Uj Szó, 1950. január (3. évfolyam, 1-26.szám)

1950-01-26 / 22. szám, csütörtök

U J SI® 1950 január 26 KARINTHY FERENC: ©Ili LIEK Még tavasszal történt, hogy a I lucskos országúton három férfi balla­gott kl a városka felöl a sík, fekete gabonaföldek közé. Kocsin is mehet­tek volna, de a hirtelen támadó vi­zes, meleg szélben, amely a pocso­lyák vékony jegét megizzasztotta, inkább gyalog indultak el. Kettő kö­zülük mérnök volt s az este érkezett Budapestről; a harmadik — egy borszín arcú, dudoros homlokú, haj­lottan járó bakancsos kis Öregember gyűrött bársonynadrágban — a szakszervezetnél csatlakozott hozzá-­juk. Kint, ahol már árok se volt, le­tértek az útról, a mezők közé csap­tak. Mentek még valameddig, egy helyen megálltak. —Itt — mondta az idősebb mér­nök, a barna irhabundás és botját a földbe szúrta. A kis, bakancsos öregember — Tulipán Mihály — felmarkolt egy kevés homokot, füstös, barna ujjai közt morzsolgatta a szemcséket. — Rossz föld ez, derékig sem nöi benne a kukorica — mondta és ami a markában volt, magasan fölszórta a kék levegőbe. — Véráztatta föld. Az irhabundás őszes bajusza alatt elmosolyodott, ki se vette a szivart a szájából: — Na, nekünk elég jó föld lesz így is. Majd egy kicsit megforgatjuk. Egész délelőtt kint maradtak, ke­resztül kasul bejárták a mezőket, le a Duna partjáig. A szél a kabátjuk alá bújt és púpot duzzasztott a há­tukra, a nap hidegen forrongva kú­szott a kék magasba. Akkor vissza­sétáltak a Koronába: úgy átfáztak, forralva kérték a bort; jókedvükben hárman megittak egy literrel. Az irhabundás még azon az éjjel vissza­utazott, de a másik kettő ottmaradt. Munkásokat fogadtak, azok mérni kezdték a földet, lyukakat ástak belé; az út mentén fabódét ácsoltak. Emberek gyűltek oda az országból: nem telt el három hét, százan lehet­tek. Nyárra már valami félezren nyüzsögtek a hányásokban: fúrták, kotorták a fekete homokot, akár a hangyák. A föld megmoadult, me­leg, porhanyó keblét kitárta. Az építkezések híre azután szét­áradt az országban, távoli vidékek­ről odacsalogatta az embereket, ősszel hosszú, egyenes fenyöszálak úsztak le a Bakonyból a köves, hab­zó Torna erecskén: gyantás, csípős illattal teltek meg a völgyek. Ott, ahol az ér a Marcalba ömlik és sár­ga, agyagos örvényt ver a viz tükre, nagy ácsszögekkel, hevederrel tutaj­já fogták össze a fatörzseket; az egyik férfi a hevenyészett kormány­hoz állt, a másik — nem is férfi még, csak pelyhes gyerek — az egyenes evezővel kezdte a folyót csapkodni. Attól fogva a tutaj a se­bes Marcallal kanyargott együtt; ha túl közel került valahogy a parthoz, a két ember rudakat fogott, úgy ta­szigálták beljebb a jármüvet, vissza a víz sodrába. Ahol a vidék sík, a Marcal elfekszik, mint egy tó, sodra lassúsodik: ilyenkor a tutajosok is megpihenhetnek, szalonnát, kenyeret szelnek, lábasban krumplit főznek; egyikük még alhat is a fenyőszálak végébe ácsolt kalyibában. Négy na­pig tart, amíg a Rábába érnek s el­úsznak Győr hidacskája alatt, innen már csak egy siklás a nagy Dunáig. Ott kikötöttek, gyufát, sót, do­hányt, petroleumot vásároltak. Még hosszú útra készülnek. Az a néhány parti őgyelgő, aki mindig a holnapi napot várja, örül, ha beszédbe ke­veredhet az utas emberrel. — Honnan? — Felülről — válaszolja az idő­sebb tutajos, a csizmás és zsíros ka­lapja alól ártatlanul a hegyek felé pislant. — És hová? — Lefelé. A Dunán már nyugodalmasabb az utazás: Gyalog András is hosszabb­ra ereszti szavát. Széles a folyó, csak •arra kell vigyázni, hogy a tutaj az árban maradjon. — Ez folyó? A Dnyeszter megvan négyszer ilyen széles. Ott aztán láthatsz tutajt, de­reglyét meg olyat tudnak csinálni, esztendeig is úszhat, mégsem megy bele a víz. Volt ott egy litvinant, nagy fekete ember volt. Azt mondta egyszer: magyarok, most szedjétek szét a hidat. Néztük, melyiket, mert nem volt ott híd, csak folyó min­denfelé. Igen, mert fél méterrel a víz alatt verték a katonák, hogy a német repülök ne lássák. Éjszaka áthajtották rajta az ágyúkat, úgy jártak azok a folyón, mint Jézus. Melyik az ország legszebb vidéke? Aki itt él, nem nézi, únja már a -Dunát, a hegyeket, de a vízen járó ember esküszik rá, hogy mindennél kedvesebb a szemnek a rozsdaszínü Pilis, a Börzsöny. Dömösnél szük, | köves völgybe szorul a folyó s hir­telen rohanni kezd a vastornyok kö­zé feszitett s önnön terhüktöl széles ívben meghajló villanyhuzalok alatt, színe zöldre válik, tükrét örvények kavarják föl — lejjebb, a sziget csú­csa felett elterül s az iszap puha, langyos illata ül meg felette. Vise­grád, mint egy beroskadt sírbolt fut el a víz mellett. Az ősz olyan meleg még: Nagy Pali cipőjét leveti s lá­bát a Dunába dugja, bőrét csodálko­zó halak súrolják. Azután botot fa­rag s hosszú madzagon horgászni próbál. De nem fog semmit. — András bácsi, fürdenek a ha­lak! — kiáltja tízszer is egy délután mért közelebb-távolabb a tutajhoz kövér pontyok vetik föl magukat a folyóból, hogy pikkelyüket megtán­coltassák a fényben; fehéren csob­ban a víz. Az öreg később megmu­tatja unokaöccsének, hogyan kell füzából sipot csinálni. Gyalog An­drás különben is mindenhez ért: egy rönk fából puszta fejszével kereket farag, zsebkésével kifúrja a dióhéjat és a szakállas Kossuth Lajost met­szi belé, borosüvegből lámpást, agyagból iratos flaskát, csontból menyasszonynak való fülbevalót ké­szít. Főzni miden férfi tud a Ba­konyban, ahonnan leereszkedtek, de ö kolbászt, hurkát is töm, böllér is, cukrász is; parázson erdélyi kürtös­kalácsot, pogácsát süt, négyféle hal­ból szegedi halászlét ereszt — mert Szegeden is járt, mint ahogy bejár­ta a két háborúban a fé! földgolyót. Valaha, Ferenc József idején még Amerikában is volt. Ha az ilyen em­ber beszélni kezd, a többi csak a nyálát nyeli. Vác fölött úsztak bele az éjszaká­ba s mire reggel lett, elérték Buda­pestet. Pár évvel ezelőtt csődületet vonzott volna tán a hidakra ez a kőkorszakbeli jármű, de most min­denki siet, száguld a dolga után. Csak a magas állványokon dolgozó kőművesek nézik el a lassan lefelé ballagó tutajt. -— Tengerész elvtár­sak! — kiált le valaki. Meghalt már Mátyás király! — Él még a király bolondja! — kiált vissza az öreg a vízről s a Du­na felett magasan szárnyal a két partról felröppenő nevetés. Egy mo­toros szánkázik át keresztben a fo­lyón, mint legyező, nyílik nyomában a hullám. Itt szántott pár évvel ez­előtt a háború? A vízberoskadt Er­zsébet-hídon kívül alig emlékeztet már rá valami s vele együtt a múlt­ban süllyedt a város régi arca: új házak vajszín-sorát tükrözi vissza a folyó s a vakolat friss szaga száll a levegőben. Az ostrom leszaggatta a cirádákat az épületekről: egysze­rűbb s őszintébb lett itt minden, a külvárosok bevándoroltak Budapest sívébe. A Petőfi-híd vörös pontonjai szét­nyílnak a tutaj előtt, majd kormos lesz a levegő s Csepel száz kéménye felől lassú dohogás lüktet végig a vizén. Attól fogva lapossá, unalmas­sá válik a vidék, de messzire látszik még a Gellért-hegy, ormán a Sza­badság-szoborral. Hosszú volt az idén is a nyár, s kevés az eső, a folyó, mint a kagyló, medre mélyére húzó­dott vissza, meg-megállt, minden gázlónál, zátonynál elvesztegelt, so­se látott homokpadokat tolt ki tükre fölé laposan. Eltéved az ilyen lassú vízben még az uszályvontató gőzhajó is, pedig az a Duna fenekéről ké­szült külön térkép után jár, megfe­neklett valahol Fadd tájékán Gyalog András is a fenyőszálaival. A folyó legközepén cammogtak épp békésen, "mikor a tutaj recsegni kezdett, mint­ha alulról harapnák, aztán egyszer­re nem ment tovább, megült a záto­nyon. Nagyobb baj nem lett belőle, csak a fiú ijedt meg; az öreg gyor­san leráncigálta a csizmáját, a hideg vízbe állt és két vastag karjával arrébb taszigálta -a jármüvet, a so­dorba. Addigra már fekete volt az arca a sortétól. Éppen két hétig voltak úton, mire végre megérkeztek s körülhajózták fél Magyarországot. A lejtős partra vonták ki a tutajt s megálltak mellette, hogy jön-e va­laki, akí a szálfákat megvásárolná. Egy óra sem telt el, az építkezések­től lejött egy ember, egy bársony­nadrágos, hajlottan járó kis öreg és írást adott róla, hogy az egészet miégveszi. Alku úgy sincs már mos­tanában, odafönt majd mázsára rak­ják a fatörzseket s a két bakonyi hajósnak kifizetik, ami jár. Az a fontos, hogy jó hosszú, egyenes szá­lak, „fenytibül", ahogy Gyalog An­drás mondja. — Egy áldomást azért még fizet­het az úr. — A csizmás ember há­tára lódította a zsákot, amelybe a holmijukat rakták. — Azt is hallot­tuk, hogy itt lehet szegődni mun leásnak. — Munkásnak? — döntötte előre fejét és megmutatta rossz, fekete fogait. — Hiszen parasztok vagytoK tik. Honnan jöttök? — Én gyalog András, meg az öcsém, Nagy Pál, mink Veszprém­megye Padragból. — Tulipán Mihály, — hajolt meg tréfás szertartásossággal a másik és barnaszínü tenyerét kecsesen szét­tárta. — Egyébként úr a hóhér. Na gyerünk a Hordóba. A Hordó a vasútállomás mögött volt, egy poros utcában, az állomá­son pedig éppen disznókat vagoniroz­tak. Az állatok nem akartak a sze­kerekről lejönni, fülüknél, farkuknáJ húzták őket kifelé az emberek, el nem csitult a nevetés, visítozás, or­dítás. A kocsma megtelt a gazdák­akik a környékről hajtották be a sertéseket s most a pénzükre vár­tak. Vastag volt odabent a füst, négy nyelven folyt a vita az asztal mellett. Kis, tömzsi poharakból it­ták a rossz, karcos bort. Nagy Pali, mikor ide belépett, úgy „elszorult, egy percig lélegzetet sem ííiert ven­ni, de Gyalog András már össze is ismerkedett véletlen asztaltársaival, lassú, szélesen görgő mondataival már vitte is a szót. — Hiszen volt nekem egy disznóm huszonnégyben, azt fogadom, hogy egyiknek se volt olyan. Egyetlen vá­lasztott malacot vettem én azon az őszön, de az olyan fecskehasú, sző­ke mangalica g6be volt, felért négy­gyei. Mert a moslékot meg sem is ette, úgy tartottam takarmányon, főtt burgonyán, gyönge kukoricán. Hát föl is hizott három mázsára, olyan szép állat volt, meg szelid is, ha szólítottam, hogy cococo, koci­kám, a pitarba is utánam jött, tar­totta a pofáját vakarásra, mint va­lami kutya. De legjobban fürdeni szeretett, mindegy, hempergőzni a pocsolyában, úszkálni a Torna-érben, belement még a teknöbe is, ha vizet látott. Az állatorvos is mondta, hogy ekkorát sose látott, jó lesz levágni, mert a három mázsán nem mehet felül. Én meg azt gondoltam, várok azért karácsonyig, hátha gyarapszik még. Meg sajnáltam is. Na, Szeplőt­len fogantatáskor hívom, nem jön ki. Cococo, aranyoskám, göbikém: semmi. Akkor látom, hogy a füle ég, a nyaka teli vörös foltokkal. Nem föl akar állani a kedves állat, ahogy engem meglát? De a lába nem bír­ta, ingott, lerogyott. Hát jó, azt mondom, hajnalban véged, leöllek. De nem érte meg. Orbánca lett. Ügy vitték el a cigányok, dögnek. Akik az asztal körül ültek, hall­gattak, ittak, föltámadt bennük a részvét. — Mostanában nem női akkora nagyra a sertés — mondta egy gaz­da, egy fekete sokác ember, hosszú bajusszal. — Más a kukorica, mert a föld teli még puskaporral, ami a háborúból maradt. — Marhaság — legyintett oda se fordulva Tulipán, lehajtott egy fél pohár bort, dudoros homloka vörö­sen tüzelt fel, mint egy kohó. Kint sötétté vált a délután, a gaz­dák lassan elszállingóztak. Búcsúzott a sokác is. — Aztán, ha olyan disznók terem­nek arra, minek jöttök el? — kér­dezte Tulipán. — Ott nem adtak földet? — Földet? — Gyalog András el­gondolkozott. — Hegyes vidék az, kevés a föld, nem is jó föld. — És a szolgálat? — kacsintott Tulipán Mihály, maradék borát ki­itta. — Szolgáltam én már eleget! — csapott az asztal deszkájára az öreg. — Most már nem szolgál többé Gya­log András! Kubikos lesz! — Mit, kubikos! — ugrott fel az asztal mellől Tulipán, apró szeme fölparázslott, dudoros, roppant hom­lokát elöntötte a láng. — Holnap hét órakor munkába álltok, aztán csak számold, hány disznónyit csavarsz a kendőbe karácsonyig! Tetszel ne­kem, öreg, tudod mit csinálok én belőled ? Vasbetonszerelőt! — Hát én? — kérdezte hirtelen Nagy Pali, de tüstént elvörösödött, még a nyaka is, még a keze is. Tulipán beleszúrta szemét a fiúba, hogy mer itt közbekotyogni. Aztán elnevette magát. — Mit? Hát te leszel a magyar Sztahánov! Igyál, gyerek! /Q ken yer GALINA SERGOVA VERSE. Éjfél. A földre hull gyöngyszürke pólya, halk lépéseket számlálgat a csend; a volt strázsamester töprengve rója a dús mezőt, mely szunnyadón dereng. Ha zizzenés kél: tudja ő, mi zizzen —«• ez itt a rozs, ott szöszmötöl a zab; erős tenyerére perdül a friss szem, míg morzsolja a zöld kalászokat. Az égi tábla kékes ködben ázik, tengernyi harmatcsöpp szikrázva ég fenn ... S most újra, mint rég, csatától csatáig: dermedt drótok zümmögnek a sötétben. E halk zengés izgalmas hírt továbbít, fukar szaván a roppant rónaság szól; jelentés száll a központ csarnokáig, de termésről, nem csattogó csatákról. Az első vonal Sztálingrádnál van már, s a főparancsnokság megint a Kremlben; ősz férfi figyel ott a telefonnál: a tág mezők hangját hallgatja csendben. A térdén háborús idők tanúja: gyűrött térkép, — fólé hajolni jó; béke nyilait rajzolja ma ujja, itt gyűrűt von: e hely kemény dió. A városnál, amelyen a nyíl átment, zászlócska leng: telt kévék állnak ott... ... Mellén cseng a Sarló- és Kalapács-rend, Ha érinti az Arany Csillagot... Papírja zizzen, zúg a telefonja, lassú lépteit számolja a csönd; a strázsamester éjjel is így rója a búzaföldet, súlyos lépte döng. S ott kinn kalász és férfi egybeforr, együtt lélegzik ember és kenyér — oly egyek most a csendben, mint mikor a harc tüzében dőlt a drága vér. Képes Géza fordítása. .KÖZMÜVELODESI HIREK. • A magyar ötéves tervben a film is igen nagy szerepet játszik. A magyar ötéves tervben a film­nek is nagyon nagy feladatok ju­tottak osztályrészül. Mindenek­előtt tervbevették 10 új mozgó­színház felállítását, amelyeket Budapest munkásnegyedeiben és a ipari központokban fognak fel­építeni. A hazai filmgyárban az évi termelést 26*ra emelték. Az első filmek között fogják leját­szani Mándi Éva: „A hétköznap hősei" című játékát és Illés Gyu la filmjét az 1848"as forradalom­ról. E film fő alakjai Petőfi és Bem tábornok lesznek. Néhány magyar írót felhívtak, hogy dol­gozzanak ki egyes filmtémákat. Ezeket a fiatal szerzőket az üze­mekbe és a bányákba küldik el, ahonnan meríteni fogják témáju­kat. A népművelési minisztérium fogja őket támogatni, amely az 1950"es évben a filmtéma-ver­senyben 200 ezer forintot fog ki­osztani. Az 1953 as esztendőig a film-mütermek új modern cso­portját építik ki és az eddig fenn­álló műtermeket fokozatosan ki­egészítik és modernizálják. • Bemutatták Bukarest filmszín­házaiban az első román filmet. Címe: „Visszhangzik a völgy". Az érdekes film a zsilvölgyi bánya­vidék dolgozóinak önkéntes ro­hammunkáját mutatja be. • Albániában a Tudományos In­tézet kiadta az első albán nyelv­tankönyvet és helyesírási szótárt, a szovjet költészet antológiáját, az albán-szerb-horvát szótárt. Az albán tudósok jelenleg az albán mondattan, a bibliográfia és az irodalomtörténet kérdéseit dol­gozzák fel. Az Intézet természet­tudományi bizottsága megszer­vezte a meteorológiai állomáso­kat. Megalakult az Intézet köz­egészségügyi, történelmi és tár­sadalomtudományi, régészeti és néprajzi tagozata is. • A lengyel nép Petőfijének, Mickievicz Ádám születésének 150. évfordulója alkalmából a Magyar Írószövetség január 28-án nagyszabású ünnepséget rendez. Ugyanezen a napon Varsóban le­leplezik a forradalmár lengyel költő szobrát s az ünnepséggel befejeződik a „Mickievicz Év". A nagy költő műveit gyűjteményes — több kötetes — nemzeti ki­adásban jelentették meg. Köl­tőink és műfordítóink mozgalmat indítottak, hogy Mickievicz leg­szebb költeményei magyarul is napvilágot lássanak, mert a min­den nép szabadságáért, s így 1848 —1849"ben a magyar nép ügyé­ért is küzdő nagy költő és sza­badságharcos művei megérdem­lik, hogy magyar fordításaik a felszabadult magyar dolgozók ke­zébe is eljussanak.

Next

/
Thumbnails
Contents