Uj Szó, 1950. január (3. évfolyam, 1-26.szám)
1950-01-14 / 12. szám, szombat
1950 január 13 UJ S I ® EGON ERWIN KISCH: J*Cis liícL OH men / // •• toov (Rosa Luxemburg és Karí Liebknecht mártírhalálának 31. évfordulóján, a „száguldó riporter", E. E. Kisch klasszikus veretű írásával gondolunk az emberiség e két nagy halottjára.) A berlini Liechtenstein-híd korlátján, egy kis hídon, mely összeköti a Zoo-t az állatkerttel, mentöövet láthatsz. Egy kötélen függ az öv, hogy jó messzire lehessen hajítani a Landwehrkanálba. A környék — nincs rá más szó — idillikus. A lámpaoszlopon, melyen a mentőöv büszkélkedik, első segélyre vonatkozó használati utasítást találsz. Egy másik tábla felvilágosít, hogy a legközelebbi mentőállomás címe: Budapester Strasse 9. Ha az ember meggondolja, hogy az életuntak, amennyiben komolyan készülnek az öngyilkosságra, nem igen kiáltanak segítségért s olyan órát választanak ki, amikor embei nincs a közelben, ha meggondoljuk, hogy itt vízbepottyanni még egy részegnek is nehéz, de ha lenne is valaki a közelben, aki tud a mentőövről, amíg kibogozza a kötelet, már rég elkésett vele — ha tehát ezt mind meggondoljuk, akkor valószínű, hogy a mentőöv e kis csendes hidon még senkit sem mentett meg a haláltól. A mentőöv azonban mégsem függ itt hiába. Miután nincs kizárva annak a lehetősége, hogy valaki beleesik a kanálisba — (egy katonának, aki 1904-ben egy mentési kísérletnél belefulladt, ime itt áll az emléke: bronz, kő, örökzöld és fa) — úgy fennáll az a lehetőség is, hogy egyszer, az évtizedek folyamán a mentőöv mégis csak kiragad valakit a halál torkából, hogy a használati utasítáá szerint elvégzett élesztési kísérletek sikerrel járnak és hogy a Budapester Strasse 9 alatti mentőállomás idejében kiértesitve, azonnai a helyszínen terem, v Szent az ember élete, nincs ennél nagyobb földi kincs. * A mentőövtől egy hajításra van az a hely, ahol egyenruhás férfiak egy nöi testet dobtak a vízbe. A polgárőrség ismeretlen katonái egyszerűen behatoltak Rosa Luxemburg lakásába és ismeretlen okbói pont az Eden-hotelbe cipelték, ahol a gárdalovas hadosztály törzskara volt elszállásolva, jóvágású, monoklis, raccsoló urak, akik rövid tanácskozás után elhatározták, hogy a galíciai Sárát „elintézik". Az otthont, a házat, a fészket nem szabad bemocskolni: minden valamirevaló férjnek ez a jelmondata: ami házonkívül történik, az más elbírálás alá esik. A házat, a szálláshelyet, jaj, nem szabad bemocskolni és épp azért Ro3a Luxemburg koponyáját csak abban a pillanatban zúzták szét hátulról, puskatussal, amikor már átlépte a szálloda küszöbét. Azonnal autóra dobták és fönn a kocsin Vogel hadnagy úr revolvere csövét a már félig halott Luxemburg homlokára 'nyomta és meghúzta a ravaszt. De lövés nem dördült, mert a revolver biztosítva volt, nos, az ember egyszerűen félretolja a gombot és a revolver csöVe újra ott van a homlokon: a lövés eldördült... Az autó már végigdübörgött a Budapester Strassén és befordult a sarkon. Sötétség mindenütt. Az egyik oldalon a Zoo gazdasági épülete, a másikon a Landwehrkanal. A híd közelében sürü bokrok. Az autó megáll. Ember ilyen későn erre nem jár, ma sincs itt senki, de a hidat, melyen a mentőöv függ, gépfegyveres gárdatisztek őrzik. „Állj! Ki vagy?" — „Az Istenért nem lőni!" Vogel hadnagy a közeledő tiszthez: „Kérem, semmi intézkedés! A Luxemburg hulláját hozzuk." A tiszt: „Hál" Istennek!" Erre Rosa Luxemburgot a vízbe hajították. A halott vagy félholt test azonban nem akart sehogysem elsüllyedni, újra ki kellett húzni, dróttal áthurkolni, kövekkel nehezíteni. Hogy honnan vették hirtelenében a drótot? Valószínűleg a mentőövről. A gyilkosság vádjával terheltek később saját embereik elé, a gárdahadosztály bírósága elé kerültek. Elnök: Emlékszik ön arra, hogy Röpke hadnagy szalutálva jelentette önnek: „A Luxemburg hulláját épp most dobtuk a vízbe, ha kapitány úr látni akarja, ott úszik." Weller kapitány: Amikor a hídon álltam, láttam valami sötét tömeget a vízen. Lehet, hogy akkor valaki azt mondta: „ott úszik". Ez a sötét tömeg Rosa Luxemburg volt. Ott úszott egy sötét valami. A fényben sütkérező hősök, akik megölték, visszaautóznak, dicsekedve hangoskodnak, jutalmakat osztanak ki egymás között, bort hozatnak, nosza hamar egy fényképészt: Runge, az egyszerű baka, kinek puskatusa először csapott le, a tisztekkel egy képre kerül. Nagy megtiszteltetés, nagy győzelem. Szent az ember élete, nincs ennél nagyobb földi kincs. * A kis híd egyik oldalán, ahol minden eshetőségre készen ott függ a mentőöv, van a Zoo Lichtensteinkapuja. A másik oldalon kezdődik az új tó, ahol tizenkét perccel előbb, Vogel hadnagy barátai, Rosa Luxemburg barátját ölték meg. Az első sötét helyen, egy oldalúinál, kihúzták az ugyancsak már az Eden-hotel küszöbén félholtra vert Kari Liebknechtet és felszólították, hogy most már menjen előttük gyalog. Hat tiszt — a tengerészet kapitánya, Horst von Pflugk-Hartung, Stiege, von Rittgen, Schulze hadnagyok, Heinz von Pflugk-Hartung kapitány és Liepmann tart. hadnagy, cand. phil., egy charlottenburgi ügyvéd fia, zsidó, akit bestialltásban egy gárdatiszt sem múlhatott felül — és a lovasvadász Clemens Friedrich, lökdöste vagy jobban mondva cipelte Kari Liebknechtet. Horst von Pflugk-Hartung tengerészkapitány adta le az első lövést. Amikor Liebknecht holtan összerogyott — százszázalékosan halál — a hősök a mentőállomásra vitték, melynek címét a mentőövről olvasták le. Egy „ismeretlen spartakistát" hoznak, mondották, de később ki kellett rukkolni az igazsággal s ekkor kijelentették: Dr. Liebknecht urat a szálloda előtt összegyűlt tömeg súlyosan megsebesítette, mire a doktor- a Zooba menekült, többszöri felszólításra sem állt meg, egyik üldözőjét késsel megsebesítette, úgy, hogy — sajnáljuk —, de utána kellett lőni... Hogy dr. Luxemburg asszony hol van, nem tudják; a spartakista tömeg „Itt a Róza" kiáltással a Cornelius-hidon lehúzta az autóról éa magával cipelte. Noha a hadosztály-bíróságot a gárdalovas hadosztály állította, tehát saját embereik, úgy, hogy az uraknak, a gyilkosoknak semmi bajuk nem történhetett, mégis el kell ismerni: a gyanúsítottak férfiakhoz illőn tagadtak és inkább képesek voltak lemondani hírről és kitüntetésről, csak azért, hogy az állam és társadalom érdekében, a gyilkosságról az igazság ki ne derülhessen. Szent az ember élete, nincs ennél nagyobb fölkincs. * Mindez eszébe jut az embernek, ha megáll az idillikus hidacskán. amelyen, minden eshetőségre készen, egy mentööv függ. KÖZMŰVELŐDÉSI HIREK. • Nagy sikere van a szófiai bclgár képzőművészeti kiállításnak. Szófiából jelentik: A bolgár Nemzeti Szalonban két héttel ezelőtt megnyílt bolgár képzőművészeti kiállítást eddig 20.000-en látogatták. A kiállított művészeti alkotások KÖZÜI különösen magára vonja a figyelmet Sztá'in és Dimitrov szobra. valamint l.enin mellszobra A kiállított festmények az úi Bulgáriát építő egyszerű embereket ábrázolják. • A HALKA-T, A LENGYEL NEMZETI OPERÁT bemutatta a Moszkvai Nagyszínház Moniuszko remekműve néhány nappal a moszkvai bemutató után ä Kievi operában is színrekerült. Moniuszko a lengyel nemzeti opera megteremtője volt, nagyjelentőségű romantikus zeneszerző, főműve, a Halka, egy lengyel parasztlány romantikus története, az operaszínpadon megvalósította a népzenén alapu'ó lengyel dalműstílust. A moszkvai és kievi bemutató, mint a szovjet zenekritika írja, kifejezésre juttatta a két szláv nemzet, a két rokonkultúra testvéri szolidaritását és barátságát. A Halka színrekerült Prágában is. A „Nejedly". együttes mutatta be a csehszlováK közönség számára a lengyel zenének ezt a nagyértékű művét. A HŰSÉG ÉS HÁLA ÉNEKE (HíizUt Űídk Űíöitátt Sztálin-óddfdb ói Csillagokkal szikrázó téli égbolt — de nézd, hazám, itt lent is, földeden mennyi csillag szikrázik! Vörös sírok országúton, városban, réteken. Alattuk ifjú szeretök, apák, fiak, testvérek: szovjet katonák öt éve, hogy e csillagok ragyognak hazám ege alatt, öt éve, hogy az Alföld s a Dunántúl földje velük erősebb, gazdagabb: öt esztendeje, hogy hazám szabad! öt éve... S most, amikor e verset írom, múltba s jövőbe mártva tollamat, beint hozzám a Gellérfhegy csúcsára vidáman kúszó koratéli nap. S bent a nótaszó! ifjak dalolnak, győztes csatát köszöntnek: új hidat s a győzőket: a tervezőt, a munkást — vonulnak Sztálin arcképe alatt. Sztálin arca ... a sarkadi határban, homlokverő mély gerendák alatt, rőzseláng füstjével zsúfolt szobában, hol a hajnal s a dél is alkonyat, ö ragyogta be a nedves falat — Itt láttam képét, s mert ilyen keretben, hát tudtam én, hogy bent is, a szívekben! Bévül, a szívben is! Feketeérnek hívják ezt a földet. Feketeér. Talán azért, mert a parasztok vére folyt benne el. Fekete vér. „Még ott lakunk, de épül már s jövőre pirossapkájú házak állnak ott... — emelkedett egy kéz, nyúl a jövőbe, mit Feketeér Sztálintól kapott. Mutasd, te kéz, mutasd újult hazánkat, A szabadság tágas vidékeit, a felnövekvő kerteket, a gyárat, miutasd, mit termett itt! A gépállomást és az iskolákat, utat hidat — s mi már vidám jelet rajzolva futja végig az eget, a füstöt, mit kohó küld a magasba és csevegő lángú kis tűzhelyek! S mutasd, te kéz, az embert is mutassad, kit fölnevelt a Párt, a Mozgalom, ki gyárat, várost, országot igazgat munka-padon és íróasztalon. A dolgozó, okos asszonyt mutassad: mint homálytól, ha ablak üvegét letörli már sorsának ablakáról a szolgaság annyi évezredét! Az ifjakat mutasd, tiszta szerelmük, mutasd a gyermeket, a csecsemőt, akinek mosolyában szabadságunk szép visszfénye lebeg! s hogy ne felejtsen, ki könnyen f ele j tne, emeld a mult felé is ujjadat: mutasd a gyárak csukott kapujánál munkát leső munkátlan hadat. A tüntetőt mutasd, rendőrló gázol mellére, hogyha „munkát, kenyeret" kiált. — Válaszként sortüzet kiáltnak a gyilkos fegyverek Mutasd az asszonyt, vér csurog szemébe, haja széthullva, véresen lobog, a kardlapot mutasd, amely suhogva borít eget, napot! Mutasd az Alföldet, vizét kiitta, fáját kitépte az úri világ, kinyúlt hüllő a patak üres medre, tikkadt madárt nem hív pihenni ág,.. csak a bitó nőtt erdőt a hazában, mutasd Ságvárit, Fürstöt, Sallait, Schönherzet, Rózsát, a Párt fiait, akik akkor is Ö t kiáltották, Sztálint! A Csillag börtön odvas, rossz zúgában s mégis, a munkásosztály mellkasában vert, dobogott akkor a Párt szíve! Ha jelszó szállt éjjel a falakra, fákra, s a röpcédulákkal zúgott az üzem: tudta Csepel, Angyalföld, Salgóbánya, hogy Rákosi üzen. Ha börtönben, de ottan is az ország ütőerén tartotta hű kezét, ahogy Lenintől, Sztálintól tanulta — Ezért kiáltja boldogan e nép a Tanító után á Tanítvány nevét! Világ fájáról, népek ajakáról Téptem, kötöttem ezt az éneket, hogy útján testvér dalokra találva, úgy köszöntse Sztálint, mint hű sereg: Békénk várfala, jövendőnk sziklája, köszöntjük s köszönjük e hetven évet! — s nem hull alá, nem hallgat el a dal, tovább dalolják boldog nemzedékek! Elvtárs, mit kössek, fonjak még dalomba, hogy méltó legyen köszönteni Öt, aki e szélcibálta, jégvert honra, népünk feje fölé emelt tetőt? — Versedbe, költő, szívünk lángját fonjad, hogy a Kreml tornyáig föllobogja a hűség és a hála énekét! Zelk Zoltán Sztálinról írott költeménye (A hűség és hála éneke) — talán magyar viszonylatokon túl is — egyik legjobb s ami fontosabb, legszocialistább alkotása a háború utáni idők magyar költészetének. Mélységes lírával átcsipkézett szocialista romantika ez, mely eszmeiségében és módszerében, szótárában és vonalvezetésében messze kimagaslik napjaink irodalmából. Zelk Zoltán e poémája megírása előtt is jelentékeny tényezője volt költészetünknek. Verseiben forradalmi lendület, szocialista célkitűzés és népi elemek az irányadók. Nyelve erőteljes, választékos, jól öltözött és csak ritkán bonyolult, inkább tömörített, ami a széles tömegek számára közelivé és érthetővé, mozgósítóvá emeli. Nyelvkészsége tág keretet nyújt a szocialista gondolatnak, mely elsődleges és vezető szerepű minden versében. Zelk Zol tannál a forma mindig kitűnő kifejezője a gondolatnak, de sohasem öncél, sohasem elsődleges jelentőségű. A tartalom és forma eszmei és ritmikai egysége az, mely legtöbb versében, de különösen utolsó alkotásában, olyan erőteljesen jut kifejezésre, hogy azt a magyar forradalmi költé szet legjobb művei közé állítja. Poémájának egyik legpozitívabb ereje: a virágos, erőteljes néipi nyelv, mely mesterien vonul végig az egész művön. A költő tudatban és ihletben egyaránt át- meg átérezte költeménye legjobb hivatását: a dolgozókhoz, az egyszerű emberek tömegeihez való tájékozódást, mely az üresen kongó retorikával szemben a népi költészet örökértékű motívumaira támaszkodik. „Hajnali fénybe mártva tollam, igy írom le nevét" ... „És torkomból úgy csap fel a kiáltás, felzeng vele kétmilliárd torok" ... „Látom, feláll — kezében borral telt pohár — egy vasöntő Moszkvában és felkiált: „Éljen Sztálin!" „Éljen a Hetven Éves!" Nem azt kívánjuk leszögezni, hogy íme — a kötelező forma, mellyel Sztálinról írni kell, de felmerül a kérdés — lehet-e másként írni, hogy csengő, de visszhangtalan retorikává ne váljék versünk? Lehet-e közvetlenebbül egyszerűbben, ünnepibben ujjongást kifejezni, mint ahogy Zelk Zoltán ujjong: „Világolj hát te hűség drága lángja, te reményszínű, te szabadító. Ömölhet rád árulás éjszakája, lobogj lobogj te sohasem húnyó! Szól még a fegyver fenn a szerb hegyek közt, a harcra, győzelemre jelt adó és száll a dal és furulyák sikongnak és járja, járja, járja a koló". Külön fejezetet szeretnénk a poéma egy kiemelkedő szakaszáról írni: Sztálin versbeszedett esküjéről. Bátor és kockázatos feladat volt ehhez az eskühöz nyúlni, mely ércszavú prózájával ma már milliók tudatába vésődött. Csak olyan verskészség, csak olyan biztos ecsetkezelés vállalhatta és valósíthatta meg ezt a feladatot, mint aminő Zelk Zoltáné. Pcémája százezrek szívében és tudatában vált ki majd nagyszerű visszhangot és ez a visszhang százezrek szívét és tudatát változtatja majd meg: a sarkadi parasztét, akinek házában Sztálin képe függ, a tervezőkét és munkásokét, akik győzőként vonulnak el Sztálin arcképe alatt... * Zelk Zoltán nagy költeményében a gondolat és kifejezés egysége, az eszme és a népi szó muzsikájának egysége, a céltudatosság és közvetlenség egysége — hatalmas erejű alkotást adott, olyant, mely fiatal szocialista kulturális életünk egyik legerőteljesebb és legjobb alkotása. A könyv az Athenaeum ízléses kiadásában jelent meg.
