Uj Szó, 1949. július (2. évfolyam, 69-93.szám)

1949-07-30 / 92. szám, szombat

UJSZ0 1949 Július 30 lyen magasrangú udvari és állam.' tisztviselők kinevezéseit, továbbá törzstisztek és tábornokok előléptetését hozta. Jellemző, hogy a lap megindítására 1838-ban ugyanakkor kap engedélyt, amikor Kossuth Lajost, mint közírót beörtönzik. Noha 1832ben arról volt szó, hogy Orosz éí Kossuth együttesen adnak ki lapot a Hírnökben Orosz Kossuth üldöztetéséről egyetlen szóval sem emlékezik meg. Sajátságos újság volt ez a Hírnök. Ha volt országgyűlés, hozott az ülésekről tudósítást, de jól megrostálva, hogy ne érződjék rajta valami az ellenzék tevékenységéből. Ha nem volt országgyűlés, éveken át négy oldalból csaknem hármat külföldi po.itikai híreknek szentel, országok szerint tagolva, oly részletességgel, hogy k-z szinte megmagyarázhatatlannak tetszik. E hírekhez, melyek között a ki-kirobbanó franciaországi felkeléseket s az angol chartisták tevékenységét, mint az illető kormányok rendfenntartó igyekezetének akadályait ismerteti, semmi komentárt nem fűz semmi kapcsolatba nem hozza a belfölddel. Az utóbbi mintha nem is léteznék számára, mint társadalmi és politikai valóság. A nagyképű külföldieskedés célja éppen az volt, hogy elterelje a figyelmet a magyar ugai teendőiről és feszültségeiről. Pusztán politikai elveit tekintve Orosz a feudális nagybirtokosok reformaggályainak és Bécs iránt osztályérdekből tanúsított loyalitásuknak volt szószólója. Neki — és ez gyanús közelségbe hozza Metternich vonalához — még Széchenyi toryzmusa is túlsók volt. Irodalmi téren a fiatalon öngyilkossá lett Csató Pállal együtt az Athenaeum körével súrlódik, de nj'oma sincs annak, hogy érzéke lett volna a jövő várható társadalmi és irodalmi alakulása iránt. Mindennél jobban jellemzi a Hírnök viszonyát a haladáshoz az a minden ízében korlátolt és ostoba kritika, mely a lapban 1844 őszén Petőfinek kőnyvaiakban megjelent első művéről, a Helység kalapácsáról, a kispolgári fllisztérium és az eposzi nagyképűség e feledhetetlen elevenségű szatírájáról valami Poór Jenő neve alatt napvilágot látott. Orosz nagylábon élt, valószínűleg nemcsak a Hírnök előfizetési jövedelméből, bár a lap akkori fogalmak szerint elég tekintélyes példányszámban — 3000 példányban — jelent meg. Az a légkör, mely a lapot körülvette, egyenesen kriptaszagú volt s Petőfi ilyet nem bírhatott ki. A Hírnöknek pedig elviselhetetlen volt mar az a tény is, hogy a falu életébe úgy belemerül vaxaki, mint Petőfi a Helység kalapácsában, hát még az a hang, ahogy ezt teszi. A feudális tekintélyek milyen alkonya következnék be, ha ez a szatíra, ez a szókimondás megfertőzné a jámbor olvasókat vagy az újságírásban is terjedne hatása. Ugyanakkor, mikor Petőfi neve 1845-ben egyre erösebb fényt kap és egyre magasabbra emelkedik a kor horizontján, a Hírnök valóságos végelgyengülésben múlik ki, aminek szinte diagnosztizálható tünete volt az említett bírálat. Orosz már a kormánynak sem kellett, az övéhez hasonló kormánymagasztaiásnak nem volt a forradalmi átalakulások küszöbén propaganda-értéke az elvénhedt rendszer számára. A Hírnökről csak azért emlékeztünk meg, hogy láthatóvá váljék, mi választotta ei Petőfi társadalmi és irodalmi álláspontját az akkori országgyűlések városának helyben gyökerező publicisztikájától. Petőfi 1843-as bratislavai időzése alatt a Távolból cimű költeményén kívül még egy költeményt írt, Az én mátkám-at, mely félig tréfás, félig komoly, de egészében inkább dlákosanakreontikus eszmélődés arról, milyen legyen az a leány, akit élettársnak választana. Petőfi — Kolmár szerint — komoly és józan életet élt a városban, ha töltött is néhány vidám órát barátai körében. Sok örömben itt nem volt része. A száz tövis közül, melybe — amint Hazámban cimű verse mondja — a hány ódás évei alatt „bolygó lába hágott", néhány Bratislavában sebezte meg. 1843 után, amint már szó volt róla, csak egyízben említi városunkat az Ut; jegyzetekben. M.kor elkövetkezett a nagy Március, Pest, mint a népi mozgalmak fészke, ellentétbe került a forradalmi követelések teljesítését halogató hivatalos fővárosai, ahol cselekvés helyett a rendfenntai tás és a törvényeség nem mindig egyértelmű jelszavait hangoztatták. Ekkor Petőfi is kétségkívül azon a véleményen volt, amelynek a Pesti Hírlap 1848 március 23-án hangot adott s amelyet a költő személyes tapasztalatai is mecr'.' íthettek; „Pozsony politikai égr i szaturálva van még a megdc t rendszer gőzével". Száz éve esett el Petőfi Sándor a fegyveres szabadságharcban, amelyet népével együtt vívott az elnyomás, a rabtartás ellen s amely harcra szóval és írással olyan lángolóan lelkesített. Száz éve halt meg s tünt el nyomtalanul, tömegsírban, de feltámadása és igazi halhatatlansága csak négyésféiesztendős. Halhatatlansága egyidős népe, a dolgoz i magyar nép i el támadásával. Az elmúlt száz év kilencvenöt esztendejében az uralkodó osztályok iskolái, évkönyvei, tanárai és tanítói SZÍVÓS munkával: gátlásnéküli hamisitókészséggel ködösítették el sok évtized fiatal magyar deák-nemzedékei előtt azt, ami Petőfi életének és munkásságának a lényege volt: a forradalmiságot. Nem „összes munkáit" jelentették meg, csak „Válogatott verseit" s ebből a „válogatásból" egyre Inkább kimaradtak azok az írások, amelyeket semmiképen nem lehetett félremagyarázni — a monarchia-ellenes, az antifeudalls és a kizsákmányolás ellenes versek. Müveinek állandó és fokozódó megcsonkítása s a magyar irodalomtörténet írók lakájkodása miatt Petőfi Sándor a magyar szerelmi líra „lánglelk^ lantosa"-ként vonult a magyar és a nemzetközi öntudatba — ami voltaképen s szerencsére •— nem az egész magyar népet s nem a világ dolgozóit, hanem annak csak szűk 8 keskeny rétegét jelentette. A nép, a dolgozó magyar nép keveset tudott nagy fiáról. Keveset. Jóformán semmit. Az uralkodó körök féltékenyen örködtek saját érdekeik fölött s mindenkor fejlett népelnyoraó szerevezeteik segítségével elérték azt, hogy Petőfi Sándornak, alig néhány hónappal ások után az 1848-as márciusi forradalma* átalakulások után — amely átalakulások előidézésében neki jelentékeny része volt — menekülni volt kénytelen az akkori reakciós krónikások, újságírók szerint „a nép dühe elöl". A nép dühe elől! Ezt a „dühöt" a földbirtokosok és papok pálinkával és fenyegetésekkel csikarták ki a szellemi és anyagi rabsorban tartott falusi tömegekből s eaért Petőfinek menekülnie kellett abból a választó kerületből, amelynek a jobbágyság alól felszabadított parasztságát képviselni szerette volna az első, felelős „népképviselet" parlamentjében. Nem lett követe a magyar dolgozóknak! S hamarosa már csak kevés magyar napilap, folyóirat akadt, amely közölte Írásait. De a sok gáncs, akadály, mesterkedés ellenére is szelleme — már az 1948-as forradalmi idők előtt ls és utánuk külösösen — villámgyorsan terjedt az országban. Verseinek egryrésze „ismeretlen nótaszerző" verseként népdallá vált: a nép bánatát, örömét, hangulatvilágát tükrözték ezek a versek, amelyeket a nép maga zenésített meg. S ma is, ma különösen elevenen hat munkásága, amelyet már csonkltatlanul, teljes egészében kezd megismerni a négyésfélesztendeje felszabadult dolgozó magyar nép. Mert felszabadulásáig véle, Petőfi Sándorral, a nagy magyar dolgozó tömegeknek az elmúlt száz esztendő kilencvenöt évében nem igen volt találkozása. Csak Lenin és Sztálin fegyverbe öltözött hősi népe hozta el a felszabadult munka magyar hazájának az igazi Petőfivel való találkozás és ismerkedés lehetőségét. A proletár nemzetköziség éltető és szülőhazájának, a Szovjetúniónak fölszabadító fiaival érkezett el a magyar dolgozókhoz Petőfi Sándor s a száz éve meghalt nagy költői eszméi csak négy és fél esztendeje élnek, élhetnek igazán s egyre életszerűbben s valósággá váltan a Duna-Tisza táján. Igaz, egyik nagy verséhez lángoló, forró kívánsága valósággá vált, már száz éve, 1949 július 31-én ott esett el a csatatéren, amelyen azonban nem a világszabadság szent eszméinek a diadalára száguldoztak a fújó paripák... E csatatéri halált kivánó versében azonban a világ költői — nagy költői — közül ö dalolta meg elsőnek a világ dolgozóinak nagy, szent ideálját, a vörös színű lobogót, amely alatt a világszabadságért küzd ma ls, egyre diadalmasabban a népek nagy, szabadságszerető családja. Ha majd minden rabszolganép Jármát megunva síkra lép, Pirosló arccal s piros zászlókkal! S a zászlókon eme szent jelszóval: Világszabadság... S e szót harsogják, Elharsogják kelettől nyugatig S a zsarnokság velük megütközik. Öría. Gergely Sándor A mult s a közelmúlt, a ma és a holnap harcainak a vonalát a lényegét ilyen életszerűen s időállóan nem rajzolta meg költő ... De nemcsak ez az egy s halhatatlan „Egy gondolat bánt engemet" — című verse jelenti s jelzi Petőfi akkor még nem definiált proletár nemzetköziségének a lényegét és értelmét. A proletár nemzetköziség alapja a népi, szoeialista-hazafiság, az az érzés és szeretet, amellyel mindenki a maga népének, dolgozó népének a hibáit meglátja s küzd ellenük, de felismeri a jó tulajdonságait is s azokat szeretettel fokozza s minden eredményüket felmutatva a szabadságszerető népeik nagy családja elé terjessze — nem irigységet fakasztó szándókkal, nem is a fensöbbrendüség gőgjével, hanem azért, hogy a népi közösségek ls meríthessenek a jóból s szépből, amit egyik tagja a munka, a jog, a szabadság s az egyenlőség talaján felépült nemzetköziségnek, köztulajdonnak felajánl. Hazafiasságról beszélt Petőfi, hazafiasságót követelt népének minden tagjától, minden dolgozó, munkálkodó tagjától. A resteket, a henyélő élösdieket nem tartotta a népnek, azoktól nem kívánt semmit s azoknak nem is kívánt semmi jót, A dolgozó népnek kívánt hazát, megkövetelte tehát a dolgozó néptől hogy a vérrel s tűzzel szerzett s védett hazát szeressse s óvja é3 építse... magának s ne másnak. A Pató Pálok s „nem író, nem olvasó" magyar nemes urak számára pedig nem leszen levegő a magyar levegó. Az úr nem a gálya, hanem az úr: az ár, a víz... csattant keményen félreérthetetlenül a piebejusi forradalmár dacos, öntudatos csatakiáltása a kizsákmányoló felé s biztatóan a biztatásra, az önbizalom erősítésére rászoruló jobbágyi, kötelékekből ínég csak terrnap és csak látszólag felszabadult dolgozó paraszti milliók felé. Nem véletlen, hogy Petőfit, ezt a Petőfit: a valócii Petőfit olyan nagyon megszerették a Szovjetúnió dolgozói és egyre jobban megismerik, megbecsülik a világ haladó szellemű százmilliói. Petőfi ennek az eszmének volt az előharcosa: amely eszme ma is élteti a dolgozó emberiséget: a szabadság... •""^Nemrég ünnepelte a szovjet nép s az egész haladó müveit világ a nagy orosz klasszikus költő és szabadsághős, Alexander Puskin születésének százötvenedik évfordulóját. A szabad ságharcos népek egymásközti nemes versenyében boldogan s meghatottan százötvenedik évfordlulóját. A szabadmagyarok, a mi nagy kincsünkkel, megihletönkkel s géniuszunkkal, Petőfi Sándorral, mondván: szeressétek a tanait, amelyek megvalósítására I Lenin-Sztálin-Rákosi Mátyás vezérel | bennünket. A forradalmár Petőfi Irta: ADYENDRE Negyven évvel ezelőtt írta Ady E n (fr e az alábbi sorokat „A forradalmár Petőfi" című antológia előljáró beszédjeként. Magyarország a 19-ik század közepének váratla

n csodagyermeke, akit tapssal fogadott Európa, sőt a komoly, bár kamasz Amerika is, de kissé tréfás tapssal. Petőfi Sándor pedig a 19-ik század közepének váratlan csodagyermeke Magyarországon, mely Petőfit — valljuk be — meg se szolgálta, még akkor meg se értette. Azonban a két csodagyermeket egymás karjába hajtotta az idők akkori merész, hősies férfiassága: Petőfi és Magyarország egyek voltak akkor, egy csoda gyermekei. Akkor: mikor egy bizonytalan eredetű nemzet fogta magát » nagy bizakodó magyarsággal be akarta iktatni a szegény, balsorsú magyarságot a jobbfajta népek anyakönyvébe. Akkor: mikor az Ázsia szó kevés volt légyen és volt, hogy láttassa a zsarnok Habsburgok a még zsarnekabb magyar nemesség uralmának vad, embertelen, szörnyűséges voltát. És Magyarország a roszszul sikerült francia forradalom hírére föltámadt s a föltámadt Magyarország ódákra ingerelte az ifjú Ibsent, Heinét és a többit. És Magyarország úgy állott akkor a világ előtt, mint az állami és emberi jogok legfiatalabb, legfényesebb, legmerészebb bajvívója. Csodagyermek produkciója volt ez, miként Petőfi Sándor is csodagyermeke volt egy csodagyermek-nemzetnek. A visszafejlődött, kora-öreg s még ma is buta mágnások, papok, csak kics't elváltozott táblabírák g rosszindulatú jövevények s éhes csalók kezén lévő Magyarország Petőfit i

s kikezdi. Nemcsak kikezdi, de megham sítja s a mindenrendű forradalmak poétáját hajlandó ledegradálni valami rím-forradalmárfélévé, aki egy-két zsoldos tanár-fej szerint a szerelem dalnoka volt főképpen. És ezt mégcsak nem is a nyugati esztéta-farizeusok szép, csínos készültségével, tudásával, de speciálisan magyar kortes-igékkel cselekszik. A feudalizmus másított, sőt súlyosított igájába süllyedt Magyarországnak teher az igazi Petőfi. Petőfi Sándor nem volt, nem lehetett mai hitű és felkészültségű gzocial'sta, de korának minden szabadságérzése az ő érzése is volt. Hiszen akkor, különösen a mi magyar állapotaink között, a magyar nemzeti eszme forradalmi világ-faktor készült lenni. Ha ma élne, biztosan Hervé volna az ő Lamartine-ja és Beranger-je s különben ;s méltán lehet ő prófétája mindazoknak, akik bilincseket viselnek. Petőfi mondta, amikor az ifjak központi választmányát szétzúzta a hivatalos megalkuvás: „ ... a forradalomnak vége van ... de nincs vége, ez csak az első fölvonulás volt... a viszontlátásra." Az a Petőfi mondta ezt, aki „úgy érezte előre a forradalmat, mint a kutya a földrengést" s aki azt vallotta, hogy a népnek csak akkor és ott van hazája, ha és ahol joga van. Ugyanaz a Petőfi mondta ezt, aki szerint „égbe a népet, pokolba az arisztokráciát" s aki iMmcsak Magyarországnak, de az egész korszakának szociális lelküsmerete volt... Hirdetjük s valljuk, hogy Petőfi nem azoké, ak k belőle 1849 óta élnek, de a mienk, mindazoké, akik a változás, a megújulás, a forradalom áhítozói és harcosai vagyunk .., A KÖLTŐ SZÜLETÉSE (Folytatás az 1. oldalról.) dik. Ha 0 elvégzi a maga feladamajd ember. A harminckétéves Széchényi ezen tát, a többire, a későbbire is akad a napon a lótenyésztésről ír naplójában néhány német mondatot. A főurakat kellene valami ürüggyel megmozdítani, megszervezni — ő ezzel foglalkozik. És a huszonegy éves Kossuth? Éa mind a fiatalemberek, akik készülődtek, — pontosan maguk sem tudták mire? Mit gondoltak, mikor összekoccintották a szilveszteri poharat s mikor a bor forró sugallatára mindenki nagyobbat gondol a saját sorsánál? „Itt az idő, hogy valaki hangot, testet adjon a sokféle akaratnak" —. ilyesmit gondolhattak: Nem valószínű, hogy magukra, vagy csak magukra gondoltak. Az ifjúság önzetlen. És mit gondolhatott Metternich, akit az öregek is, a fiatalok is csaknem kivétel nélkül röviden Európa sárkányának tartották ? Mindnyájunknál többet tud: ostoba politikus, de ravasz diplomata. Hűvös és tárgyilagos, szinte kirí ebből a patetikus seregszemléből. Tételezzük fel, hogy a kép egysége kedvéért ebben az órában is azon gondolkodott, hogyan fojtsa meg Magyarországot. Tisztán látja a jövőt. Tudja, hogy a nemzetieskedés, mely Európa után a Monarchiát is elöntötte, első tünete csak a szabadság nevü nyavalyának Tudja, mi következik ezután, ismeri a francia történelmet. A „megújhodás" legjobban a magyarokat gyötri. Mi lesz, ha onnan terjed tovább, ha a magyarok az új eszme jegyében maguk köré gyűjtik a többi kis nemzetet? Akkor vége az osztrák hegemóniának, vége a Dinasztiának is. És mit gondolt népének Jövendő jóságos atya, a harmincéves ötödik Ferdinánd, aki akkor még csak trónörökös, de máris kész agyalágyult? „Ki lesz ennek a szegény gyereknek a támasza?" ezt egy öreg parasztasszony s egy még öregebb parasztember gondolhatta Szalontán, egy nyomorúságos vályogviskóban. Az ágy végében csenevész, ötéves fiúcska feküdt. Mire embersorsba jut, amikor a férfi csak a szülei, vagy a jóbarát szavára hallgat, ők már a föld alatt lesznek. Akad-e majd olyan barátja, aki úgy szól hozzá, mintha édestestvére volna? „Mi lesz velünk?" — gondolták szerte az ország minden részén, ezer meg ezer parasztviskóban azok, akik virrasztva várták az új esztendőt. Külön-külön mindnyájan csak egy évre, az akkor kezdődő évre gondoltak, de a sok külön gond együttvéve tízmillió esztendei kínt jelentett. Künt harangoztak, megkezdődött az új év, az 1823-as. Mint a függöny szétválásakor a gongütés: ez indítja meg előttünk is a cselekményt. Kiskőrösön egy parasztházban mely miben sem különbözött az ország ezer meg ezer parasztházától, egy kicsi, feketehajú asszony fölkiált; vajúdik. Szlovákul jajong. Napközben rendesen magyarui begyarul beszél, de az ima és a sírás gyermekkora szavait szakítja fel benne. Férje a konyhából hallgatja. Az öntudatlan szavak, melyeket az aggodalom és a tehetetlenség lök a nyelvre, magyarul szűrődtek ki fogai közül. Végre bentről gyermekslrás hangzott, a csecsemők nemzetközi panasza az éles levegő, a hideg, az élet miatt, amiatt, hogy világra születtek. Fiú született. Gyorsan megfürdették. Piros, ráncosarcú kis emberke volt, semmivel sem különb, mint ilyenkor akármilyen más csecsemő, ö volt, akire vártak, akit a történelem kiszemelt. Mi lesz belőle.? (P.tőfi és a pénz Egy társaságban egyszer a különféle zsánerű költőkről volt szó, nevezetesen az eposzi, tragikai, lirai, komütai, didaktikai, stb. költókröl. Petőfi egy darabig hallgatta, aztán közbeszólt: — A legszámosabb osztályt feledtétek ki a sorból, az éhező költőket Ez még abban az időben volt, mikor Emich Gusztáv még nem vette meg kétezer forinton Petőfi összes költeményeit. Petőfi ezeken az „éhező költőkön" mindig örömest segített, ha módja volt benne, de azért nagyon bosszankodott, ha valaki kölesen kért töle pénzt. — Ügy is tudom — szokta mondani —, hogy nem adod meg, kérd hát úgy, ne legyen kölcsön. Ha aztán valamelyik mégis megfizette tartozását, mosolyogva jegyezte meg: — Mégis iavul a világ! Már nemcsak tartozásukat fizetik meg az emberek, hanem az ajándékokat is! I i