Uj Szó, 1949. október (2. évfolyam, 146-171.szám)

1949-10-01 / 146. szám, szombat

U J §10 1949 október ľ A zenei Síálin-díj nyertesei Az elmúlt esztendő a szovjet zeneélet nagy változásának éve volt. A szovjet zenei kultúra új irányát a Kommunista Párt Központi Bizottságának Muradeli „Nagy barátság" című operájából hozott határozata szabta meg. A Központi Bizottságnak ez a határozata megállapította, hogy néhány zeneszerző munkásságában súlyos hibák fedezhetők fel. A határozat megmutatta azt az irányt, amely felé a szovjet zenei kultúrának haladnia kell. E határozat után a szovjet zeneszerzők komoly önkritikát gyakoroltak, beismerték a hibákat és elismerték a Központi Bizottság határozatának igaz voltát. Azóta a szovjet zenekultúra töretlen vonalban halad az új úton: realista népi irányban, A zenei életnek a jelentős megtisztulása termékeny hatást gyakorolt a szovjet zeneszerzőkre. Tisztán állt előttük most már az út, amelyen haladniok kell, a zeneszerzők megszabadultak azoktól a kétségektől, amelyek eddig akadályozták munkájukat; az igazi szovjet zeneművészet, amely a hagyományos orosz klasszikus muzsikára támaszkodva realista és népi irányban bontakozott ki, gyönyörű zeneműveket hozott létre 1948-ban. Azok a zeneművek, ame'yek a Sztálindíj kiosztása felett döntő bírálóbizottság elé kerültek, már valamennyien a megtisztult irányzat alkotásai. E műveket világos és egyszerű zenei nyelv jellemzi és az, hogy igen nagy szerepet játszik bennük a népi elem. Az új Sztálin-díjasok legnagyobb része fiatal muzsikus A Szovjetúnió különböző népeiből származnak. így például a Sztálin-dij első fokozatával tüntették ki Alexander Arutjunján örmény zeneszerzőt a „Kantáta a hazáról" című zene- és énekkari művéért. Magasztos, életörömmel telített mű ez a kantáta, amely a szovjet emberek szabad munkáját, a kommunizmust építők ragyogó életét énekli meg. Ezzel az alkotásával Alexander Arutjunján olyan zeneművel gazdagította a szovjet zeneirodalmat, amely a legművészibb formában énekli meg az alkotó munka dicsőségét, amelyben terebélyesen bontakozik ki a népi elem és amely dallamosságában, zenéjének tisztaságában és egyszerűségében szinte ritkaságszámba megy. A másik Sztálin-díjas zeneszerző, Nikoláj Budaskin az orosz zenei folklore felhasználásával teremtette meg „Orosz faotáziáját", „Második rapszódiáját" és „Gondolat" című művét, amelyet népi hangszerek számára írt. A zenei Sztálin-díj nyerteseinek sorában szerepel Vladimír Bunin, aki a klasszikus orosz szimfonikus zene hagyományait követi műveiben Bunin az orosz természetet, az orosz nép hatalmas erejét és a nagyszerű jövőbe vetett hitét énekli meg. Stálin-díjjal tüntették ki még Dimitrij Kabalevszkijt is hegedűversenyéért. A Sztálin-díj második fokozatával tüntették ki Lev Knipper zeneszerzőt „Katonadalai"-ért. Az orosz népi és katonaénekek dallama csendül ki ebből a műből, amely természetességével és népszerű modorával kétségtelenül eljut a nép legszélesebb rétegeihez. A Szovjetúnió népéinek nagy családját képviseli a Sztálin-díjas zeneszerzők sorában Fikret Mesadi Dzsalil ogli Amirov, aki hazájának, Azerbajdzsánnak melódiából nagyszerű szimfóhikus művet alkotott. Az osszét nép képviselőjét is megtaláljuk az új Sztálín-díjas zeneszerzők között. Ez a kis nép az Októberi Forradalom előtt nem is ismerte a kultúrát éš ma már a fejlődés olyan magas fokát érte el, hogy egyik zeneszerzője, G. Gaszanov, a szovjet zeneszerzők első sorába került. Zongoraversenyével érdemelte ki a Sztálin-díjat. Vaszil Dvarionasz, az ismert litván zeneszerző és kai mester hegedűversenyével, a fiatal ukrán zeneszerző, Arkádij Filipenko, pedig népdal- és népi táncmuzsikájával érdemelte ki a Sztálin-díjat. Filipenko egyik műve, a „2. vonósnégyes" a partizánhősök tetteit dicsőíti. A szerző ezt a müvét az ukrán partizánok vezérének, a Szovjetúnió kétszeres hősének, Kovpaknak ajánlotta. A Sztálin-díjas zeneszerzők sorát Georgij Miljutin és Eugén Kappa észt zeneszeraő zárja be Miljutin nagysikerű dalaiért, az észt zeneszerző pedig ba'ettzenéjéért kapta meg a Sztálin-dijat. A Sztálin-díjjal kitüntetett zeneművek témakörük és zenei feldolgozásuk szempontjából mind kü'önbözőek, de valamennyi ugyanazt az elvi alapvető vonást viseli magán: szerzőjük demokratikus felfogását s a zenei feldolgozás világos és dallamos módját. Szinte valamennyi mű a szovjet nép mindennapi, munkás életéből veszi tárgyát. Legtöbbjük szoros kapcsolatban áll a Szovjetúnió népeinek népi muzsikájával, de amellett a hagyományos orosz zene nemes vonalán mozog. Ez az új szovjet zene, amely a szocialista realizmus útján halad. Alexander Aniszimov, a Szovjetúnió Művészi Tanácsa zenei osztályának vezetője. VARSÓ WliADISLAW BRONIEWSKI VERSE Lent sir a föld és fent sir az ég is, hazám és házam puszta rom, s én, a szabadság dalnoka, mégis a tiszta jövendőt dalolom! Üvölt a garázda, bitang had: belereszket a rög. A háború mint gigászi tank népemen átdübörög. De, népem, megérjük a békét! Számon a dal forrása kibuggyan s zeng, zúg; a szívem s agyam ép még, érzem, tudom én: minden kicsi zugban fény gyullad és szikrázva ég! Varsó, fölötted ma még a pusztítás ördöge tombol, de romjaidon felépítjük a szocializmust — vasbetonból! Képes Géza fordítása. Jxixtanay megmutatta az angol munkásoknak IVAN TURTANOV a moszkvai „Sarló és Kalapács" kohó-üzem szatahanovista művezetője, egy szakszervezeti bizottsággal látogatást tett Angliában. Amikor a „Dorman Ling" kohóüzemet megtekintette, a gyár vezetői felszólították, bizonyítsa be, hogy a szovjet sztahanovisták valóban olyan jól dolgoznak, mint amilyen jó a hírük. Az angol urak és munkásárulók arra számítottak, hogy munkásaik előtt sikerül „leleplezniük" a szovjet propagandát, amely a technika fejlődéséről, a teljesítményekről „hihetetlen" számadatokat közöl. Az angol urak csalódtak. Iván Turtanov nem tért ki a felszólítás elől, nem hivatkozott hivatalos küldetésére, de nem vallott kudarcot, amikor kezébe vette a fogót. Az angol hengermű dolgozói ámulva nézték a szovjet ember munkáját s megállapították, hogy a Szov jetOnióban a hengerlési technika sokkal magasabb színvonalú, mint Angliában. „Nálunk nem tudunk ilyen ütemben dolgozni" — mondották egyhangúan. AZ ANGOL GYAR munkásai talán nem is hinnének szemüknek, ha ellátogatnának Turtanov szűkebb hazájába, a moszkvai „Sarló és Kalapács" kohóüzemébe. A kiváló mester itt a „750"-es hengermű acélhengerlőit irányítja. Ez a hengermű „az tizem szíve". Ha rosszul működik, megakad a termelés, mert a gyár többi műhelyei nem kapják meg idejében a hengerelt acélt. Persze, ez a „fennakadás" minden alapot nélkülöző feltevés, mert ilyenre még nem volt példa az üzem történetében. A „750"-es hengermű dolgozóinak jelentős részük volt abban, hogy a gyár a megelőző ötéves tervet két év és 10 hónap alatt teljesítette. De Iván Turtanov nem lenne igazi kommunista, ha megelégedett volna ezzel a kétségtelenül nagyszerű eredménnyel. Elhatározta, hogy az újabb ötéves tervben még magasabbra emeli a hengermű teljesítményét. Az acélhengerlés 12 műveletből áll. Az új célkitűzés az volt, hogy ezt a 12 műveletet 60 másodperc alatt kell végrehajtani. Ez a munkaütem percenként egy öntvényt eredményezr.e. A HENGERMŰ DOLGOZOI nagy izgalommal készülődtek az újabb feladatra. A sztahanovisták és a mérnökök, amikor csak munkájuk engedte, tanácskoztak, számításokat végeztek. Ez volt a munkások beszédtémája az üzemben, a klubokban és otthon is, családjuk körében. Nem volt olyan munkás, aki ne járult volna hozzá legalább egy ötlettel a nagy előkészületekhez. Végül a kialakult tervek szerint új előmelegítő kemencét konstruáltak, az ingakések javításával a vágás gyorsaságát másfélszeresre emelték és sok más újítást vezettek be. flyen előzményei® után született meg a várva várt teljesítmény. Egy éjjelen A'.exejev mester váltása hét és félóra alatt 439 öntvényt jegyzett fel. A következő váltásban Konstantin "Gracsev brigádja nagyjából tartotta ezt a teljesítményt is. mnidössze négy öntvénnyel jegyzett kevesebbet. A legmeglepőbb mégis a pártonkívüli Iván Gracsev eredménye volt. Az öntvények számát 457-re emelte. Ezt az eredményt egy héten belül 501 darab öntvényre növelte. Az eredetileg kitűzött célt tehát messze túlhaladták a hengermű dolgozói. Egy óra alatt 70 öntvényt készítettek. íme, ilyenné nevelte a mellette dolgozó munkásokat, Iván Turtanov, aki 30 évvel ezelőtt mégcsak egyszerű hengerelő munkás volt, ma pedig a sztahanovista munkamódszerek egyik legsikeresehb alkalmazója. Érdemei elismeréséül a moszkvai Területi Szovjet képviselőjévé választották és őt is és munkásáait is melegen ünnepelte az egész szovjet sajtó Lengyel újságírók tiltakoznak Louis Aragon üldözése ellen A lengyel újságírók központi szervezete a francia újságírók .szövetségéhez tiltakozást nyújtott be azért, hogy Louis Aragont I megfosztották polgári jogaitól. ' „A lengyel újságírók nevében tiltakozunk Louis Aragonnak, a nagy francia költőnek és a „Ce S

OLÍ

" főszerkesztőjének üldözése ellen Ezt az eljárást- a nagy francia hazafi a béke és a haladás harcosa elleni legnagyobb méltánytalanságnak tartjuk. Ezzel az ítélettel újólag kifejezésre juttatják szolgálatkészségüket amerikai kenyéradójiuk iránt. Louis Aragon, a legjobb francia hagyományok és a haladás harcosa, valamint a békeszerető francia nép iránti nagyrabecsülésünket és elismerésünket fejezzük ki. ILLÉS BÉLA FEGYVERT S VITÉZT ÉNEKLEK Már lassan világosodott, mikor a harmincnyolcasok Uriv alá érkeztek, az urivi magyarok hátamögé. Egy tank arccaJ Uriv felé fordult, a többi nyšugatnak kanyarodott. Csak most láttuk meg a gyalogságot: zárt sorokban menetelt a tankok mögött. Az a tank, amelyik Uriv felé fordult, figyelmeztető lövést adott le. A figyelmeztetés használt. A templom romjaira, a romok alatt lakó magyarok fehér zászlót tűztek ki. öt perccel későbben két vöröskatona hatalmas termetű magyar tisztet vezetett elénk. A tiszt fegyvertelen volt. Kezében fehér zászló. — Cikatritisz őrnagy vagyok — mutatkozott be franciául. Rosztovszki kérésére németül folytatta: — A parancsnokságom alatt álló zászlóalj minden feltétel nélkül leteazi a fegyvert. A zászlóalj létszáma valem együtt két tiszt, tizenkilenc altiszt és tisztes és háromszázötvennégy honvéd. Az állománynak több, mint fele beteg: kiütéses tífusz, vérhas és másodfokú f ágyás. A legénység harmadnapja nem evett. Kérünk orvost, gyógyszert, hordágyakat és élelmiszert. Cikatritisz öles termete meggörnyedt. Nagyon halkan beszélt, fejét lehajtva. Mikor jelentését befejezte — szomorú, barna szeme Rosztovszkira meredt. Halovány, borostás arca a szürkületben zöldes színt kapott. Keskeny ajka remegett. Az őrnagy kapott köpenyén a gombok — arany gombok. Ahol a gomb hiányzott, ott a köpenyt vastag madzag tartotta össze. — Miért nem adták meg előbb maglukat? — kerdeszte Rosztovszki. — Önöknek semimi okuk arra, hogy ellenünk háborút vezessenek — és erejük sincs a hadviselésre. Cikatritisz kihúzta magát. — Éppen azért nem adhattuk meg magunkat, mert gyengék vagyunk — mondotta. — A hátunk mögött még tegnap este is egy német tábori csendőrkülönítmény állott — ránkirányított aknavetőkkel. — Mesebeszéd! — szólalt meg Levin. — A harcnoz kell erő és nem a fegyverletételhez. És önök narcoltaK ellenünk — az utolsó pillanatig. Cikatritisz nem felelt. Ismét meggörnyedve állolt előttünk. Rosztovszki telefonált az ezredparancsnokságra. — Mi hárman — tisztek és hat vöröskatona átmegyünk önnel az önök bunkerjébe, — mondotta Rosztovszki Cikatritisznek, mikor telefonálást befejezte Fordító és négy betegápoló jön velünk. Viszünk orv>íságot és néhány zsák konzervet. Meleg ételt a foglyok csak az ezred gyűjtőhelyén kapnak. Hordágyaik vannak? Néhány perc múlva megérkezett Tamara, a kékesfeketehajú ápolónő — Oldner Vlagyimir kíséretében. Elindultunk. Vöröskatonáink négy hordágyat vittek. Mindegyik hordágyon egy-egy zsák konzerv és néhány téglaalakú cipó. A két bunker közötti hetven méter — veszélyes út volt. Mindkét hadsereg alaposan aláaknázta. A hetven métert tizenkét perc alatt tettük meg. A magyar bunkerek kisebbek mint a mieink és rosszabbak. A tetőt képező szálfák nem hasonló vastagságúak és kevés föld van közöttük. A támasztófákat legyalulták és ezzel a saját maguk alatt vágták a fát a honvédek, akik most rövidszárú fűzőscipőben, elnyűtt, térdigérő nyári köpenyben dideregve, tágrameresztett szemekkel néztek ránk. Egy kicsit csavargókra emlékeztettek, egy kicsit büntetéstől félő gyerekekre. A betegek a puszta földön hevertek. Némelyiknek olyan magas láza volt, hogy meg se értette, mi történt. Egyikmásik (mikor Oldner hadnagy magyarul szólt hozzá) elsírta magát. — Miért sírsz? — kérdezte Vologyja. — Azért mert fáj valamid, vagy azért mert örülsz? — Mi már magunR se tudjuk, hogy mért sírunk! — felelt a beteg helyett Cikatritisz. — Sírunk — mert vagyunk. Hiába magyaráznám önöknek — ezt úgy sem értenék meg. Irigylem önöket, hogy ezt — a mi fájdalmunkat — nem tudják megérteni. — Talán mégis megér

+jiik — mondotta Vologyja. — Megértjük — magyarázat nélkül is. — A mi nagy betegségünket csak magyar ember érti! — És csak szovjetember tudja meggyógyítani! Természetesen a magyarok segítségével — mondotta Vologyja kissé patétikusan. Cikatritisz nem felelt. Csak tizennégy hordágyat tudtunk összetákolni és így a betegek elszállítása nagyon lassan ment. A betegszállítókat Levin kísérte. Rosztovszki és én Cikatritisahoz társultunk, aki engedélyt kért arra, hogy emberei között maradhaiton, mi,? az itolsa beteget is elszállítják. Cikatritisznek egy fiatal magyar halnagy segédkezett, kinek fagyott balfüle majd akkora volt, mint egy levesestányér. Két szovjet és két magyar tiszt és vagy szászhúsz honvéd állt, ült vagy feküdt a magyar bunkerek mögötti hómezőn (Tamara a betegek között sürgölődött) mikor, reggel kilenc óra tájt északnyugat felől két nemet vadászgép lepett meg minket. A németek egész alacsonyan szállva kétszer is körülrepülték a mezőt — aiztán közénk lőttek. Vagy másfél percig géppuskáztak. Hat honvéd kapott halálos lövést. Tizenhét honvéd sebesült meg. Cikatritisz három golyót kapott. Mikor hordágyra fektettük, már nem tudott magáról. Tízóra tájt valahol — tőlünk keletre — megered* a hó. A dermesztően hideg keleti szél elkapta a hópihéket és apró, hegyes, tüskés jéggolyókká fagyasztotta őket. A vihar szárnyán száguldó jéggolyók, millió és millió, eddig még sohsem használt, sőt sohsem látott, félelmetes üldöző hátbakapta azokat a honvédcsapatokat, melyeknek még volt kedvük és erejük — futni. Ahol a jéggolyó testet ért, csúnya sebet tépett, förtelmesebbet annál is, amit a levágotthegyü puskagolyó szakít. A jéggolyó átlyukasztotta a honvédek elnyűtt köpenyét és ha arra már nem volt ereje, hogy sebet üssön, sebet égetett, mint az izzó parázs. (Folytatjuk.)