Uj Szó, 1950. január (3. évfolyam, 1-26.szám)

1950-01-21 / 18. szám, szombat

i^iMÖl tania, hogy a mensevikeknek még van gyökerük a munkásmozgalomban, hogy hozzáértéssel kel', ellenük hárcolni, mindenképpen el kell kerülni, hogy túlbecsüljük erőinket és különösképpen, hogy lebecsüljük az ellenség erejét. ,.Ne légy fennhéjázó, ha győztél" — ez az a sajátosság Lenin jellemében, mely segítette abban, hogy az ellenség erőit józanul mérlegelje és megóvja a Pártot minden meglepetéstől. Elvi szilárdság A Párt vezéreinek meg kell becsülniük pártjuk többségének véleményét. A többség olyan erő, mellyel a vezérnek feltétlenül számolnia kell. Lenin ezt ép oly jól tudta, mint minden más pártvezető. De sohase vált a többség rabjává, különösen akkor nem, ha a többségnek nem volt elvi alapja. Voltak olyan pillanatok Pártunk történetében, mikor a többség véleménye, vagy a Párt pillanatnyi érdekei összeütközésbe kerültek a proletariátus alapérdekeivel. Ilyen esetekben Lenin habozás nélkül határozottan az elvszilárdság oldalára állt a Párt többségével szemben. Ivli több: nem félt attól sem, hogy ilyen esetekben a szó szoros értelmében egymaga foglaljon állást mindenki ellen, arra számítva, hogy — mint gyakran mondotta — „az elvi politika az egyetlen helyes politika". Különösen jellegzetes ebben a tekintetben az alábbi két tény: Első tény: Az 1909—1911 közötti időszak, amikor az ellenforradalom szétverte párt egészen felbomlóban volt. A Pártba vetett hit elvesztésének időszaka volt ez, az az időszak, mikor a Pártot nemcsak intelektuelek, hanem részben a munkások is tömegével hagyták el, az illegalitás •tagadásának periódusa, a likvidátorság és a széthullás ideje. Nemcsak a mensevikek, a bolsevikok is frakciókat és áramlatokat alkottak akkoriban, melyek legnagyobb része el volt szakadva a munkásmozgalomtól. Tudvalevő, hogy éppen ebben az időszakban keletkezett a földalatti munka teljes likvidálásának és a munkások legális, liberális Sztolipin-féle pártba való szervezésének eszméje. Lenin volt akkor az egyetlen, akit nem ragadott el az általános járvány, aki magasra tartva a pártgondolat zászlaját, bámulatos türelemmel és páratlan szívóssággal tömörítette a Párt szétszórt és szétvert erőit, — küzdve minden néven nevezendő pártellenes áramlat ellen a munkásmozgalmon belül, hallatlan bátorsággal, példátlan kitartással védve meg a pártszerűséget. Ismeretes, hogy ebben a párts/erűségért folytatott vitában Lenin lett aztán a győztes. Második tény. Az 1914—1917 közti időszak. Az imperialista háború dühöngésének korszaka, amikor minden, illetve majdnem minden szociáldemokrata és szocialista párt, beleesve az általános hazafias bódulatba, a hazai imperializmus szolgálatába szegődött. Ez volt az az időszak, amikor a II. Internacionálé meghajtotta zászlaját a tőke előtt, amikor a soviniszta hullámmal szemben még olyan emberek sem állták meg a helyüket, mint Plechánov, Kautsky, Guésde és mások. Lenin volt akkor az egyetlen, illetve majdnem az egyetlen, aki fölvette az eltökélt harcot a szociálsovinizmus és a szociálpacifizmus ellen, leleplezte a Guésdek és Kautskvak árulását és megbélyegezte a középen ingadozó „forradalmárok" felemásságát. Lenin tudatában volt annak, hogy mögötte jelentéktelen kisebbség van, de nem tulajdonított ennek döntő jelentőséget, mert tudta, hogy az egyetlen helyes politika, melynek jövője van: a következetes internacionalizmus politikája. mert tudta, hogy az elvi politika az egyetlen helyes politika. Ismeretes, hogy ebben az új Internacionáléért folytatott vitában is Lenin lett a győztes. „Az elvi politika az egyetlen helyes politika" — ez az a formula, amelynek segítségével Lenin új, „bevehetetlen" állásokat vett be rohammal és a forradalmi marxizmus részére a proletariátus legjobb elemeit meghódította. A tömegekbe vetett hit Teoretikusok és pártvezérek, akik ismerik a népek történetét, akik a forradalmak történetét elejétől végig áttanulmányozták, néha csúnya betegségben szenvednek. E betegság neve: félelem a tömegektől, hitetlenség a tömegek teremtő erejében. Ezen a talajon a vezéreknél néha bizonyos arisztokratizmus jelentkezik a tömegekkel szemben, amelvek nem vizsgáztak ugyan a forradalmak történetéből, de mégis hivatottak arra, hogy széttörjék a régit és építsék az újat. Az ilyenfajta arisztokratizmus alapja a félelem, hogy az elemi erők felülkerekedhetnek, hogy a tömegek sok mindent fölöslegesen összetörhetnek", az az óhaj, hogy a vezér a nevelőanya szerepét játszhassa, aki igyekszik a tömegeket a könyvek nyomán tanitani, de ő maga nem akarja a tömegektől tanulni. (Folytatás a 3. oldalon) Bratislava, 1950 január 21, szombat 3 Kčs III. évfolyam, 18. szám a vereség után. Ellenkezőleg, a vereség Lenint valóságos energia-központtá tette, aki követőit új harcokra, jövendő győzelemre lelkesíti. Le1 nin vereségéről beszélek. De miféle j vereség volt ez? Csak rá kellett nézni Lenin ellenfeleire, a stockholmi kongresszus győzteseire, Plechánovra, Axelrodra, Martovra és a többiekre: nagyon kevéssé hasonlítottak igazi győztesekre, mert Lenin, a mensevizmus felett gyakorolt könyörtelen kritikájával nem hagyott rajtuk, mint ahogy mondani szokták, ép bőrt. Emlékszem rá, hogy mi, bolsevik delegátusok, csoportba verődve néztünk Leninre és tanácsát kértük. Néhány delegátus beszédén fáradtság, siránkozó hang ütött át. Emlékszem rá, hogy Lenin válaszul az ilyen beszédekre maróan, a fogain keresztül szűrve a szót, ezt mondta: „Ne sápítozzatok elvtársak, biztosan győzünk, mert nekünk van igazunk." Gyűlölni a sápítozó intellcktueleket, hinni a saját erőnkben, hinni a győzelemben: erről beszélt velünk akkoriban Lenin. És mi éreztük, hogy a bolsevikok veresége ideiglenes, hogy a bolsevikoknak a közeljövőben győzniök kell. „Nem sápítozni, ha vereség ért" — ez Lenin működésének az a sajátossága, amely segítette abban, hogy mindvégig odaadó és saját erejében hívő hadsereget tömörítsen maga köré. A következő, 1907-es londoni pártkongresszuson a bolsevikok győztek. Akkor láttam Lenint a győztes szerepében. Más vezéreket a győzelem rendesen elszédít, gőgössé és fennhéjázóvá tesz. Ilyenkor a leggyakrabban elkezdenek győzelmet ünnepelni, babérokon pihenni. De Lenin egy cseppet sem hasonlított az ilyén vezérekhez. Ellenkezőleg, éppen a győzelem után vált különösen éberré és óvatossá. Emlékszem, milyen állhatatosan magyarázta akkor a delegátusoknak: „Először is ne' bízzuk el magunkat a győzelem következtében és ne hordjuk fenn az orrunkat; másodszor szilárdítsuk meg a győzelmet; harmadszor verjük teljesen tönkre az ellenfelet, mert az ellenfél csak meg van verve, de nincs teljesen tönkreverve". Maró gúnnyal nevette lei azokat a delegátusokat, akik könnyelműen erősködtek, hogy: mostantól fogva a mensevikekkel végeztünk. Nem volt nehéz bebizonyíJ. V. SZTÁLIN: Leninnel 1903-ban ismerkedtem meg először. Igaz, hogy ez az ismerkedés nem személyesen történt, hanem közvetve, levélváltás útján, de oly mély benyomást keltett bennem, hogy az el nem hagyott pártmunkám egész ideje alatt. Abban az időben Szibíriában voltam száműzetésben. Ahogyan Lenin forradalmi tevékenységével a 90-es évek végén, különösen 1901 után, az „Iszkra" kiadása után megismerkedtem, arra a meggyőződésre jutottam, hogy Lenin személyében rendkívüli emberrel van dolgunk. Lenin akkoriban az én szememben nem egyszerűen a Párt vezetője, hanem a Párt tényleges megteremtője volt, mert ő volt az egyedüli, aki Pártunk belső lényegét és halaszthatatlan szükségleteit átértette. Ha Pártunk többi vezetőjével hasonlítottam össze, mindig úgy láttam, hogy fegyvertársai — Plechánov, Martov, Axelrod és a többiek — egy fejjel kisebbek nálánál, hogy Lenin velük összehasonlítva nem egyszerűen a vezetők egyike, hanem magasabb típusú vezetők — hegyi sas, aki a harcban félelmet nem ismer és bátran vezeti előre a Pártot az orosz forradalmi mozgalom ki nem kutatott útjain. Ez a benyomás oly mélyen vésődött lelkembe, hogy szükségét éreztem annak, hogy egy akkoriban emigrációban lévő közeli barátomnak írjak róla és véleményét kikérjem. Kevéssel utána, mikor már száműzetésben voltam Szibíriában — ez 1903 végén történt —, lelkeshangú választ kaptam barátomtól és egy egyszerű, de mélyenszántó tartalmas levelet Lenintől, akivel, mint kiderült, barátom levelem tartalmát közölte. Lenin levélkéje aránylag nem volt hosszú, de a levél Pártunk gyakorlatának merész, félelmet nem ismerő kritikáját nyújtotta és a pártmunka egész tervének nagyszerűen világos és tömör kifejtését a legközelebbi időszakra. Csak Lenin tudott a legkuszáltabb dolgokról olyan egyszerűen és világosan, oly tömören és merészen írni, hogy minden mondat nem beszél, hanem lő. Ez az egyszerű és merész levélke még jobban megerősítette bennem azt, hogy Lenin személyében Pártunk hegyi sas-, sal rendelkezik. Nem tudom magamnak megbocsátani, hogy Leninnek ezt a levelét is, mint sok más levelet, a régi illegális szokás szerint elégettem. Ettől az időtől dotálódik ismeretségem Leninnel. Szerénység Leninnel először 1905 decemberében találkoztam, a bolsevikok tammerforsi (finnországi) konferenciáján. Reméltem, hogy megtalálom Pártunk hegyi sasát, a nagy embert, aki nagy nemcsak politikailag, hanem ha úgy tetszik fizikailag is, mert Lenin az én elképzelésemben úgy élt, mint egy óriás, aki hatalmas növésű és tekintélyes külsejű. Mekkora volt csalódásom, amikor egy egész közönséges embert pillantottam meg, közepesnél magasabb növésűt, aki semmiben, a szó szoros értelmében semmiben sem különbözött a közönséges halandótól... Szokás, hogy a „nagy ember" általában későn jöjjön a gyűlésre: hadd várakozzanak a gyűlés résztvevői szorongó szívvel a megjelenésére és ezenfelül a nagy ember megjelenése előtt a gyűlés résztvevőit figyelmezteti: „Pszt... csöndesebben .. . jön!" Ezt az ünnepélyességet nem tartottam feleslegesnek, mert imponál, tiszteletet ébreszt. Mekkora volt a csalódásom, mikor megtudtam, hogy Lenin előbb jelent meg a gyűlésen, mint a delegátusok és egy sarokba húzódva, ott egyszerűen elbeszélget, a legegyszerűbb beszélgetést folytatja a konferencia legegyszerűbb delegátusaival. Nem titkolom, hogy ezt akkoriban bizonyos szükszéges rendszabályok megsértésének tartottam. Csak később értettem meg. hogy Leninnek ez az egyszerűsége és szerénysége, az a törekvése, hogy észrevétlen maradjon, vagy legalább is, hogy ne legyen feltűnő és magas pozícióját ne domborítsa ki, — ez a vonás egyik legerősebb oldala Leninnek, mint az új tömegek, az emberibeszédeiben engem a logikának az az ellenállhatatlan ereje fogott meg. amely kissé száraz, de a hallgatóságot annál jobban hatalmába ejti, 'fokonként villanyozaa fel, hogy aztán, mint mondani Bcok'ák, mindenestől ség legmélyebb „aljáról" felkerült egyszerű és közönséges tömegek új vezérének. A logika ereje Nagyszerű volt Lenin két beszéde, amiket ezen a konferencián tartott: az aktuális helyzetről és agrárkérdésről. Sajnos, nem maradtak fenn. Lelkes beszédek voltak, az egész konferenciát viharos elragadtatásra késztették. A meggyőződés szokatlan ereje, az érvelés egyszerűsége és világossága, rövid és mindenki számára érthető mondatok, semmi póz, semmi szédítő gesztus és hatásvadászó frázis. — mindez előnyösen különböztette meg Lenin beszédét a szokásos „parlamenti" szónookk beszédeitől. De engem akkor Lenin beszédének nem ez a része fogott meg. Lenin rabul ejtse. Emlékszem, a delegátusok közül sokan azt mondták akkor: A logika Lenin beszédében olyan, mint valami roppant erejű csáp, amely minden oldalról körülszorít, öleléséből lehetetlen kiszabadulni: vagy megadod magad, vagy készülj a teljes vereségre. Ugy vélem, hogy Lenin beszédeinek ez a sajátossága szónoki művészetének legerősebb oldala. Sápítozás nélkül Másodízben Leninnel 1906-ban találkoztam, Pártunk stockholmi kongresszusán. Ismeretes, hogy ezen a kongresszuson a bolsevikok kisebbségben maradtak, vereséget szenvedtek. Akkor láttam először Lenint legyőzött szerepében. Egy sem hasonlított azokhoz a hez, akik sápítoznak és