Uj Szó, 1949. július (2. évfolyam, 69-93.szám)
1949-07-17 / 81. szám, vasárnap
Rejtvény -o taszit-f gyümölcs Komszomol induSó flj-f.unkon DidóimOin új nótái cStndJ stJiíúntbín nincs bandt harsoqa y-rttf lfA; JT 3VJ J y^ jll ^Sf? dal TblunkM ta </&'05 01 u/s-lid dalolja nclú'nk a uénsa f.-aW flalol-ua könnyebben, c-lel' c>t alko-tós, c-lő-'e IcnddJia harcba mt-g^ünk amedd.q dalra födj nylm ai ajkunk ,'mtenk a filolia a-láqitm kí' WC - íünk. Dertís az ajkunk, a szívünk, a lelkünk, Kacagva vidáman zeng a dalunk, I Valiinkat messzire hordja a szellő, Egy szabad országnak fiai vagyiuik. Refr. Dalolva könnyebb az élet, az alkotás Előre lendít ha harcba megyünk, Ameddig dalra fog nyílni az ajkunk, Hliénk a föld s a világ se bír velünk. ALEXANDER FAGYÉJEV: FÖLDREHGES „A gond és figyelem, ameiyet pártunk az ifjúság iránt tanúsít, nem véletlen dolog. Pártunk mindenkor magasra értékelte és értékeli az ifjúság szerepét a i kommunista társadalom Leiépítésében." (Zsdánov.) • „Nincs olyan tudás, amit meg ne tudna szerezni a bo sevik, akár iérfi, akár nö, a komszomolc, akár fiú, akár leány, ha azt annak rendje és módja szerint akarja." (Zsdánov.) • „Ifjúságunké a jövő, az ifjúságnak döntő szerepe lesz a kommunista társada lom felépítésében." (Zsdánov.) • Sztálin elvtárs állandóan arra tanít bennünket — és ez legyen számunkra a főszabály, — hogy az elméleti tudás megszerzése nem nehéz, csak legyen tudásvágy, áihatatosság és kemény jellem a kitűzött cél elérésére •— és az elmélet már is birtokunkban van. Alig ismerte meg az ősi tá- ! jat. £záz és ezer kilométernyi hosszúságban a régi usszuri vasút mentén új sínpárt fektettek és munkások tömegei dolgoztak serényen az egész útvonalon. Az állomásokon katonai csapatokat látott. Az emberek jó ruhát és Jó cipőt viseltek. Az egyik hosszabb vesztegfös alatt Maigula megfigyelhette egy csapat gyakorlatozását. A gyakorlat r.agyon jól ment. A tajgák tága;-. térségei fölött repülőgépek zúgása vegyült a vonat dübörgésébe és a repülőgépek árnyéka a sárga kolhoztanyák rétjei, meg folyók és tavak kék vizei fölött suhant el. Maigula mindezt könnyes szemmel nézte és ilyeneket gondolt hozzá — Ez az a föld, amelynek terinősítésén oly keményen dolgoztunk, apám, bátyám, meg én; az a föld, amelyet verejtékünkkel, könnyeinkkel és véreinkkel öntöztünk. Most e földön vegr • jói él a nép. l'elindultsága akkor hágott tetőfokára, amikor a vonat befutott arra az állomásra, honnan a Vangou-zászlóalj Olkovába vonult vissza. Ahogy Maigula leugrott a vasúti kocsiból, a perronon egyenest Trofim Sutka karjaiba szaladt; kék bricsesz-nódrágot viselt, a Lenin-rendjel ragyogott mellén és meztelen lábán papucs volt, annak jeléül, hogy az állomáson lakik. — Adjon Isten, Fedja — szólt Sutka, mintha csak pái óra és nem tizenkét év mult volna el azóta, amióta utoljára találkoztak. — AAi járatban vagy? — Hát te mit csinálsz itt? — kiáltott fel Maigula. Kérdésekkel halmozták el egymást, a .választ be sem várva. Összecsókolództak és vállonveregették egymást. Erősek és délcegek voltak még mindig. Végül Maigulának sikerült közölnie, hogy családja látogatására jött, Sutkának pedig, hogy vasútat épít itt. Maigula úgy találta, hogy családja, ha már tizenkét teljes éve vár rá, bizvást várhat még egy-két napig és poggyászát leemelte a vonatról. A vasút, amelyet Sutka ép most épített, azokon az élettelen erdőségeken vitt keresztül, amelyekben tizennégy évvel ezelőtt ő és Maigula kis híja, hogy meg nem ölték egymást, ha nem- ijedtek meg volna ettől a gondolattól. Már csaknem a Bársony-hágóig ért, ahonnan egészen a tengerpartig akarták vezetni. Melyikük hitte volna akkor, amikor a csillagos ég alatt a Bársony-hágó gerincén állottak, hogy egyikük valamikor egyszer s mindenkorra végez vele? Pedig ez történt. Sutka robbantással tágas átjáróvá akarta kibővíteni a szorost. Huszonhat kocsirakomány ammonált helyezett el benne — ekkora robbantást még nem vitt véghez senki, mióta ember él a földön. A hegy eddig híres ismertetőjele, látványossága volt a vidéknek; most minden hasadékát robbanóanyaggal tömték ki és úgy állt ott, mint egy torta, amelyik várja, hogy megegyék. Este Sutka, Maigula és a fényképész különvonaton elindultak a vasútvonalon, amelyet Sulka alkotott és reggelre 01kovkában voltak. Itt Kondrát Frolovicsot akarták felszedni. Olkovkában éppen az évi járandóságot osztották ki a kolhoz-gazdák között. Búzával megrakott szekerek sora haladt a poros falu utcáján, számszerint tizenöt, mindegyiken hat vagy hét zsák búza. Ez volt a gabona, amelyet Iván Prutyikov, kolhoz-gazda és caládja ez évben megkeresett. A szekérsor mögött a kolhoz-gazdák előtt öttagú rezesbanda lépdelt. A hangszerek közül kettő sem muzsikált azonos ütemben, úgyhogy képtelenség volt lépést tartani, de azért a napsugár ragyogóan csillogott a sárgarézen, a szekerek zászlódísze vidáman lengedezett a szélben és mindenki boldog volt. Amikor a szekerek elérkeztek Prutyikov tanyájához, a kolhoz vezetője előreszaladt, hogy kinyissa a kaput és a banda még hangosabban fújta, mindegyik trombitás a maga ütemében. A Prutyikov-család mind a tizenhat tagja — gyermekekkel együtt — kitódult a lakóházból. A család feje, kicsi, cingár emberke, gyűszűhöz hasonlóan himlőhelyes arccal, kiszaladt a kapuhoz és ott földbe gyökerezett lába, két öklét pedig szívére szorította. A kolhoz-vezető papirost szedett elő és leolvasta róla, hány munkanap áll Prutyikovék javára és mennyi búza jár nekik ezért. De Ivan Prutyikov nem hallotta, amit a vezető felolvasott; csak állt. rövid, görcsös ujjait szívére szorítva és mormolva ismételte: — Ez az enyém? Mindez az enyém? Ügy elkábította 5t ez a váratlan gazdagság, hogy mindenki, gyermekeit beleértve, nevetett rajta A fényképész elővette kisebbik gépét tokjából és a szekérsorra, a rezesbandára é» magára Prutyikovra szegezte. Maigula pedig félreállva, könynyeit törölgette és azon elmélkedett, mily nehéz lesx mindezt vásznon megrögzíteni; az életben minden szakadatlanul váltoJ zik és halad, de az eredmény a vásznon változatlan és mozdulatlan. (Vége következik.)
