Uj Szó, 1949. december (2. évfolyam, 197-219.szám)

1949-12-23 / 216. szám, karácsony

t Az iskolában nem volt köny nyű dolgom. Az osztálytársaim nevettek rajtam, rongyszedőnek, koldusnak, csavargónak neveztek és egyszer, egy veszekedés után, bepanaszoltak 'a tanítónál,

v hogy nem lehet mellettem ülni. Emié" kezem még, mennyire felháborí tott ez a panasz és mennyire nehezemre esett, ezután is eljárni az iskolába. Végre levizsgáztam a harma dik osztályból. Jutalmul egy evangéliumot, a Krylow féle mesék egy bekötött példányát és bekötetlen könyvet kaptam azzal a számomra érthetetlen címmel: „Fata Morgana". Egy bizonyítványt is adtak. Mikor ezeket az ajándékokat hazavittem, nagyapa nagyon örült és meg volt hatva és kijelentette, hogy ezeket a dolgokat gondosan meg kell őrizni, ő majd elzárja a lá' dáiába. Nagyanya akkor néhány nap óta betegen feküdt, nem volt pénze és nagyapa jajgatott és nyögött: — Szegényre esztek'isztok en gem, óh, ti'i! A könyveket elvittem egy boltba, eladtam őket ötvenöt ko pékért és nagyanyámnak adtam a pénzt. A bizonyítványt összevissza firkáltam, összehajtogattam és nagyapának adtam, aki nem vette észre buta csínyemet és elzárta azt. Egyszer aztán ke servesen megbűnhődtem ezért az ostobaságért. Az iskolákat szerencsésen elvé" gezve, minden időmet az utcán tölthettem. Künn most különö" sen szép volt, tavasz volt és az üzletünk virágzott. Vasárnap valamennyien együtt már kora hajnalban kimentünk a szabadve a fenyőerdőkbe és estefelé kslle messen elfáradva még szorosabb barátságban egymás iránt, jöttünk vissza a külyárosba. De ez az élet sem tartott sokáig. Mostohaapám újra elvesz tette állását és eltűnt valahová, anyám pedig a kis Nikolájjal nagyapához költözött. Nagyanyám a várasba költözött és egy gazdag kereskedő házában élt, aki megbízta, hogy egy kendőre hímezze ki Krisztus sírbatételét és így nem maradt más hátra, minthogy kis öcsém mellett én legyek a dajka. Anyám néma volt és kiszipolyozott, alig tudta lábait mozgat ni és mindenre az irtózat kifeje zésével nézett. A kicsike skrofu lózus volt és olyan gyenge, hogy sírni sem tudott hangosan, ha éhes volt, hanem csak rémesen nyöszörgött. Ha jóllakott, elcsen desedett és ilyenkor úgy hangzott a lélekzése, mint a macska dorombolása. Nagyapa minden oldalról gondosan megtapogatta, amikor el hozta hozzánk és így szólt: — Jól kellene táplálni, de nekem nincs annyim, hogy valamennyieteket el tudjalak tartani Anyám a sarokban ült ágyán és rekedten sóhajtotta: — Hisz oly kevés kell neki... — Ennek egy kevés, annak egy kevés, sok kicsi sokra megy. Elfordult anyámtól és nekem mondta: — A kicsinek sokat kell a sza badban lennie, a napon, A homokban kell ülnie. Hoztam egy zsák tiszta, száraz homokot, az ablak alatt egy napos helyen kiöntöttem és az öcsémet nyakig beástam a ho mokba, ahogy nagyapa meghagyta. A kicsike szeretett így a ho" mokban ülni, elégedetten hu nyorgatott és rám nézett sajátsá" MAXIM GORKIJ: m«y E E U E V EB gos szemeivel, amelynek fehérjét a nagy sötétkék pupillától köze" pén a világos gyűrűvel nem is lehetett látni. I Mindjárt megszerettem kis mintha mindent megértene, amit testvéremet, úgy tűnt fel nekem, én gondoltam, mikor mellette feküdtem a homokban és nagyapa recsegő hangja a nyitott ablakon át felénk hangzott: — A halálhoz nem kell bölcseség! Inkább élni tudtál volna! Anyám erre csak hosszan és nehezen köhögöttt. A kicsike kiszabadította k?" rocskáit a homokból, felém nyuj totta őket, bólintott fehér fejecskéjével; ritkás haja szürkésen csillogott és arcának olyan öreg és okos kifejezése volt. Ha kacsa vagy macska jött közelünkbe, Kolja hosszan elnézte őket, aztán felnézett rám és alig észrevehetően mosolygott. En gem zavarba hozott ez a mosoly. Délben nagyapa kidugta fejét az ablakon és azt kiáltotta: — Asztalhoz. A kicsikét az ölébe vette és maga etette; görbe ujjaival tolta a kását Kolja szájába. Ha már etette egy darabig, felemelte a kicsike ingecskéjét, megtapogatta ujjaival a hasát és félhangosan azt mondta: — Elég már? Vagy adjak még neki? A sötét sarokból az ajtó mellől anyám hangja hallatszott: — Hiszen látja, hogy kezecs kéivel a kenyér után nyúl! — Egy gyerek nem tudhatja, mennyit szabad ennie. — No, most már elég — mondta végül nagyapa. — Eredj, vidd az anyjához! Felvettem Kolját, aki visszakívánkozott az asztalhdz és nyöszörgött. Anyám köhögbe jött elém, — száraz, csontcxs karjait kinyújtotta felém, karjai hosztűzpiszkálóval az ablaküveget. Mikor egrfzer kifutott az étel egy fazékból, olyan hevesen kap kodott ide-oda a szerencsétlen sa" rokban, hogy nemcsak a szeren csétlen fazekat borította fel, ha nem az ablak rámáját is betörte két táblával együtt. Annyira ví gasztalhatatlan volt emiatt, hogy leült a földre, hangosan sírt és panaszkodott: ,,Oh, istenem, istenem-" Csodáltam, hogy már rég nem jött rá, hogy a főzőkanál nyelét kellene megkurtítani és mikor odébbment, hozzáláttam hogy a kanál nyelének hosszából levágjam a konyhakéssel a ne gyedét. Mikor nagyapa meglátta a munkámat, haragosan szólni j kezdett. — Átkozott sátán! A fűrészt kellett volna venned, a fü'ürészt! Akkor a levágott darabokat is le' hetett volna használni, te pokol fajzatja! Karjaival hadonászva ment ki DZSAMBUL DZSABAJEV: / í O L CSODÁL Szenderedj el, csöpp legény, álmodat majd őrzöm én. Bölcsőd me'lett dombrát penget hószakállú nagynpád. Gyöngéd kézzel ringat-renget, hozzá halkan éneke'get, néked csendes álmot ád. Szunnyad kint a kecsenyáj, békén alszik már a táj, elpihent a nyarga ménes, bársony-bolyhos barikák, csak egv csillag ál't még kékes fényben fenn, és éber, fényes tekintettel néz miránk. Bogárkák is alszanak, folyókban a kék halak, sivatag ringó tevéje, ág tövén a kismadár, csendes erdő őzikéje, könnyű álom szá'lt föléje .., Aludj te is, aludjál. Szenderülj el csillagom, bölcsőd lágyan ringatom. Sztálin áll az ablakába', látja minden nemzetét. Téged is lát, kis palánta, Téged is véd, kia palánta, távolon át néz reléd. Vár rád napsütött hazád, majd meghallod szózatát. Aludj, lelkem csöpp reményemet Sztálin áll az őrhelyen, vigyáz minden gyermekére, szél ne fújja, baj ne érje, álma csendes mély legyen. Alig virrad életed, máris kincsed ád neked: aranyszínű békességet, felfelé vivő utat, sok-sok kincses, boldog évet, fénylő tudást ad tenéked, merre menj, irányt mutat. Minden ösvény nyitva már, rád hazánk száz útja vár. Csalogányok kristály hangja néked szól az ághegyen, földünk hímes völgye, halma, gyárak, bányák sokadalma mind reád vár, gyermekem. Pihés hajad lágy selyem, csillag tükröz szeneden, ajkad rózsás, arcod hamvas, kis kacsódban a világ. Csöpp vagy s mégis oly hatalmas, magad vagy a diadalmas, győzhetetlen ifjúság. Másképp éltünk azelőtt! Reszkettünk az úr előtt, hátunk korbács verte kékre, testünk robot nyűtte szét. Dölyfös gazdagok cselédje volt a nép s nem volt ki védje megrugdosott életét... Aztán május jött, szabad! Izmos úttörőcsapat lépte nyomán piros fényben szent szabadság tündökölt. Ha majd felnősz, én reménvem, ott vonulsz te Is keményen, s lépteidtől reng a föld! Húnvd le csillogó szemed... künn már minden szendereg, éj hullott a hegytetőre, madárkák is alszanak. Nem bánt senki, ne féli t81e, bátran nézhetsz már előre: szabad ország fia vagy! Fordította: Békés Zsuzsanna. talán eltalálta, hogy unatkoztam mellette és legszívr bben egyedül hagytam és az utcára futottam volna. Az udvar szűk volt és piszkos A kaputól a fürdőházig lécpaj ták, faistállók és pincék voltak A tetőket csónakroncsok és nedves faabroncsok borították, amit jégzajlás és áradás idején halásztak ki a házbeliek. Az udvar ban is nagv rakásban különféle nedves fa feküdt, amely megrothadt a napon és dohos szagot árasztott. Mellettünk egy vágóhíd volt, majd minden reggel hallottuk ott a borjak bőségét, a birkák bégetését és olyan intenzív vérszag áradt onnan át, hogy néha úgy éreztem, mintha átlátszó, bíborvörös háló gyanánt lengett volna az udvar fölött a sűrű porban. Mikor az állatok a mészáros baltájának tompa csapásai alatt bömböltek, Kolja lehunyta szemeit, felfújta ajkait, nyilván a hangjukat akarta utánozni, de csak a levegőt fújta ki: — F... f... fu... szúak és vékonyak voltak, mint a fenyő, amelynek köröskörül le" törtek az ágai. Egészen néma lett, csak ritkán szólt egy szót hörgő hangján, egész nap hallgatva feküdt a sa rokban és — meghalt. Hogy meg halt, azt természetesen éreztem és tudtam, hisz nagyapa tolakodó módon annviszor beszélt a ha Iáiról, különösen esténként, ha künn besötétedett. Nagyapám ágya a szoba elülső sarkában ál

1 majd a szentképek alatt. Ha lefeküdt, sokáig dörmögött a sötétben: t — Bizony, most meghalunk! Milyen arccal lépünk az úristen elé? Mit. mondunk néki? Egész életünkön át gyötörtük, kínoztuk magunkat és mit értünk el? Én a kemence és ablak között a padlón aludtam, de nagyon szűk volt számomra a hely és lá" bairnat be kellett dugni a kály halyukba, ahol a svábok csiklandozták. Ez a szűk sarok a tűzhely mellett sok bosszúságot ckozott nagyapának, mikor ott főzött, minden pillanatban beverte a főzőkanál hosszú nyelével vagy a a pitvarba, anyám pedig azt mondta: — Miért dugtad bele az orrodat? Augusztusban halt meg úgy déltájban. Mostohaapám éppen visszaérkezett utazásából és újra állást kapott, nagyanyám Koljá val átköltözött egy kis Üszta lakásba a pályaudvar mellé és anyámat is oda kellett volna vinni a legközelebbi napokban. Halála napjának reggelén hal kan, de tisztább, szabadabb hangon azt mondta nekem: — Menj Jewgenij Waszilje" wicshez és mondd neki, hogy kéretem! Felült az ágyban, miközben ke zeivel a falnak támaszkodott és hozzátette: — Menj gyorsan! Ügy láttam, mintha mosolyogna és szokatlan fény ragyogna szemeiben. Azonnal Maximovhoz szaladtam, de ő éppen misén volt. Nagyanyám elküldött burnótért, de mivel éppen kifogyott a bolt ból és a boltosasszony hozatott valahonnan várnom kellett. El vittem nagyanyámnak a burnótot és gyorsan hazasiettem. Anyám az asztalnál ült — tiszta, orgona" virágkék ruha volt rajta, "rimára volt fésülve és olyan komolyan, méltóságteljesen nézett, mint máskor. — Jobban vagy már? — kérdeztem sajátságos szorongással. Végignézett rajtam, ami fájdalmas érzéseket keltett bennem és így szólt: — Gyere ide! Hói kószáltál, mi? Nem volt még időm arra, hogy feleljek neki, mikor már belemarkolt a hajamba, másik kezével egy hajlékony, hosszú pengéjű kést vett fel az asztalról, amit egy régi fűrészből csináltak és nagy lendülettel néhányszor rám vágott a lapjával. A kés kiesett kezéből. — Vedd fel! — mondta. — Add ide! Felvettem a kést és az asztalra dobtam. Ellökött magától és én leültem a kemencepadkára és ijedten néztem őt. Felállt a székről, lassan a sarokba ment, lefeküdt az ágyra és zsebkendőjével a verítéket törölte arcáról. Keze bizonytalanul mozgott, kétszer is arca mellé a vánkosra hanyatlott és azt törölgette az arca helyett. — Adj ... vizet! — suttogta. Telemerítettem a csöbörből a csészét és ő nagy kínnal felemelte kissé a fejét, néhány cseppet felszürcsölt, félretolta hideg kezével karomat és halkan felsóhajtott. A sarok felé fordult, ahol a szentképek voltak, azután rámirányította tekintetét, ajkait mozgatta, mintha mosolyogni akarna és hosszú szempillái lassan ráborultak szemeire. Könyöke szorosan testéhez simult, ujjai gyengén mozogtak, karjai melle felé csúsztak, mintha a torokhoz igyekeznék. Arcán árnyék suhant át, a sárga bór elpetyhüdt és az orra hegyes lett. Szája csodálkozva nyílt ki, de lélekzése nem hallatszott többé. Sokáig álltam a pohár vízzel anyám ágya mellett és néztem, hogy merevedik meg és arca mint lesz egyre torzabb. Nagyapa bejött és én azt mondtam neki: — Anyám meghalt. Az ágy felé nézett és így szólt: — Mit fecsegsz itt? A kemencéhez ment és kivette 'a vasárnapi pástétomot, miközben a kemence pléhajtajával és a tepsivel pokoli lármát csapott. Ró néztem, tudtam, hogy anyám meghalt és némán vártam, mikor érti meg ezt nagyapa is. Mostohaapám lépett a szobába könnyű, világos nyári zsfketben és fehér sapkában. Vett egy széket éé anyám ágyához vitte; aztán hirtelen elejtette a széket és felkiáltott, olyan hangon, mint egy recsegő trombita: — De hiszen meghalt, nézze csak! Nagyapám a halottas ágy közelébe ment, halkan, tágranyílt szemekkel, a tepsivel kezében, tapogatózva ment végig a szobán, mint egy vak ember. Néhány nappal anyám temetése után így szólt hozzám nagyapám: — Nos, Lexej, te nem vagy medália, amit a nyakamba akaszthatnék, nincs többé nálam hely a te számodra, menj az emberek közé. És én az emberek közé mentem. M i