Uj Szó, 1949. december (2. évfolyam, 197-219.szám)

1949-12-30 / 219. szám, pentek

UJSZ0 1949 december 10 Az 1848—

49-es forradalom és szabadságharc legfontosabb politikai tanulságai a kővetkezők: 1. Az 1848—49-es forradalom megtanít bennünket először is a forradalom nemzetközi erőivel való egységnek jelentőségére. A forradalmat és a nemzeti függetlenségnek megvalósítását Magyarországon 100 évvel ezelőtt is az európai forradalom, még pedig már akkor a munkásosztály fellépése, a párizsi munkásfelkelés következtében kirobbant európai forradalom tette lehetővé. Szabadságharcunk bukása viszont részben azért következett be, mert 1848 nyarán a forradalom hivatott továbbvivöjének európai főereje, a munkásosztály elszigetelődött, as európai forradalom erői korán kimerültek. 1848-ban a monarchián belül a magyarság volt a bécsi reakció legerősebb ellenfele, de az 1848-as forradalom nemcsak a magyar nép elégedetlenségének és megmozdulásának volt a következménye, hanem döntő része volt benne a Habsburguralom által elnyomott összes népek, magyarok, lengyelek, csehek, szlovákok, horvátok, szerbek, románok és olaszok megmozdulásának. A szabadságharc bukásában, az ellenforradalmi reakció felülkerekedésében viszont döntő szerepe volt azoknak a hibáknak, melyeket a magyar politikai vezetés a többi dunai népek nemzeti törekvéseivel szemben elkövetett. 2. Az 1848—49-es forradalom másodszor arra tanít bennünket, hogy a nemzeti szabadságharcnak legfőbb belső erőforrása a dolgozó nép gazdasági és szociális felszabadításának következetes keresztülvitele. 1848 őszén, a magyar szabadságharc erőforrását az osztrák zsarnoksággal szemben az biztosította, hogy 1948 márciusában a forradalom elindult a földesúri terhek — a feudalizmus felszámolásának útján. 3849 nyarán viszont az egyesült cári és császári seregekkel, az európai reakció főeröivel szemben magáramaradó magyar szabadságharc bukásában döntő része volt annak, hogy a forradalom akkori vezetői nem voltak képesek a feudalizmus — a földesúri terhek maradéktalan felszámolásával, a dolgozó parasztság földhözjuttatásával az egész nép erejét az elnyomók ellen egyesíteni. 3. 1848—49 megtanít bennünket a reakcióval, a belső árulással való maradéktalan leszámolás, a forradalmi kormány, a demokratikus diktatúra jelentőségére. . 1848 őszén a magyar szabadságharc azért tudott európai jelentőségű fegyveres küzdelemben szembeszállni az idegen önkényuralommal, mert a szabadságharc vezetését Kossuth és a forradalmi baloldal szövetsége vette kézbe. 1849 tavaszán viszont a szabadságharc politikai válságának forrása az volt, hogy Kossuth és a baloldal szövetségének a szorosabbrafüzése — a reakcióval való következetes leszámolás helyett, a forradalmi diktatúra helyett — a kormányzatban és az állam vezetésében a reakcióval való megegyezés, az idegen önkényuralommal való kiegyezés útját kereső kompromisszum — a centrum politikája lett úrrá. 4. Megtanít bennünket 1848—49 a munkásosztály vezetőszerepének a jelentőségére. 1848 őszén az idegen önkényuralommal szemben Kossuth és a forradalmi baloldal szövetségének létrejöttét a pesti nép forradalmi mozgalma hozta életre és tette képessé arra, hogy a megalkuvókkal szemben a szabadságharc útjára vezesse a nemzetet. 1849 tavaszán viszont a forradalmi diktatúra kormánya azért nem jöhetett létre, mert hiányzott az erőteljesebb munkásosztály, melynek akkor még fejletlen ereje elégséges volt ugyan arra, hogy döntö lökést adjon a szabadságharc megindulásának, de nem volt elégséges ahhoz, hogy a reakcióval való leszámolás a forradalmi politika erős támaszaként az egész dolgozó népet egyesítve győzelemre vigye a forradalom következetes befejezésének nagy ügyét. A polgári történetírás egyáltalán nem emlékszik meg róla, mi azonban ma, ebből a szempontból 1848—49es forradalom történetéből különösen is kiemeljük azt, — amire elsőnek Révai József mutatott rá még az elnyomatás éveiben megjelent Kossuth-tanulmányában — a mai munkásosztály ősének, a 48-as pesti népnek, e nép plebejus elemeinek forradalmi kezdeményező szerepét. Száz évvel ezelőtt az elmaradt félgyarmati Magyarországon a még fejletlen munkásosztálynak nem volt ugyan ereje, hogy nagyobb súllyal avatkozzon bele a politikai életbe, kezébe vegye, vagy irányító befolyást gyakoroljon a vezetésére és ezen keresztül a szabadságharc menetére, de ennek ellenére ez az akkor még számban csekély, nincstelen városi dolgozó réteg volt az, melynek mind 1848 márciusában, MÓD ALADÁR: Az 1848—49-es szabadságharc tanulságai * Részlet a neves magyar közíró tanulmányából. mind szeptemberében döntö szerepe volt abban, hogy a nemzet a gyáva behódolás, megalkuvás helyett a szabadságharc, a fegyveres küzdelem útjára lépett. Ennek az akkor európai jelentőségű küzdelemnek a sorsa távolról sem volt eleve megpecsételve. A szabadságharcnak száz évvel ezelőtt is meg volt a lehetősége a győzelemre. A honvédsereg tavaszi előrenyomulása során Komárom felmentése után Welden osztrák tábornok, az osztrák seregek főparancsnoka kétségbeesett levélben tárta fel serege katasztrofális helyzetét: „Kedélyemet a bánat széttépdeste, — írta — az ellenség feltartóztathatatlanul nyomul előre: Magyarországon a háború már nem magyar, Európa összes forradalmi szekcióinak vezérei, az általuk képzett erősen harcképes hordák élén állanak, melyekkel kedvük szerint indulhatnak északi tartományaink, különösen pedig Bécs felé ... hogy az összeesküvés vörös lobogóját kitűzzék Európa felett." S meg kell mondani, hogy ebben az időben, 1849-ben és különösen április 14-e után ez a gondolat már nem volt idegen magától Kossuthtól sem. Kossuth a magyar nép szabadságharcát ebben az időben már maga is, tudatosan is, összekötötte az európai népek szabadságharcának ügyével, s mint a haladó népek európai reakció elleni osztályának döntö láncszemét fogta fel. „Nekünk — mondotta Görgeynek Gödöllőn — mindazoknak szabadságáért is küzdenünk és győznünk kell, akik nekünk kívánják a győzelmet." Megrázó formában ad kifejezést a zsarnokok iránti gyűlöletének és az elnyomott népekkel való szolidaritásának Pest bombázása alkalmával Görgeynek írt levelében: „Fel, fel magyar nép, érezd hivatásodnak, miszerint nemcsak az izmos férfiú, de még a szelíd nő s a gyenge gyermek is arra van rendelve, hogy a bosszú angyala gyanánt tegyen véres számadást az eltiport, a kigúnyolt emberségért a zsarnokon és a zsarnok vérebein, hadd legyen beírva a történetek évkönyvébe, miként bünteti a magyar az emberiség eltipróit. Prága, Bécs, Milánó, vigasztalódj, Pest lánrrjai halálfáklyái lesznek hóhéraidnak." Hogy Kossuth álma nem vált valóra, hogy a szabadságharc nem vált az elnyomott nemzetek közös szabadságának a forrásává, annak nem katonai, hanem elsősorban politikai okai voltak. Száz esztendővel ezelőtt a magyar nép nem látta világosan a szabadságharc győzelmének a feltételeit és nem volt meg az ereje a győzelemhez. A mai magyar népi demokrácia azonban nemcsak felismerte, hanem gyakorlati politikájában biztosítja a társadalmi felszabadulás, a nemzeti szabadság, a szomszéd népekkel való testvéri együttműködés ez alapvető követelményeit. Biztosítja ezt elsősorban azzal, hogy ma a reakció és az imperializmus elleni harc vezetőjével, a Szovjetunióval és a népi demokratikus országokkal való szoros együttműködést teszi politikája első alptörvényévé. Biztosítja másodszor azáltal, hogy a kizsákmányolás mindennemű formájának maradéktalan felszámolásával, gazdasági életének következetes újjászervezésével teremt szilárd alapot a dolgozók jóléte számára. Harmadsorban biztosítja ezt azáltal, hogy új államhatalmat épít, a dolgozó parasztsággal szövetséges munkásosztály diktatúráját Végül biztosítja azáltal, hogy az új Magyarország és az új állam vezetésében minden téren érvényesíti a munkásosztály vezetőszerepét. 1848 tanulmányozásának nemcsak a népi demokratikus erők belső harca, hanem a Habsburg-birodalom keretében évszázadokon át elnyomott, ma felszabadult népek együttműködésének elmélyitése szempontjából is megvan a maga különleges jelentősége. A reakció Magyarországon, Csehszlovákiában és Romániában az elmúlt évtizedekben mindent elkövetett, hogy ellenségesen állítsa szembe azokat a népeket, magyarokat, szlovákokat, cseheket, románokat, akiket pedig éppen az évszázados közös sors, közös elnyomatás kötelezett volna közös harcra az új elnyomóval szemben. A német imperializmussal szemben a kapitalista kormányok vezetése mellett ez az egység nem születhetett meg. De annál inkább kell ma nekünk a népi demokratikus erők győzelme után az újabb agresszorral, az amerikai imperializmussal szemben mindent megtennünk azért, hogy a reakció örökségét ebben a vonatkozásban is felszámolva a barátságot és az együttműködést népeink között megbonthatatlanná tegyük. Ez új egység ideológiai elmélyítése szempontjából pedig komoly jelentősége van annak, hogy azzal szemben, ami eddig elválasztott, előtérbe állítsuk azt, ami összeköt bennünket. Kölcsönösen megismerjük népeink szabadságharcát, ezek közös tanítását és feltárjuk azokat a hibákat és mulasztásokat, melyeknek a nemzeti ellentétek kiélezésével oly döntö része volt abban, hogy megakadályozzák a közös ellenség feletti győzelmünket. Ebből a szempontból, mint legfontosabb tanulságot — azt gondolom — elsősorban is azt kell kiemelni, hogy a társadalmi haladásért és nemzeti szabadságért folytatott küzdelmében minden népnek elsősorban a nemzetközi haladás főeröivel való együttműködését, szövetségét kell szem előtt tartania. Ebben kell látnia saját nemzeti fejlődésének legmesszebbmenő biztosítékát. 1848— 49-ben az elnyomott népek nemzeti szabadságharcának ez alapvető követelményét sem a magyar, sem a szlovák nemzeti mozgalom képviselői nem értékelték és nem érvényesítették következetesen politikájukban. Az európai reakció elleni közös küzdelem helyett az egymással szembeni nemzeti ellentéteket állították politikájuk előterébe. Mi volt az oka, mi volt a forrása annak, hogy a szlovák és magyar nép a polgári forradalom szakaszán a döntö pillanatban ahelyett, hogy a közös elnyomóval, az európai reakció akkori főképviselője elleni harcban egyesítette volna erőit, szembefordult egymással. Ez az ellentét következett egyrészt a 48-as magyar forradalom vezetőinek, a birtokososztályoknak polgári korlátoltságából, másrészt következett a szlovák nemzeti mozgalom ugyancsak polgári ellenmondásaiból. Ez ellentéteket másrészről még csak erősítette az, hogy ezek az ellentétek a szlovák és a magyar nép eltérő nemzeti fejlődéséből, valamint eltérő politikai és gazdasági helyzetéből is eredtek. A XVIII. század végén és a XIX. század elején a szlovák és magyar nép történetében egyaránt a polgári átalakulás és a nemzeti fejlődés kérdése lett a történelmi progresszió döntö problémájává. A nemzeti fejlődés és a polgárosulás képviselője Magyarországon a birtokososztály volt, melyet gazdasági érdekei a terményértékesítés kérdésében közvetlen összeütközésbe hoztak az osztrák érdekeltséggel. A szlovák nép körében viszont a nemzeti fejlődésnek, a polgárosulásnak nem a szlovák nemesség, melyet érdekei nagyrészt egyesítettek a magyar birtokososztállyal, hanem elsősorban a szlovák értelmiség, városi és falusi kispolgárság volt a képviselője. A nemzeti fejlődés, a nemzetté-válás problémája mind a magyar, mind a szlovák nép szempontjából súlyos ellenmondásokat, a haladás és a reakció ellentéteit hordta magában. A magyar nép nemzeti kibontakozását, szabadságharcának átütő erejét messzemenően korlátozta, hogy fejlettebb városi polgárság és munkásság hiányában vezetője a polgárosuló birtokososztály volt. Ennek érdeke pedig egyrészt megakadályozta a feudalizmus maradéktalan felszámolását és a parasztság nemzeti ügy érdekében való messzebbmenő mozgósítását, másrészt lehetőségeket nyújtott az osztrák önkényuralomnak azzal, hogy a román, szlovák, a horvát parasztságnak a feudalizmus messzebbmenő felszámolására irányuló törekvéseit a maga érdekében, mint a legerősebb nemzetiség,' a magyarság ellen irányuló nemzeti mozgalmakat használja ki. A magyar birtokososztállyal szemben a szlovák értelmiség nemzeti mozgalmát közvetlenül nem korlátozta ugyan a feudális érdekekhez való ragaszkodás, — szociális vonatkozásban a jobbágyfelszabadítás kérdésében a szlovák értelmiség kétségkívül szabadabban mozgott és messzebb ment, progresszívebb volt, mint a magyar szabadságharc vezetőosztályának, a magyar birtokososztálynak politikája, — de annál inkább korlátozta a nemzeti mozgalom következetes és forradalmi irányú kifejlődését itt is a fejlettebb osztálybázis, a fejlettebb ipari munkásság és városi polgárság hiánya, valamint a nemzeti mozgalomnak nemzetközi viszonylatban is következetes és forradalmi támaszának hiánya. Ez erőnek a hiánya és a magyar nacionalizmus a szlovák értelmiséget az osztrák önkényuralommal való együttműködés útjára sodorták. Štúr és a szlovák értelmiség egyáltalában nem kívánt az osztrák önkényuralom eszközévé lenni. Ebből a szempontból Stúr Lajost és a szlovák értelmiséget egy egész világ választja el Jellasichtól. Míg Jellasichnak a délszláv népek nemzeti mozgalma csak eszköz volt főcélkitüzésének, a reakciónak szolgálatában, addig Štúrnak és a szlovák értelmiségnek főcélkitüzése kétségkívül a szlovák nemzeti fejlődés szabaddátétele volt. Štúr, ahogy azt még a nacionalista magyar történetírás is elismerte, elsősorban a szlovák nemzeti gondolat képviselője volt. Ahogy azt a prágai szláv kongresszuson, majd a prágai felkelésnél tanúsított magatartása mutatta, megvolt benne a készség és a hajlandóság, hogy a dinasztikus érdekektől függetlenül, vagy azokkal szembefordulva, a forrádalmi erőkhöz csatlakozva kereshesse a szlovák nemzeti fejlődés feltételeinek a biztosítását. A szlovák értelmiséget és Štúr Lajost az osztrák önkényuralommal való együttműködés útjára csak a prágai felkelés kudarca, és a magyar nép helytelen, korlátolt nemzeti politikája juttatta. A szlovák nemzeti ébredés képviselői kétségkívül végzetesen tévedtek akkor, amikor a szlovák nemzeti szabadságért az európai progresszió általános érdekével és a magyar nép szabadságharcával szemben az osztrák önkényuralomra, az európai reakció egyik főképviselőjére támaszkodva kívántak harcolni és nem ismerték fel, hogy a reakció főképviselőjével való együttműködés nem hozhat szabadságot, a szlovák nép számára sem. Nem ismerték fel, hogy bármily nép is a maga nemzeti szabadságának az ügyét csak a nemzetközi haladás érdekeivel összhangban, a maga érdekét az öszszesség érdekével egyesítve biztosíthatja. , A szlovák nemzeti mozgalom tévedését kétségkívül a magyar birtokososztály polgári nacionalizmusa támasztotta alá. Az a nacionalizmus, mely a magyar nép szabadságharcát úgy akarta győzelemre vinni, hogy ugyanakkor ne adja meg ugyanazt á szabadságot a szlovákoknak, délszlávoknakí románoknok, nem ismerte fel, hogy maga sem szabadulhat fel addig, míg más népek elnyomatásához ragaszkodik. A magyar politikai vezetést, nem véve ki Kossuthot sem. sőt 1849 tavaszáig a szélsőbaloldali sem, súlyos mulasztás terheli ebből a szempontból. Pedig a magyarság és az ország többi elnyomott, szabadságvágyó népeinek találkozása még 1849ben sem volt lehetetlen. Pest eleste után a bécsi reakció nyeregben érezvén már magát legerősebb ellenfelével szemben, kezdte levetni álarcát az ország többi népeivel szemben. Az 1849 márciusi olmützi oktrojált birodalmi alkotmánynak nemcsak a magyarság, hanem a többi népek körében is megvolt a maga komoly viszszahatása. Leginkább éppen a nemzeti szempontból legfejlettebb cseh nép körében. A cseh nemzeti forradalom élcsapata, mely progresszíve lépett fel már 1848 májusában, júniusában a prágai szláv kongreszszuson. az a forradalmi csoport, amely hősiesen küzdött Windischgrätz ágyúi ellen, nem semmisült meg Prága eltiprása után sem. 1849 elején a baloldal újra szervezkedett s a szervezkedésbe belekapcsolódott Bakunin, aki egy Habsburg-ellenes német-lengyel-cseh-magyar szövetség létrehozását tervezte s a testvérnépekkel a nemzeti önrendelkezés A csehszlovákiai magyar dolgozók lapjának jelszava az 1950-évre az ÚJ SZÓ minden magyar dolgozó kezébe alapján való megegyezés lehetőségét ebben az időben már a magyar forradalom balszárnya is felismerte. A „Március 15-e", a radikálisok lapja, 1849 tavaszán már élesen és világosan vetette fel, mint a magyar függetlenség feltételét a nemzetiségekkel való testvéri megegyezés kérdését. „Az idő és körülmények odafejlődtek — irja ekkor a lap —, hogy a hazában létező külön nemzetiségeket többé lehetetlen ignorálnunk. Meg kell a nemzetiségekkel egyeznünk, még pedig inkább ma, mint holnap." A megegyezést a magyar baloldal ekkor már távolról sem korlátozza nyelvi és kulturális jogok biztosítására. „Legyen Magyarország, Erdély, Horvátország stb., sőt ha kívánják, a felsőmegyei szlávság, szövetséges köztársaság — írja a baloldal lapja — le kell fektetnünk egy föderativ respublika alapját, a jövőre kell gondolnunk, nem pedig a gót időkből fennmaradt históriai jogokat fenntartanunk." A forradalmat hátbatámadó, a bécsi önkényuralommal való megegyezést kereső birtokososztály pártja, a békepárt, hazaárulással vádolta meg ezért a követelésért és javaslataiért a baloldalt. A nemzetiségekkel való megegyezésre vonatkozó javaslatot a békepárttal együttműködő Szemerekormány így csak a forradalom végnapjaiban, Szegeden terjesztette az országgyűlés elé, akkor, amikor már ezek a javaslatok gyakorlatilag nem változtathattak az események menetén. Ilyen körülmények között az a tény, hogy a magyar népnek a közös szabadságnak védelmében nem sikerült létrehoznia a monarchia népeinek találkozását, a legszorosabb következménye volt annak, hogy a magyar népből hiányzott az elégséges erő ahhoz, hogy 1849 tavaszán Kossuth és a baloldal szövetségét szorosabbra fűzve a reakcióval való következetes leszámolás kormányát állítsa a szabadságharc élére. A szabadságharc bukásáért egy évszázadon át súlyos árat fizetett nemcsak a magyar, hanem a szlovák nép is. A szlovák és magyar népnek ugyanaz az elnyomatás és kizsákmányolás lett az osztályrésze. A bécsi reakció, az osztrák nagyburzsoázia és a dinasztikus szoldateszka 1867-ben nem a szlovák, a román, a délszláv és a magyar néppel, hanem a magyar nagybirtokososztállyal való kiegyezés útján igyekezett stabilizálni a maga uralmát. Az osztrák és a magyar reakció megegyezése és korlátlan uralma következtében pedig a szlovák és a magyar nép egyformán hontalanná lett saját hazájában. Az évszázados elnyomatás, két vüágháború szenvedése ma egyformán kötelességünkké teszi, hogy új szabadságharcunk győzelmét 1848— 49 tanulságainak ebben a vonatkozásban is következetes és a mai viszonyokra alkalmazott érvényrejuttatásával szilárdítsuk meg, tegyük megdönthetétlenné. Ez pedig azt követeli tőlünk, hogy még az emlékét is felszámoljuk azoknak az ellentéteknek, amelyek száz évvel ezelőtt egyik legfontosabb forrását képezték a közös elnyomó felülkerekedésnek. A testvéri együttműködés száz. esztendővel ezelőtt a feudalizmusból a polgári forradalomra való átmenet szakászán is előfeltétele lett volna a dunai népek önálló és szabad fejlődésének. Nem kevésbbé, sőt még inkább előfeltétele ez az egység ma, a szocializmusba való átmenet szakaszán az új agresszorral, az amerikai imperializmussal szemben népeink szabad és önálló fejlődésének. Ez egység megteremtésének azonban ma egészen mások a feltételei, mint voltak száz évvel ezelőtt, vagy akárcsak a másik világháború előtt is. Hogy a közel évszázados eszme, az idegen elnyomóval szembeni egység eszméje a múltban, a dunai népek polgári nemzeti önállóságáért való küzdelmének a szakaszán nem volt képes megvalósulni, annak oka lényegében az volt, ami általában is megakadályozta a polgári keretek között a nemzeti ellentétek kiküszöbölését. Az imperializmus elleni egység feltételeit nem biztosíthatták a dunai népek addig, míg országaikban a nagybirtokosok és nagykapitalisták, tehát a kizsákmányoló osztályok kezében volt a hatalom. Nem biztosíthatták addig, amíg a kapitalista osztályok érdekellentétei újra és újra törvényszerűen az idegen imperialista politika kész eszközeivé tették népeinket. A Szovjetúnió segítsége és a népi demokratikus erők győzelme azonban a helyzetet ebből a szempontból alapvetően megváltoztatta. Jugoszlávia kivételével a népi demokratikus erők győzelme a kapitalizmus és az imperializmus erőivel szemben kétségkívül megteremtette 1848—49 örökségének ebben a vonatkozásban is maradéktalan végrehajtásának feltételeit, megteremtette országaink új és minden eddigitől különböző, a Szovjetúnióra támaszkodó és ezzel a haladás főerejével eggyéforrt szövetségét.