Uj Szó, 1950. január (3. évfolyam, 1-26.szám)

1950-01-25 / 21. szám, szerda

UJ SZÖ 1950 janiuár 25 A* egész banda összegyűlt a nagy csarnok harántfalánál. Félkörben áll­ták körül a csatateret, ahol Fekete Jdnos a „h4rmas"-sal éppen most készült leverni minden normát. A munkaidőnek régen vége volt már, csak ez a hármas dolgozott üteme­sen, gépmódon, erősen és szívetdo­bogtatóan. Igaz, hogy ä Fekete— Sági—Pintér hármas csak reggel 8-kor kezdett munkához, mert az anyag valamilyen okból nem volt élőkészítve. December közepe volt, a Duna fe­löl az erős szél boszorkánytáncba vitte a finom folyami homokot, pa­pírhulladékot és a Váralja minden szemetét. Szeszélyesen, mókásan ker­getödztek a levegőben, mint játszó, pajkos gyerekek. Az ég haragosnak látszott, éppen hogy csak nem esett a hő. A Dunán egy elkésett vonta­tó úszott lefelé, sietett, mintha me­nekült volna a tél elöl. A füstje be­kormozta az amúgy is piszkos, szo­morú szemhatárt. A nagy építkezésen felizzottak már a koküzkályhák. Egyre gyakrabban állták körül az emberek és szinte ölelgették, mint valami tüzes barna kislányt. A kezüket melengették, azután kabátzsebükbe dugva — ne­hogy elszálljon a meleg — indultak tova. János hármasának kokszkályha nélkül is melege volt. Hogyne lett volna! A sorokon csak úgy ömlött végig a habarcs, mint valami egyre jobban terjedő láva és a piros tég­lák úgy sorakoztak egymás mellé és fölé, mint egy győztes hadsereg. Pintér adogatott, Sági csapta fel a habarcsot és János a téglát rakta ütemesen, gyorsan és pontosan. Agyában még kezénél is gyorsabban pörögtek a számok, négyzetméterek, az idő, a tégla, a hosszúság, az egy főre eső teljesítmény. Csak egy dolog izgatta. Miért nem volt hét órára odakészítve az anyag. Hiszen megbeszélték. Mindenki tudta, a Szlimáknak is be­jelentette. Mégis a Szlimák lett vol­na? Homlokáról csurgott a veríték és a kékesszürke habarcsba csöpö­gött. Néha egy türelmetlen mozdu­lattal igazított sapkáján és egy pil­lantást vetett a körülállókra. Még két sor és győztek. Még nagyobb lendülettel feküdt neki a munkának. Azért is megmutatja a Holzmann Pistának meg a Szlimáknak, hogy lesz sztálini műszak, lesz 260 száza­lék és egy fikarccal sem kevesebb. Csak ügy égett kezében a munka és Ságinak, akarva, nem akarva kö­vetnie kellett a tempót. Pintér, úgy látszott, teljesen készen van. János biztatóan vágott szemével a gyerek felé. Az megmakacsolta magát és csakazért is, őrült hajrába kezdett. A sor veszedelmesen fogyott. Az emberek mozdulatlanul álltak és még a lélekzetüket is visszafojtották. Még az irodából is kijöttek, pedig ez jő messze volt. Szlimák is ott le­sett, sunyin, mint mindig. János azt hitte, hogy megreped a homloka, TĎéh találkozás annyira tüzelt. Időnként a hátába is Delenyiialot'c valami. Csakazértis ösz­szeszoritotta a fogát. Egy a tégla, igazítja, egy a habarcs, egy a tégla, igazítja... Az utolsót is megigazította. Las­sú mozdulattal törölte le homlokáról a verítéket. Azután Ságihoz fordult és jóerösen megszorította a kezét. A kis Pintérnek vállát ölelte át. Sike­rült! A banda tagjai egymásután jöttek gratulálni. Odajött a pallér is és kelletlenül odacsúszott hozzá Szlimák. János keményen a szemé­I be nézett. — De a tégla nem volt odakésztíve, úgy-e Szlimák úr? — Az emberekre rámosolygott. Örült a sikerének. Meg örült annak is, hogy 700 koronát hozott ez a mai sztálini műszak. Elindult a barakkok felé Ságival együtt. — Fránya gyerek vagy te Sági, az ember ki se nézte volna belőled! * Sötétedett már, az emberek a szállásra indultak. Jani gyorsan meg­mosakodott, hóna alá kapta a falá­dikót és elindult a kisállomás felé. Hűvösen fújt a szél és beszemtelen­kedett a kabátja alá. Gyalog ment a színházig, egy kicsit futott, de el­érte még az induló 11-est. Az állo­máson már bent állt a vonat, sietve felugrott, igyekezett helyet keresni. Talált is az ablak mellett. A fülké­ben jó meleg volt, faládáját felrak­ta a polcra. Kabátjából elővette az újságot, belenézett, azután megint gondosan összehajtotta és eltette. A régi gázégő halvány világot szórt a fülkében. Megnézte útitársait. Mel­lette egy öreg bácsika szunyókált, amellett meg valami vasaltnadrágos úr. Szemben az ablaknál tarkaken­döjü fiatal leány és egy komolyabb forma asszony. Szeme végigfutott rajtuk, de nem pihent meg egyiken sem. Falnak fordult, aludni próbált. A fáradtságtól, no meg a belső iz­galomtól sehogy sem tudott elszun­dítani. Vele szemben a két nő hal­kan beszélgetett. Hegyezte a fülét, hogy elcsípjen valamit. Az asszony vitte a szót, a leány hallgatta. Az asszony Prágáról me­sélt, ahonnét nemrégiben tért haza. A „Sjazdon" volt — így mondta. A vonat közben nagy prüszköléssel el­indult, a kocsik nagyot zökkentek és a fülkében mintha egy pillanatra megmozdult volna a füst. A gázégő fénye egyszer elhalványodott, más­kor megint jobban világított, mint­ha játszott volna a sűrű karikákban kergetődzö füsttel. A vonat a temetőnél járt, amikor a leány először nyitotta ki a száját. János figyelte mély, búgó hangját, önkéntelen is egy fél mozdulatot tett feléje. A leány panaszkodott. Az or­Irta: Horváth László. sózás még nem megy úgy, mint ké­ne. Alig tudja teljesíteni a normát, így aztán a kereset is nehéz. A töb­bi lány sokkal többet keres. Igaz, hogy csak három hete dolgozik. Az asszony megvigasztalta, hogy ö is úgy volt kezdetben. Most meg már majdnem ott tart, mint a Boráros Gizi vagy a Bíró Margit. Pedig ezek a legjobb élmunkásnök. Az asszony nem sokkal később búcsúzkodni kez­dett és Vereknyén kiszállt. A leány még jobban behúzódott a sarokba. Csak a szemei csillogtak, mint a io­lyékony ezüst. A jó meleg úgy ölel­te körül, mint a tavaszi napsugár. Gumicsizmába bujtatott lábait is ki­nyújtóztatta. Valamibe beleütközött. János önkéntelenül is visszahúzódott. A leány bocsánatkérően nézett rá. János elmosolyodott. Csak most néz­te meg igazán útitársnőjét. Csinos, barna leány. Csak a szája ne lenne olyan akaratos. De azért a szemét csak rajta felejtette. A leány állta a kutató pillantást. Egyik a másikat figyelte, melyik kezdi először. János volt a bátrabb. — Messzire utazik ? — Lassan be­szélni kezdtek. A leány hangja úgy búgott, mint a dongó méh a virág körül. János megtudta, hogy a cér­nagyárba jár minden nap. Azzal a vonattal, amivel ö jön. Csakhogy egy állomással később száll le. Szegröl­végröl szomszédok is. A barna leány neve Teri. Szabó Teri. A falura ke- I rült a sző, a leány mesélt, a fiú hall­gatott, a fiú mesélt és a leány hall­gatott. Gyorsan mult az idő, egészen belemelegedtek. János mesélt a hú­gáról, aki a komáromi dohánygyár­ba jár. Ügy látszott, a leányt furdalja va­lami. Ki is buggyant belőle a kér­dés: — Meg van elégedve a munkájá­val? — Igen. Tudja, nagy öröm látni, amikor a földből kezünk munkája nyomán kinőnek a paloták. Amik­nek a helyén azelőtt vakondtúrások voltak. Gaz, szemét, salak. — Bizony szép dolog, — kicsit gondolkodott — de mondja csak, ma­guknál is van norma? — Van, hát hogyne lenne! — ön­tudatosan mondta. — Az arra való, hogy túllépjük. — Meg is ismételte a szót. — Túllépjük. — Ügy forgat­ta a szájában ezt a szót, mintha cu­kor lenne. — Túllépik? Én még elérni sem tudom. Jaj, attól fáj mindig a fe­jem. — Túl hát! Csak érteni kell hoz­zá! — toldotta hozzá önérzetesen. — Maguknál nem volt sztálini-műszak ? — Beszéltek valamiről a leányok, de én tudja, még nagyon kezdő va­gyok. — Kár, nagy kár. Saját magának kár, — szólt János kigombolva a — ödvözlő távirat Novomcský megbízottnak. A banskábystricai kerület tanítói, akik öt csoport­ban politikai iskolázáson vettek részt, L. Novomeský iskolai meg" bízottnak táviratot küldtek, mely­ben biztosítják, hogy munkájuk az iskolában és az emberek kö" zött oda irányul, hogy minél előbb megvalósuljon a szocializ­mus. • * « Mexikóban, amelynek haladószellemű film­gyártását néhány alkotásából a mi moziközönségünk is jól ismeri, most készül Cervantes Don Qui­jote-ja. A címszerepet Cary Grant játssza, aki végérvényesen hátatfordított Hollywoodnak, Sancho Pansát pedig Cantilia, a legnépszerűbb mexikói színész, a mexikói „Chaplin" alakítja. Bemutatták Moszkvában az Üj Csehszlovákia filmet. A Szovjetúnió filmipari minisz­tériumában bemutatták az Üj Csehszlovákia című színes doku" ment-filmet. Az új filmet a szov­jet diokiumentfilm operatőrei a csehszlovák filmesekkel közösen készítették. Az Űj Csehszlovákia dokiument" filmet a közeli napokban mutat­ják be a Szovjetúnió filmszínhá­zaiban. • « • Négy könyvtár volt Albániában huszonötezer könyvvel a felszabadulás előtt. Ma minden üzemben és minden faliuban működik könyvtár, a fő­városban pedig nyolc hatalmas központi könyvtárt létesítettek 190 ezer könyvvel. kabátját és megigazította a sapkát a fején, lélekzett egy nagyot, aztáji így mondta, halkan, csöndesen: — Mert és máma megdupláztam ám a normát, de meg is toldottam valamicskével. Ügy bizony! — Szép dolog, osztán mennyit ke­resett? — 700 koronán felül, de azt is tisztán, — mondta még csöndeseb­ben Jani! — Jó Isten, én majdnem annyira jövök ki hetenként. És máskor is ennyire jön ki, vagy csak máma? — Hát máskor nem. De most tar­tani akarom ezt a z eredményt. — Burzsuj lesz magából, hallja! Csak olyan kutyahidegben ne kéne dolgozniok! — Hiszen az a jó, Teri- — Először ejtette ki a leány keresztnevét és Teri látta rajta, hogy felcsillant a szeme. De azért csak ellenkezett: — Nem értem, mi abban a jó! — Hát az, hogy télen is dolgo­zunk. Régente az építőmunkás csak három hónapot dolgozott, azután mehetett a fenébe. Máma úgy elő­készítettük a munkát, hogy egy na­pig sem fogunk pihenni a télen. Mert most belülről dolgozunk ám! Azután meg egy kicsit gondolkod­va tette hozzá: — Nem tréfa ez, magunknak dol­gozunk. A vonat lassított, Jani a kabátja ujjával megtörölte a kocsi ablakát és kinézett. — Jó is lesz szedelőzködni — mon­dotta. — Még egy állomás. Sajná­lom, — tette hozzá. — Nagyon el­ment az idő! — Gyorsan ment. Jő magával be­szélgetni! — Elhallgatott, mert már egy kicsit röstelte, hogy kicsúszott a száján. Jani ránézett. Először nem szólt semmit, aztán ismételte a szót: — Jó-e? — Jó. Az öregek nálunk nem így beszélnek, azért jó. Jani ránézett, úgy látta, hogy a szemei még jobban csillognak, mint az előbb. Hirtelen olyan kedve kere­kedett, hogy majd szétvetette a ka­bátját. Aztán a leány felé fordult: — Holnap? — Maga is a hatórással megy, úgy-e? — Nincs is más reggel. — Találkozunk? — Találkozunk. Jó erősen kezetfogtak, aztán Jani sebes mozdulattal megindult kifelé. A vonat fujtatva, prüszkölve állott meg a kis állomás előtt. Néhányan leszálltak. Jani nekivágott a földek­nek. Két kilométer útja volt még. Messziről apró ablakok meleg fé­nyei hívogatták. A földekre ráfe­küdt az esti csend. A vonat füttyen­tett még egyet búcsúzóul. Jani meg­állt és visszafordult az állomás felé. Aztán sapkáját még jobban a sze­mére húzta és nagyokat füttyentve indult hazafelé. Mögötte halk dalba fogott az éj­szaka. EGRI VIKTOR 2 1 Ff NT A FAUNBAN Optimista játék három felvonásban ORAVAN: Velük, szomszéd... Mert ez a legszebb a vi­lágon. Csak a maga vak szeme nem látja még... Ko­nok vénember maga. Azt hiszi, hogy a koplalás meg­töri a fiatalokat... SZEKERES: Kezesek lesznek, akár a bárányok ... ORAVÁN: Ebben is nagyot téved, szomszéd... Az ilyen emberek nem jönnek vissza. Azt se várja, hogy kö­nyörögni fognak ... Jól mondta az atyus ... Ezeknek nem kell odavetett alamizsna... Kiküzdik a magukét a két dolgos tenyerükkel... És csak a maga szíve fog koplalni az árvaságban ... SZEKERES (a melléhez nyúl): Miket fecseg... Hogy a szívem koplalni fog ... Annuska ... Hol az a lány? ORAVÁN: Hagyja most. Biztosan sír valami sarokban, hogy ilyen kutya természete van az apjának ... SZEKERES: Hallgasson már, szomszéd... Az nem le­het, hogy csak úgy elmenjen. Hogy engem így egyedül hagyjon... ORAVÁN: Dejszen mehet utánuk, ha nagyon fog fájni magának ... Hívhatja, csalogathatja őket... (Teljesen bealkonyodott. A sötétben erősen parázslik a két em­ber pipája.) SZEKERES: Igaza van, konok vénember vagyok ... Meg­nézte maga azt a legényt, szomszéd? ORAVÁN: Meg. És nem is egyszer... A szép meleg sze­meit, az egész barnapiros orcáját... Szép lesz az uno­kája, szomszéd. SZEKERES (ellágyulva): Az unokám, istenkém... Azt idehozom ... azt ide! ANNUSKA (kilép a tornácra. Bent a házban meggyúj­tota a villanyt és erős fénycsík esik az udvarra. Majd a tornácon is kigyúl egy lámpa és a ház előtt kifé' nyesedik az udvar, csak a szekérszínre borul árnyék). JÁNOS: Jó estét, Annuska? ANNUSKA: Jó estét, János bácsi! Mennyi fényesség! SZEKERES (belép a fény körébe): Jó estét, kislányom. ANNUSKA: Jó estét, édesapám. (Sajtár van a kezében.) SZEKERES: Add a sajtárt. Én megyek fejni. ORAVÁNNÉ (jön az utca felől, ölében az alvó kisgye­rekkel): Gyurka! ORAVÁN: Itt vagyok! Mi kell? ORAVÁNNÉ: Elaludt a kicsi... Vigye, babusgassa ma­ga • • • ORAVÁN: Gyere kis potykám, babukóm... (ölébe veszi a kisfiút.) ORAVNNÉ: Mennyi fény ... Úristen, milyen gyönyörűsé­ges. Lássa, gonosz ember a tornácon, az istállóban is ... Csak maga sajnálja tőlem... ORAVÁN: Nem sajnálnám én, ha te nem volnál olyan makacs... Lesz fény, ha gyerek lesz... A potykám mellé egy kislány... ORAVÁNNÉ: Előbb a villanyt...! ORAVÁN: Előbb hadd szeresselek, Julis... ORAVÁNNÉ: Menjen már, hogy nem restelli az egész falu előtt... (A tornácon ekkor zörögni kezd a ma­sina.) SZEKERES: Nini, tejszeparáló ... Hát ezt tartogatták itt maguk? JÁNOS: Ezt, gazduram... Ha kigyullad a fény, legyen egy kis gépecske mindjárt mellé. (Az udvaron már többen állnak. Ä fény idecsalta őket. Eszter is meg­jelenik és odaáll János mellé.) SZEKERES: Kipróbáljuk? ... Mindjárt hozom a tejet JÁNOS: Ez az első gépecske... Jön utána a többi is... Tudják, milyen lesz jövőre, két esztendőre ez a falu? ESZTER: Mondja csak, Janika ... JÁNOS (félkezével magához vonja a lányt, de szégyen­• lősen mindjárt el is tolja, mintha valami olyat csinált volna, amit nem szabadna): Szövetkezet lesz itt, hiz­lalda, odalenn a vizes réten halastó, meg baromfi­farm ... És azok a rozzant viskók az alvégen mind eltűnnek lassan ... Jön az új falu ... ahogy Sztálin elvtárs írja. Jön az új falu a társadalmi és gazdasági épületeivel, kultúrházzal, rádióval, mozgóképszínház­zal, iskolájával, könyvtárával és bölcsődéjével, trak­torokkal, kombájnnal, cséplőgéppel, gépkocsikkal.., (Ahogy mondja, másfelé is fények gyúlnak és vala­hol az alvég felől a munkásbrigád dala hangzik fel csöndesen.) JÁNOS: Hallják, jönnek a fiúk az alvégről... jönnek.., jönnek ...! Függöny. (Vége.) MARGARITA ALIGEB: mi t2en'müvik Most, testvér, elmondom tenéked, Szép sorra-rendre elmesélem: Köröskörül, bármerre nézzek — Én Lenint látom — alva ébren. f Tgy tűnik néha: hallom léptét, Amint megy új házak során át, Megy, megy, megáll, vizsgálva néz szét, Hogy jól rakták-e le a téglát? S látom Lenint a napsütésben, Izzó, nagy országúton áll most, Áll, áll a búzatábla"szélen, És vizsgálgatja a kalászost. Testvér, minek fejünk lesütni... ? Szívünkben — égő, nagy tüzek. Hisz látjuk: tudjuk, érezzük mi Mindig, mindenhol Iljicset. Iljics nagy útján boldog-vígan, Bizakodva — előre hát! Lenin nyomán a hajthatatlan Nagy Sztálin visz minket tovább!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents