Uj Szó, 1949. október (2. évfolyam, 146-171.szám)

1949-10-18 / 160. szám, kedd

U J Síd 1949 október 82 Ványa Petrov úttörő így szólt: — A hősiesség — az, ha az ember valami nem mindennapit csinál. • — Nem, mondotta Sura Burrnisztyenkó, a csoportvezető, — hősi tettet az az ember visz véghez, aki életét kockáztatja. Zsénya Tyutyerjov pedig úgy vélte, hogy az a hős, aki senkitől és semmitől nem fél. Egy héttel később az iskolában volt Andrej Petrovics Szávinnal, a híres kolhoz gázdásszal. A fiúk a vendéghez fordultak: — Segítsen rajtunk. Mondja meg, mi az a hősiesség? Andrej Petrovics figyelmesen meghallgata a gyermekeket, egy Kissé elgondolkozott, azután pedig 'gy szólt: — Nos, megpróbálom megmagyarázni nektek. Vanya Petrov azt mondja, hogy a hősiesség az, ha az ember valami nem mindennapit csinál. A cirkuszban láttam, hogy egy artista a kezei helyett mindent a lábaival csinált: gyufát gyújtott, üveget nvitott, cigarettát húzott ki a zsebéből Ügye sen! Nem mindennapi dolog volt! Dt vájjon van-e ebben valami hősiesség? Szerintem nincsen Tehát, nem minden, ami nem közönséges, egyúttal hő. siesség is. Sura Burmisztyenko hősnek azt tartja, ha valaki életét kockáztatja. Vájjon mindig így van »z? Bizony nem mindig. Gyerünk egy példával. Egy traktorista a vetés idején három napig nem szállt le a traKtorról, azért, hogy a kolhoz a kiejelölt határidőre bevethesse földjeit. Munkájában életét egy cseppet sem kockáztatja: egyszerűen kényszerítenie kell magát, hogy a nehéz munkát kibírja s hogy leküzdje a fáradtságot. S mégis ez a traktorista egy igazi hős. Tisztelet és dicsőség neki! Zsénya Tyutyerov pedig így szólt: hős az, aki senkitől és semmitől sem fél. Igaz-e? Ismerek olyan embereket, akiket megérdemelten neveznek iiősöknk, de egyikük sem bizonyítgatta nekem, hogv nem tudná, mi az a félelem. Azt hiszem, hogy ha az ember komoly veszéllyel áll szemben, alig akad olyan, aki ne érezne félelmet. Más kérdés aztán, hogy hagyja-e azt az érzést úrrá lenni maga fölött, vagy pedig le tudja azt küzdeni. Andrej Petrovics körülnézett a gyermekeken. Mindannyian hallgattak. — Kérdéstekre — folytatta Petrovics — két szóval fogok válaszolni. A hősiesség — az fegyelem! — Fe.gye-lem? ... — kérdezte valaki elképedteri. Zsénya Tyutyerjov pedgí így szólt: — Nálunk az iskolában majdnem mindennap a fegyelemről beszélnek. Csak nem akarnak belőlünk hősöket nevelni? — Természetes, hogy igen — mondta meggyőzően Andrej Petrovics. — Hogy hősök lesztek-e vagy sem, ez nemcsak az iskolától függ, hanem mindannyiotoktól is Ha helyesen tudtok élni azzal, amire az iskolában tanítanak benneteket, elsősorban a fegyelemmel úgy természetesen hősökké fogtok válni. Á gyerekek elnevették magukat s bizalmatlanul nézték a vendéget. — Az lesz a vége: ne járj későn az Tíőagyan Lehetünk. UírťvhUé i iskolába, tanuld meg jól a lecket — s máris a jövő hőse vagy. Furcsa, ugy-e? — Nos, idehallgassatok, mit mesélek nektek — mondta Andrej Petrovics. — Mindannyian ismeritek a mi Alekszej Andrejevicsunkat, aki lakatos a gép- és traktorállomáson. Aljosa félénk, csendes és szerény fiú voü. S amikor felnőtt és behívták a hadsereg, be én nem hittem volna, hogy valamilyen hőstettre lesz képes. De meg voltam győződve, hogy becsületes és jó katona lesz. Meg is mondtam néki, őszintén, öregemberhez illően. Ö pedig elnevette magát és azt mondta: „Jól van, Andrej bácsi, igyekezni fogok, hogy kiérdemeljem a bizalmát". Eltelt egy félév, amikor egyszer csak levelet kaptam tőle: Aljosa harctéri kitüntetést kapott. A dolog így történt. Aljosa és még két gépfegyveres parancsot kaptak arra, hogy feltartóztassák az ellenséget, hogy az egész századnak ideje legyen átcsoportosulni. Es ők teljesítették is a parancsot! Aljosa nehéz helyzetben volt, balfelöli szomszédja elesett, jobbíelől a gépfegyveres súlyosan megsebesült s a gépfegyver is kezdte felmondani a szolgálatot. Aljosa is megsebesült a vállán, de mégis tovább lőtt s egy métert sem hátrált. Azután, mikor a kórházból hazajött, megöleltem őt és azt mondtam neki: „Bocsáss meg, mert akkor azt hittem, hogy belőled nem lehet hős, hogy meg fogsz ijedni". És ő azt válaszolja: „Alit gondolsz, Andrej bátyám, hogy számomra az nem volt borzasztó? Voltak percek, amikor olyan szörnyű volt, hogy azt hittem, máris elszaladok és vissza sem nézek. De mégsem lehet — fegyelem! A parancs úgy szólt: amíg jelt nem adnak, addig egy lépésre sem szabad elmenni. S így tehát a parancsot teljesítettem ... Hol itt a hősiesség? Katonai fegyelem — s enynyi az egész". S most nézzük meg, miben áll maga a hősiesség lényege. Abban, hogy az ember kitartóan elvégzi a dolgát, bármily nehéz és fárasztó legyen is az. Elvégez azért, mert ezt követeli a haza, követeli a kötelesség. Ki tudja jól teljesíteni kötelességét? Az, aki fegyelmezett, aki megszokta, hogy maga uralkodjék, hogy magát a kollektívnak alávesse. Erre pedig az embereket kiskoruktól kezdve szoktatják rá, még iskolás korukban. — És Aljosa bácsit kiskorától fogva szoktatták erre? — kérdezte Ványa Petrov. — Természetesen — mondta Andrej Petrovics. — Előbb úttörő volt, aztán komszomolista lett Mindig jól tanult. Fegyelmezettsége példás volt, az öszszes úttörői és komszomoli utasításokat pontosan teljesítette. Most is meg. látszik munkáján az iskolai nevelés. Nagyon hasznára vált! A fegyelem, gyerekek, nagy dolog. Mindenütt szükség van rá. Erre van felépítve egész életünk. Képzeljétek Irta: A. L E V S I N el, mi történne, ha most hirtelen eltűnne a fegyelen, . . Mondjuk, itt áz ősz, a gabona a mezőkön lehull s a kolhozparasztok otthon ülnének, mert úgy határoztak, hogy ezeken a napokon pihennek. Vagy tegyük fel, hogy kimentek az állomásra a vonathoz és azt látjátok, hogy a szerelvény áll, mert nincs mozdony. Kiderült, hogy a mozdonyvezető a mozdonnyal barátjához utazott Vagy vegyünk egy másik példát: a raktárőrnek kedve kerekedett othon teázni, tágranyitja az ajtókat és hazamegy. Mi lenne így? Egész életünk felfordulna. Országunkat így bármely elenségünk pusztakézzel elfoglalhatná. — No, ez már sose volna lehetséges! — kiáltott Sura Burmisztyenko. Andrej Petrovics ránézett és mosolygott. — Igazad van, Sura, ez sose volna lehetséges. És nem is lesz, mert miénk az a hatalmas erő, amelyet a szovjet embeiek tudatos fegyelme képvisel. Ez az erő szüli a hősöket, leküzHuxley, a majom és a lét Beszé jiink inkább a mi Egyesült Államunkról — tanácsolja H< wardFast az emberek elhülyítésére szövetkezett íróknak Amerikában mintegy száz regény jelenik meg havonta Ezeknek több mint a fele úgynevezett „triller" és „tuck", azaz detektív- és szenzációregény. A többi nagyrészt pornografikus irodalom A klasszikusok hovatovább bibliográfiái ritkasággá válnak, mert nincs kiadójuk. Jellemző, hogy az utóbbi időben mindjobban elmosódik a határ a „nagy" regények és ponyva között. A közös cél: az emberek elhülyítése és elvadítása, egy nevezőre hozza az írókat. Legújabban az amerikai írók olyan könvveket írnak, amelyekben a jövő háború borzalmait ecsetelik és megjövendölik a civilizáció pusztulását. A neves írók e téren lepipálják a ponv. va-szerzőket. Aldous Huxley, aki ma Hollywoodban él. „A majom és a lét" (Appe and essance) című új művét teljesen a dollárfe jedelmek szolgálatába állította A regényben arról van szó, hogy a harmadik világháborúban az atombomba, a baktériumíegyverek és a rádióaktív-sugarak csaknem teljesen megsemmisítették az emberiséget. Az a néhány ember, aki megnaradt, az ősember színvonalára süllyedt, a városok romjai között él, vad és primitív törvények szabályozzák. Huxley egyáltalán nem rejtegeti embergyűlöletét Kifigurázza a népek társadalmi haladásra irányuló törekvéseit és felveti azt a különös gondolatot, hogy a háború forrása a népbe vetett hit. Huxley új regényével rokon Rowld Dalil „Egyszer valamikor" című műve. Dahl a civilizáció végleges pusztulását „csak" a negyedik világháborútól várja. Világnézetét tömören fejti kia háborúban nem a politikusok, diktátorok vagy filozófusok » bűnösök. Minden felelősség az emberi természetet terheli. Nemcsak Huxley és Dahl, de a többi amerikai szerzők müveit is átszövik a kozmopolita eszmék. Az írók mindenáron azt akarják bizonygatni, hogy kárba veszett fáradtság a háború elleni küzdelem. Ezzel akarják meggyöngíteni a népek arra irányuló erőieszítését, hogy kivédjük az amerikai imperialisták agresszív támadási terveit. William Folkner, aki rendszerint gyilkosságról és borzalmakról ír, új regényének, „A győztes pusztulásá"nak hőséül egy jóakatú, fehéremberek előtt megalázkodó négert választott. A négert tévedésből letartóztatják. Már-már meglincselik, de alázatos viselkedése megtermi gyümölcsét. A városka seriffje és egy gyermek bebizonyítja ártatlanságát és megakadályozza a lincselést. Ennek a limonádé-ízö történetnek semmi köze sincs az amerikai valósághoz. Amerikában több mint ötezer négert lincseltek meg. Folkner regényének hazug erkölcsi tartalma nyilvanvaló: a négerek ne küzdjenek a faji megkülönböztetés ellen, legyenek megalázkodók, mint a regény hőse és akkor a faji üldözés „magától megszűnik". E szerzőkkel szemben a dolgozó amerikai tömegek érdekeit a haladó írók képviselik, akik a kegyetlen üldözések ellenére Is bátran harcolnak a békéért és demokráciáért. Howard Fast, Albert Maiz, Langston House, Dalton és a többi, a néppel egyíittérző író folytatja Mark Twain és Dreiser hagyományait. Programjukat Howard Fast „Clarton" című. regényének szavai fejezik ki: „A mi összeesküvésünk az égre tör, de nem ismeiem az ottani viszonyokat. Beszéljünk inkább a bűnös földről, a mi Egyesült Államunkról. Beszélgessünk a négerekről, akiket meglincselnek, a veteránok millióiról, akiknek nincs fedél a fejük felett, a bányászokról, akik elpusztulnak a beomlott tárnákban és a „bűnösökről", akiket agyonvernek, mert szabadságukért küzdenek". deni az összes nehézségeket, elvezet bennünket a gazdasághoz és bőseghez. Ezt az erőt a mi 'enini-sztálini pártunk napról-napra növeli és erősíti a népben. S nekten is, gyerekek, a tanulás első éveitől kezdve meg kell szokni ezt a kemény, tudatos fegyelmet. Itt azonban fel kell h

:vnom s figyelmeteket valamire — mondta Andrej Petrikovics i ravaszul körültekintett hallgatóin: — a fegyelem is különböző lehet. — Hogy.hogy különböző? — hangoskodtak a gyerekek — Hát a Következőképpen — mondta Andrej Petrovics. — Voltam egyszer egy órán az iskolában. A tanítónő a Volga—Moszkva csatorna építéséről beszélt. A gyerekek nagy csöndben ültek, az egyik tanuló pedig '— én azonnal észrevettem — mondhatni, példásan ült. Ült és valamit írt a füzetbe. Mondhatom, egyeiaesen kiválóan fegyelmezett tanuló volt az! Egyszerre csak a tanítónő odamegy hozza és azt mondja: „Szergéjev, ismételd meg!" Szergéjev rendesen feláll és ... hallgat, csak a szemeivel hunyorgat. „Mit hallgatsz? — kérdi a tanítónő. —- Hol van a csatolna?" — „Csatorna, csatorna?" — mormogja Szergéjev. „Mi van veled csak most ébredtel fel? — szólt mérgesen a tanítónő. — Miről beszéltünk most az osztályban?" Kiderült, hogy ez 4 „példás" tanuló az egész magyaráizást a füle mellé eresztette! Nagv igyekezettel rajzolt a füzetébe valamilyen képecskét. A gyereKek vígan hahotáztak Andrej Petrovics elbeszélésének hallatára, ö kezével legyintett — Lám csak, hogy elszámítottam magam ... Azt hittem, hogy a legfegyelmezettebb tanuló, 1 valóságban pedig ai ő égést fegyelmezettség* olyan, mint az üres dió — csupa látszat. — Ilyesmi nálunk is előfordul — mondta Zsénya Tyutyerjov. — Elég szégyen, gyerekek — csóválta fejét Andrej Petrovics. — Ez azt jelenti, hogy a ti fegyelmetek nem egyéb csalásnal? — Nem, nem! — egymást túlharsogva kiáltották * hallgatók. — Ai ilyeneket mi magunk szerkesztjük ki a faliújságban. — Jól is teszite* — mondja Andrej Petrovics. — Hiszen gondoljátok csak jól meg, milyen dolgozó lesz az ilyen tanulóból. Aktatologató Bürokrata. Komoly arccal fogja az iratokat az egyik helyről a másikra rakosgatni. Formailag minden rendben lesz, de ha mélyebben belenézünk, munkájából egy fillér haszon sincsen. Nem, nekünk a* ilyen fegyelem nem kellM Nekünk a fegyelem az ügyért, a munkáért, a harcra kell. NézzeteK csak körül! Milyen nagyszerű időket élünk. Országunk a kommunizmus felé halad. És nektek kell ezt az építést betetőzni. Nőjjetek fel, mint a munka igazi hősei, ezt kívánom nektek. Andrej Petrovics utolsó szavai tapsviharba fulladtak bele A gyerekek ezzel a beszélgetéssel nagyon meg voltak elégedve. ILLÉS BÉLA I FEGYVERT S VITÉZT ÉNEKLEK Tízkor kiosztottuk a tegnapi ebédet. Húskonzervet, kenyeret és cukros teát. A hadifoglyok esznek, zabálnak, de nem tudnak jóllakni. Hónapos, esztendős éhség rágja a bendöjüket. A harmadik ételosztás után egy hadifogoly — tört né" met nyelven — a tegnapi reggeli után érdeklődött. — Te, ezek azt hiszik, hogy meglopjuk őket! — fordult hozzám Marcsenkó. Vologyja lángol. Egyszerre húsz embert kérdez és másik húsznak felel. Dohányt oszt, újságot olvas fel. Az area ragyog, világít. Aztán egyszerre — mikor tekintünk véletlenül találkozik — elpirul és lesüti a szemét. — Ne haragudj, ne haragudj, Petyka! Ne haragudj rám azért, hogy olyan boldog vagyok. Szavamra nem feledkeztem meg arról, hogy bosszút fogadtam. De arról sem, — hogy kommunisták vagyunk. De valamiről mégis megfeledkeztünk! — mondom Marcsenkónak. — Miről? — Arról, hogy mi is emberek vagyunk és ezért nekünk is szükségünk van táplálékra. Harminc órája egy falatot sem ettem. Vologyja sem. És te sem. Igaz? — Igaz. Erről megfeledkeztem! De hát én sem gondolhatok mindenre. Nem káptalan a fejem. A HÁBORÜ CÉLJA. A házak hófedte teteje álmosan égett: kevés láng gal, sok füsttel. A budai hegyek felől áramló hideg szél a füstöt szemünkbe fújta. Mikor a szél elült, a füst ráterpeszkedett a Pest felé vezető útra. Olyan sűrű volt és olyan fekete, hogy valósággal elnyelte harcba induló csapatainkat. A fiúkat már rég eltakarta a füst, de még hallottuk őket. Énekeltek. Az ének szövege nem nagyon illett a helyzethez. Kispestről törtek Budapest felé és közben ezt énekelték: És a Csendes Óceánnál Értek véget a csaták ... — A Csendes Óceán jó tizenötezer kilométernyire van innét — légvonalban! Ezt Mihajlov százados állapította meg. Mihajlov százados azonos azzal a Mihajlov tizedessel, akit két esztendő előtt (1943 januárjában), mikor a Halálkanyarban a magyar állások közvetlen közelségében sebesült volt meg, — hátamon vittem a bunkerbe. Azóta nem láttam. Most Ignatyov vezérőrnagy adjutánsa. Ignatyovot, mióta tábornok, a katonák Árboc őrmesternek nevezik. A harminc esztendős tábornokot súlyoa csapás érte: hősi halált halt az édesapja. Mikor a Le" ningráddot védő katonák Leningrád népével együtt mentek rohamra a várost fojtogató német ostromgyűrű ellen, az ötvenkétesztendös asszony is szuronyos puskát fogott. Szívébe kapta a golyót. — Hogyan viseli Árboc a csapást? — kérdeztem. — Még többet dolgozik, mint azelőtt és még na" gyobbakat hallgat, — felelte Mihajlov. — Debrecen alatt ö fogta fel a németek tank-rohamát. ö maga irányította az egyik ágyút. Csak akkor szólalt meg, mikor az ötödik német tankot lőtte ki. Akkor is csak ennyit mondott: nna. Délután bent voltam Pest peremén. Egy nagy temetőben. A közelben egy pályaudvar áll. Buda felől azt lőtték a németek — hatcsövű aknavetőkkel. Tüzérségünk az aknavetőket sokáig kereste. Már sötétedett, mikor végre megtaláltuk a jól álcázott fészket. A németek nagyon sok aknát halmoztak ott fel. Mikor egy lövedékünk az aknák közé csapott, — a robbanás egész házs< rt döntött romba. Este Árboc hadiszállásán tanácskoztunk, egy iskola tornatermében. Árboc, aki mindig biztos volt a dolgában, most határozatlannak látszott. Mikor az Üllő közelében állomásozó tii'érhadosztály vezérkari főnöke parancsért jött, — Árboc reggelre halasztotta a parancsadást. Éjfél után két órakor a főhadiszállásról egy fiatal főhadnagy jött és jelentette, hogyan Ölték meg a németek a szovjet parlamentereket, akik a bekerített Budapest átadására szólították fel őket. Árboc a jelentést előírásszerűen megköszönte és az izgalomtól reszkető főhadnagyot elengedte. Néhány pemcig szótlanul ült, csukott szemmel. Aztán a telefonhoz ment és jó félórán át telefonált. Rövid határozott parancsokat adott. — Eddig azt hittem, — mondotta Rosztovszki, mikor Árboc befejezte a telefonálást — azt hittem, hogy a voronyezsi pergőtűznél sohasem hallok nagyobbat. De — úgy látszik — ez nagyobb lesz. — Nagyobb és sokkal pusztítóbb 'hatású! — felelte Ignatyov. Nemcsak azért, mert ide több ágyút összpontosítottunk és nagyobb kaliberű ágyúkat, mint amilyenek a Halálkanyarban dolgoztak, de azért is, mert a házak természetes ellentállása fokozza a lövedékek ütőerejét. És emeletes házak között a légnyomás hatása is egész más, mint ott, a szabad mezőn' volt. Kár Budapestért!' ... De hát — szavamra — nem. mi akartuk ... Még sokáig ültünk együtt, majd»em teljesen némán. Hajnal felé Maruszja főhadnagy teát főzött. Árboc néhány konzervet tett az asztalra, de senki se akart enni. Annál több teát öntöttünk magunkba. — Ideje lefeküdni, fiúk! — mondotta Maruszja. — Én nem fekszem le, — felelte Ignatyov. Egy óra múlva dolgom van. Addig olvasok. A fiúkat vezesd az én szállásomra, Maruszja. — Neked is aludnod kell, — legalább néhány órát Nagyon kérlek! — Ne felejtsd el, Maruszja, — ellenkezett Ignatyov — házassági szerződésünk első pontja megtiltja, hogy egymást kötelességünk teljesítésében akadályozzuk. Csak most tudtam meg, Maruszja — Árboc menyasszonya. Ennek őrömére valamennyien ébren vártuk meg a napfelkeltét. (Folytatjuk.) 4 A