, hogy gondoskodjék a föld megmunkálásáról és az ottani kisparasztság életszínvonalának emeléséről, valamint a munkanélküliség csökkentéséről. Di Vittorio, az olasz szakszervezet főtitkára és Santi, a szakszervezet titkára felhívta a kormányelnököt és a földművelésügyi munkaügyi minisztert, hogy jelentsék be, mit szándékoznak tenni, hogy Kalábria vidéki proletariátusa megkapja a parlagon heverő nagybirtokos földeket és mivel szándékoznak hozzájárulni ahhoz, hogy ennek a kerületnek állás, taian munkásai munkához jussanak. Ez a parasztmozgalom a szociális harc új formáit hozta magával. Igy. például Kalábriában a földek megszállását gondosan megszervezték. A vidéki lakosság 10—15 tagú úgynevezett földkiosztó bizottságokat alakít, amelyben képviselve van a vidéki lakosság minden rétege. Ezek a bizottságok összeírják ezeket a ftjfdeket és azután megszervezik az ej|yes földek juttatását a mezőgazdasági munkásoknak, szegény földműveseknek és szövetkezeteknek. Figyelemreméltó tény, hogy milyen nagy támogatást és segítséget nyújtanak a parasztoknak az ország szociálisan erősebb rétegei és a többi lakosság. A gazdagabb parasztok szekereket, igavonó állatokat, mezőgazdasági eszközöket kölcsönöznek, a kereskedők hitelbe adnak vetőmagot s a többi lakosság élelmiszerekkel vagy pénzadományokkal segíti a szegény parasztságot. A harcnak új formája az, hogy a munkanélküli mezőgazdasági dolgozók salját kezdeményezésükből különféle hasznos munkát kezdenek, mint például utak és hidak javítását, öntöző és egyéb berendezések építését. Igytesznek Kalábriában, Toscanában, Latiumban és a Fo-síkságon. Igy például a Heggío Emília híd mentén néhányezer vidéki lakos megkezdte a vízelosztó kanális megjavítását, amely a Po folyóból levezeti a vizet. Erre a munkahelyre minden reggel férfiak hosszú sora vonul kerékpáron az egyes környékbeli falvakból. Teljes fegyelmezettséggel foglalják el helyüket az egyes munkacsoportok, amelyek néhányszáz férfit számlálnak s melyeknek megvan a pontos munkabeosztásuk. A parasztmozgalom rádiója kényszerítette a kormányt, hogy óvatosabb rendőrségi intézkedést alkalmazzon a lakosság ellen, amely földet és kenyeret követel magának. Az az egy már bizonyos, hogy ezúttal már nem elegendő a rábeszélés és ijesztgetés, hogy elnyomják a parasztmozgalmat, amely Olaszország minden részére kiterjed. „Gyermekeimért és a világ összes gyermekeiért..." Francodse Leclerg, a Nemzetközi Nőszövetség Végrehajtó Bizottságának tagja, a Francia Nőszövetség titkára, négy gyermek anyja, katolikus. a Nemzetközi Nőnap alkalmából a következő levelet intézte a világ asszonyaihoz: „Március 8-án, a Nemzetközi Nőnapon az asszonyok az egész világon kifejezik harcos békevágyukat, A pekingi ázsiai nőkonferehc'a alkalmából Kínában, a Szovjetúnióban tett huszszú utazásom alatt és visszatérésem óta itt Franciaországban jobban megértem, mint valaha a világ asszonyainak csodálatos szolidaritását és azt a rendkívüli erőt, amelyet a béketábor jelent. Ezt a szolidaritást és ezt az erőt március 8-án mindenkinek alkalma leaz mélyen átérezni. A szabadságukért és országuk függetlenségéért küzdő gyarmati és félgyarmati asszonyok láthatják, hogy oldalukon harcolnak a szabad országok és az imperialista országok haladó asiszonyai ifi. Hiszen ugyanazokkal az elnyomókkal szemben küzdünk. Ma látom én is. hogy gyermekeim életét nem egyedül védelmezem azokkal szemben, akik atombombákkal és baktériumháborúval fenyegetöznek.Ma tuckm, hogy az élet megsemmisítésére törő imperialisták lelkiismeretlen romboló terveit meg lehet gátolni. Tudom ezt, hiszen mindnyájan — európai és ázsiai, afrikai éa amerikai asszonyok, fehérek, sárgák és feketék — egyesülünk a Nemzetközi Demokratikus Nöszövetségben és együtt harcolunk, hegv megakadályozzuk a háborút, hogy ne adjuk oda nekik gyermekeinket és megnyerjük a békét. Világ asszonyai, nővéreim! Köszönetet mondok nektek, akik az én gyermekeim életét is védelmeztek. Március 8-a alkalmából ünnepélyesen megígérem, hogy mindig mellettetek harcolok, hogv veletek együtt védelmezem gyermekeimet és az egész világ- asszonyainak gyermekeit. Éljen a Nemzetközi Nőnap, éljen a Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség harca a békéért, az életért. Francoise Leclerg." Mao-Ce-Tung hazatértének örömteli visszhangja Pekingben A kínai Köziponti Népkormány elnökének, Mao"Ce-Tungnak Pekingbe való érkeztével a kínai nép újból kifejezte nagy örömét, melyet a kínai-szovjet szerződések és megegyezések aláírása felett érzett. A kínai sajtó első oldalon közli a Mao'Ce-Tung és *£su-En-Laj hazatértéről készült fényképeket. Egyben közzéteszi a munkások, földművesek, diákszervezetek és a népi hadsereg képviselőinek leveleit, amelyekben újabb munkakötelezettségeket jelentenek be. Mao-"Ce"Tung tiszteletére. A kínai sajtó nyilvánosságra hozta LŕCsi-Sennek nyilatkozatát, amelyben többek között azt írja, hogy az új kínai-szovjet szerződés szilárd biztosítéka az új Kíňa sikeres felépítésének. A városok utcáin népünnepélyeket rendeztek. Marxista-leninista sarok SZTRATÉGIA ÉS TAKTIKA „A forradalmi pártoknak — mondja Lenin — tovább kell tanulniok. Támadni megtanultak. Most azt kell megérteniök, hogy ezt a tudományt egy másik tudománnyal kell kiegészíteniük, azzal, hogy miként kell mennél szabályosabban visszavonulni. Meg kell érteni — és a forradalmi osztály a saját keserű tapasztalatán okulva megérti, — hogy nem lehet győzni, ha nem tanulja meg a szabályszerű támadást és a szabályszerű visszavonulást." Az ilyen sztratégia célja az időnyerés, az ellenfél bomlasztása és erőgyűjtés arra, hogy utóbb támadásba menjünk át. Az ilyen sztratégia mintaképének a breszti békét tekinthetjük, mely a pártnak lehetőséget nyújtott arra, hogy időt nyerjen, hogy az összeütközéseket az imperializmus táborában kihasználja, bomlassza az ellenfél erőit, a parasztságot megtartsa a maga oldalán és erőit felhalmozza a Kolcsak és Djenjikin elleni támadás előkészítésére. „A különbéke megkötésével — mondotta akkoriban Lenin — a jelen pillanatban lehetséges legnagyobb mértékben megszabadulunk mindkét egymással hadakozó imperialista csoporttól, kihasználjuk ellenségeskedésüket és háborújukat — mely megnehezíti ellenünk való megegyezésüket —, kihasználjuk mindezt és bizonyos időre szabad kezet nyerünk a szocialista forradalom folytatására és megszilárdítására." „Most már az utolsó bolond is látja" mondotta Lenin három évvel a breszti béke után —, „hogy a >breszti béke« olyan engedmény volt, mely minket erősített meg és a nemzetközi imperializmus erőit forgácsolta szét." Ezek a föfeltételek, amik a sztratégiai vezetés helyességét biztosítják. 5. A taktikai vezetés. A taktikai vezetés a sztratégiai vezetés része s a sztratégiai vezetés feladatainak és követelményeinek van alárendelve. A taktikai vezetés feladata a proletariátus összes harci és szervezeti formáit elsajátítani s helyes kihasználásukat biztosítani arra, hogy az adott erőviszonyok mellett, a sztratégiai siker előkészítéséhez szükséges eredmények maximuma legyen elérhető. Miben áll a proletáriátus harci és szervezeti formáinak helyes kihasználása? Abban, hogy bizonyos okvetlenül szükséges feltételek teljesítendők, melyek közül az alábbiakat kell főfeltételeknek tekinteni. Először: Azoknak a harci és szervezeti formáknak kell előtérbe kerülniük, melyek, minthogy legjobban megfelelnek a mozgalom adott fellendülésének vagy hanyatlásának, meg tudják könnyíteni és biztosítani tudják a tömegek felvonultatását a forradalmi pozíciókhoz, a milliós tömegek felvonultatását a forradalom frontjára, e tömegek elhelyezését a forradalom frontján. Nem arról van szó, hogy az élcsapat felismerje a régi rend fennmaradásának lehetetlenségét, megdöntésének elkerülhetetlenségét. Arról van szó, hogy a tömegek, a milliós tömegek értsék meg ennek elkerülhetetlen voltát és legyenek hajlandók az élcsapat támogatására. A tömegek azonban ezt csak saját tapasztalataik álapján fogják megérteni. A feladat tehát: a milliós tömegeknek lehetőséget kell nyújtani arra, hogy saját tapasztalataik útján értsék meg a régi hatalom megdöntésének szükségét, olyan harci módszereket és szervezeti formáltat kell előtérbe helyezni, melyek a tömegek számára megkönnyítik azt, hogy a forradalmi jelszavak helyességét tapasztalatai útján felismerje. Az élcsapat elszakadt volna a munkásosztálytól és a munkásosztály elvesztette volna kapcsolatát a tömegekkel, ha annak idején a párt nem határozta volna el, hogy résztvesz a dumában, ha nem határozza el erőinek összpontosítását a dumában végzendő munkára és a harc kifejlesztését e munka alapján a végett, hogy a tömegeknek megkönnyítse, hogy saját tapasztalataik útján felismerjék a duma értéktelenségét, a kadet Ígéretek hazug voltát, a cárizmussal való megegyezés lehetetlenségét, a parasztság és a munkásosztály szövetségének elkerülhetetlenségét. A dumaidök tömegtapasztalata nélkül a kadetek leleplezése s a proletariátus hegemóniája lehetetlen lett volna. Az otzovizmus taktikájának veszélye abban állott, hogy az élcsapat milliós tartalékaitól való elszakadással fenyegette. A párt elszakadt volna a munkásosztálytól, a munkásosztály pedig elvesztette volna a parasztok és katonák széles tömegeire gyakorólt befolyását, ha a proletariátus követte volna a „baloldali" kommunistákat, akik 1917 áprilisában hívtak felkelésre, akkor, mikor a mensevikek és a szociálforradalmárok még nem leplezték le magrukat, mint a háború és az imperializmus hivei, mikor a tömegek még nem ismerték fel saját tapasztalatuk alapján a mensevikeszer beszédek hazug voltát a békéről, a földről, a szabadságról. Ilyen tömegtapasztalat nélkül a Kerjenszkij-uralom idejében nem lehetett volna elszigetelni a mensevikeket és a szociálforradalmárokat és a proletariátus diktatúrája lehetetlen lett volna. Ezért az a taktika, mely a kispolgári pártok hibáit „türelmesen megmagyarázta" és a szovjeteken belül harcot vívott, volt az egyetlen helyes taktika. A „baloldali" kommunisták taktikája azért volt veszélyes, mert azzal fenyegetett, hogy a pártot a proletárforradalom vezetőjéből üres és talajtalan összeesküvők kis csoportjává teszi. „Az élcsapattal egymagával — mondja Lenin — győzni nem lehet. Csak egymagát az élcsapatot a döntő harcba vetni, mikor még az egész osztály, mikor még a széles tömegek nem helyezkedtek arra az álláspontra, hogy vagy közvetlenül támogatják az élcsapatot, vagy legalább is jóindulatú semlegességet tanúsítanak irányában . . . nemcsak ostobaság, hanem bün is lenne. Ahhoz azonban, hogy valóban az egész osztály, hogy valóban a dolgozók és a töke elnyomottainak széles tömegei jussanak el erre az álláspontra, ahhoz a propaganda egymagában, az agitáció egymagában kevés. Ahhoz a tömegek saját politikai tapasztalata kell. Ez minden nagy forradalom alaptörvénye, amelyet most nemcsak Oroszország, hanem Németország is meglepő erővel és szemléletességgel bizonyít! Nemcsak Oroszország műveletlen. gyakran analfabéta tömegeinek, hanem Németország nagyműveltségű, analfabétizmust nem ismerő tömegeinek is a saját bőrükön kellett tapasztalniok a II. Internacionále lovagjaiból álló kormány egész erőtlenségét, egész jellemtelenségét, egész gyámoltalansága^, a burzsoáziával szemben tanúsított egész szolgalelküségét, egész galádságát, a szélső reakciósok (Oroszországban Kornjilov, Németországban Kapp és társai) diktatúrájának egész elkerülhetetlenségét, mint az egyetlen alternatívát a proletariátus diktatúrájával szemben, hogy határozottan a kommunizmus felé forduljanak." Másodszor: Minden adott pillanatban meg kell találni a folyamatok láncolatát éppen azt a láncszemet, melynek megragadásával az egész láncot kézben tarthatjuk és előkészíthetjük a sztratégiai siker eléréséhez szükséges feltételeket. Arról van itt szó, hogy a pártra váró feladatok sorából kiválasztjuk azt az akutális feladatot, melynek megoldása központi jelentőségű és amelynek megvalósítása biztosítja a többi aktuális feladat sikeres megoldását. E tétel jelentőségét két példán lehet bemutatni, mely példák közül az egyiket a távoli múltból (a párt alakulásának korából), a másikat a hoznánk egész közel álló jelenből vehetjük (a „nép" periódusa). A párt alakulásának idején, mikor a propaganda-körök és szervezetek megszámlálhatatlan sokasága még nem volt egymással összekötve, mikor a kontárkodás és a tanulókörösdi a pártot fent is. lent is pusztította, mikor a szellemi zűrzavar volt a párt belső életének főjellemvonása, — ebben az időszakban a fontos láncszem és az alapvető feladat a láncszemek s a feladatok sorozatában, melyek a párt előtt állottak, az országos illegális újság létrehozása volt. Miért? Azért, mert csak az országos illegális újság révén lehetett az akkori viszonyok között megteremteni a párt olyan, jót együttműködő gócát, mely képes volt a megszámlálhatatlan propaganda-kört és szervezetet egymással összekötni, az eszmei és taktikai egységet előkészíteni és ilyen módon az igazi párt megalakításának alapját megteremteni. Abban az időszakban, mikor a háborúról a gazdasági építőmunkára tértünk át, mikor az ipar a gazdasági züllés karmaiban tengődött, a mezőgazdaság pedig a városi árúk hiányában szenvedett, mikor az állami iparnak a parasztgazdasággal való összefogása a sikeres szocialista építőmunka alapfeltételévé, lett — aljban az időszakban, a fő láncszem » folyamatok láncolatában, az alapfeladat a többi feladatok sorában, a kereskedelem fejlesztése volt. Miért? Azért, mert a „nép" viszonyai közt az iparnak a parasztgazdasággal való összefogása máskép, mint a kereskedelem révén nem volt lehetséges, mert az adás-vétel nélküli termelés a „nép" viszonyai között az ipar halála lett volna, azért, mert az ipart csak a kereskedelem fejlesztése révén fokozott adás-vétel útján lehetett elöbbrevinni; mert csak akkor, ha a kereskedelem terén megerősödtünk, csak akkor, ha a kereskedelmet kézben tartjuk, csak akkor, ha ezt a láncszemet megragadjuk, remélhetjük azt. hogy az ipart öszszekötjiik a paraszt-piaccal és sikeresen megoldjuk a többi soron levő feladatot is, hogy ezzel megteremtsük az előfeltételeket, melyek a szocialista gazdaság alapzatának lerakásához szükségesek. „Nem elég általában forradalmárnak, a szocializmus hívének vagy kommunistának lenni... — mondja Lenin. — Minden pillanatban meg kell találni tudni éppen azt a láncszemet, melyet ha teljes erővel megragadunk, akkor ezzel az egész láncot kezükben tarjuk és előkészítjük a biztos átmenetet a következő láncszemhez" ... „Az adott pillanatban... a belső kereskedelem élénkítése, helyes állami szabályozása (irányítása) ez a láncszem. Kereskedelem, ez az a „láncszem" az események történeti láncolatában, az 1921—1922-es szocialista gazdaságunk átmeneti formái között, „amelyet teljes erővel kell megragadnunk" ... Ezek a föfeltételek, amelyek a taktikai vezetés helyességét biztosítják.