Uj Szó, 1949. július (2. évfolyam, 69-93.szám)

1949-07-30 / 92. szám, szombat

IIj SZÖ 1949 július 30 !R „Szovjet S7rodalom" című többnyelvű. moszQoai /o'yóir f ciQhe: Petőfi hangja - a nép hangja Petőfi bevonult a történelembe úgy is, mint a magyar nép költője, úgy is, mint a magyar nép politikai vezetőinek egyike — mint következetes forradalmi demokrata. Szenvedélyes szeretet az elnyomottak iránt, szenvedélyes gyűlölet az elnyomóval szemben, a haza és a nép sorsáért való személyes felelősség érzete — ezek a nagy tettekben is k'fejezést nyert érzelmek adtak különleges erőt a nagy magyar költő szavainak. Petőfi élete rövid volt és nehéz: mint szegénv diák, majd vándorszínész, már igen korán hírt szerzett magánrk a nép között, m'nt „törvényen kívüli üstökös" bolygott a feudális Magyarország egén. De gyakorlati forradalmár is volt: a felkelő ncp vezetője az 1848-as forradalomban. Mint Bem tábornok seregének 26 éves tisztje, fegyverrel a kezében esett el 1949 július 31-én, a szabadságért és hazája függetlensgéért harcolva. Petőfi Európa forradalmi demokratikus költőinek családjahoz tartozónak érezte magát és ezek is úgy fogadták őt, mint közéjük tartozót. Petőfi Sándor számára Béranger neve „szent név" volt és az öregedő Heine Petőfit egy sorba állította Burns-szel és Béranger-rel; míg neki saját magának — mondta Heine — egész életében csak néhány sora sikerült annyira népivé, mint a magyar költőnek egész műve. Pedig ismert dolog, hogy Heine szervesen beolvasztotta a népdalt költészetébe és versei népdalokká váltak. a

z orosz írók már régóta szeretik Petőfit. A hatvanas években igen ismert volt Oroszország forradalmi demokratái között. Abban az időben fordította le verseit Mihailov, a költő és forradalmár, akit a cári uralcm száműzetésbe küldött. Amikor ezek a kitűnő fordítások napvilágra kerültek, az orosz költő és forradalmár teste immár tizenöt éve nyugodott a kőkeményre fagyott szibériai föld alatt. Petőfi iránt, a magyar forradalmár költő iránt érzett barát ság és nagyrabecsülés mind a mai napig él. A haladó, a forradalmár orosz költők sohem feledkeznek meg róla, amikor a nvu gati költők műveit fordítják. Még is, csak most váltak Petőfi Sándor művei először megközelíthetővé a széles néptömegek számára, most, amikor válogatott verseinek kötete kiváló orosz költők fordításában, nagy példányszámú kiadás ban megjelent. E könyv olvasói előtt egy or szág élete bontakozik ki. Feltarul a puszta, a Tisza és Duna habjai csillognak, gyámoltalan birkák nyája vonul el szemünk előtt, nyikorogva halad az ökrös szekér. Petőfi az országot a dolgozó ember szemével látja, mintha maga is ott lépdelne az eke mögött, nyájat őrizne, vagy lovakat terelne a legelőre. a

z olvasó szeme előtt felvonulnak a nagy magyar Alföld lakói. A juhász, aki elvesztette kedvesét, a gonosz feleség, — Burns és Béranger ismert gonosz asszonyainak édestestvére, — egy megátalkodott iszákos, egy öreg, ki szolgált katona, a vakmerő Zöld Marci és a „barna kislány", akinek a költő szerelmes dalait ajánlja. Idill? Nem, semmiesetre sem az. A megátalkodott iszákos csak akkor énekel gyönyörűséggel, ha azt képzeli, hogy a bor a korsóban a király szíve-vére. Az öreg katona koldússzegény és éhes, — a „szeretett király" ezt adta neki évtizedes hű szolgálatáért. Zöld Marci teste a bitón táncol. Csak a költő emlékezetében él tovább a sarkantyús csizmájú vakmerő lovas, — a betyár, aki barátja és védelmezője volt a szegénynek és rémülete a magyar nemességnek. Petőfi hősei a földeken dolgoznak, betakarítják az aratást, — de a kenyeret nem ők eszik. Idegen csordát őriznek, idegen ménesre vigyáznak, mások házait építik. Ük maguk szegénységben és nyomorban élnek, a gazdagságban és fényűzésben élő urak, a földbirtokosok szolgálatában nyomorgatják tönkre magukat. H

őseinek kiformálásában Petőfi nem mint „népbarát" lép fel, aki átérzi a „fiatalabb tesívér" szenvedéseit, hanem mint a nép érdekeinek szenvedélyes harcosa. Petőfi életműve — ez nem egyszerűen a népről szóló költemények sorozata, ez magának a népnek a hangja. A népé, amelynek tudatában az 1514-es Dózsa-féle felkelés és a kuruc háborúk emléke összeforrott a közeli, hőn vágyott leszá molás képével. Petőfi költeményei a parasztforradalom közeledő viharának jelzői. És erről a tárgyról új hangon beszél. Petőfi maga — a nép forradalmi tudatának heroozója, a népének, amelynek nevében joggal lépett fel — sokkal messzebbre látott, mint hősei. Izzó hazafi volt, mégsem választotta el saját népinek sorsát és küzdelmét a világ többi elnyomott és rabszolgasorban tartott népének sorsától és küzdelmétől. Legszentebb szava ez volt: „világszabadság". És költeményei mind — a fenyegetők, a szomorúak, a diadalmasak — nemcsak a hoszszadalmas harcról beszélnek, nemcsak a hatalmas és nehéz áldozatokról, hanem az eljövendő győzelemről is. A népek eljövendő győzelméről az elnyomottak ellen a boldogságért és szabadságért vívott harcban. RI agyarországon, a költő hazásíi jában, most megvalósulnak a költő álmai. Magyarország, amelyet a Szovjet Hadsereg ragadott ki Hitler karmaiból, most belépett azoknak az országoknak sorába, amelyek megingathatatlanul elindultak a demokratikus fejlődés útján. A nagyszerű forradalmi demokrata költőnek művei hazája határain kívül is mélységes szeretetet és rokonszenvet váltanak ki — ott is, ahol a nép még folytatja nehéz és komoly harcát a belső és külső reakció ellen is, ahol ez a harc már győzelemre vezetett. PETŐFI a realista költő Sokszor kérdezték tőlem, elő- , adást kúve- 1 tő vitában, hogy valójában mi is az a realizmus ? Mindig szívesen vesszük, ha a magyarázat mellé példát is kapunk. Ezért a legtöbben nem is a realizmus magyarázatát kérték, hanem azt kérdezték: ki az a költő, akit realistának mondhatunk ? Sohasem jöttem zavarba. Könnyű volt válaszolni. Elég volt Petőfi nevét mondanom s a hallgatóság nagyrésze már abban a pillanatban tudta, hogy mit értünk költői realizmus alatt. Petőfi neve mellé, úgyszólván mindenki, társítani tud n hány verssort. Verssorokat, araikét gyermekkorunk óta őriz emlékezetünk, verssorokat, amelyek oly magától értetődően léteznek számunkra, mint mindennapi életünk szavai. Petőfi — válaszoltam a kérdezőnek, mire nemcsak ö, de a többiek is, szinte gyermeki örömmel feüedezték, hogy hiszen van nekik kedvenc költőjük, akinek szavait idézni tudják s akit idéznek olyankor is, amikor beszélgetés közben azt hiszik, hogy a saját szavaikat mondják. Ezért aztán minden magyarázatnál többet mondott a kérdezők számára, ha felolvastam egy Petőfi verset. gyait, jövőjéért való harcait is Petőfi verseiben. Ezért volt Petőfi a nép költője. De hogyan volt az? Ügy talán, hogy romantikusan, „költői módon" szerette a népet? Dehogyis! Ö úgy volt a nép költője, ő úgy szerette a népet, hogy egy fejlettebb, haladottabb társadalmi rendszerért hacolt. Ezért írta, hogy „akasszátok fel a királyokat", ezért írta, hogy „trónra a népet, ezért volt republikánus. harcosa volt. De vájjon csali azért, mert az romantiA szabadság Mi köze mindennek a realizmushoz ? Hallgatóim, a pestkörnyéki munkások csakúgy, mint a békési parasztok, már tudták, hogy Petőfi a valóság, a teljes valóság költője. Azé a valóságé, amelyet náluk jobban senkise ismerhet, de náluk jobban megfogalmazhat, kifejezhet. S Petőfi ezt tette. Megfogalmazta, elmondta azt, amit a nép is mond, de azt is, amit a nép csak vágyott elmondani. Ezt tette politikai verseiben, szerelmes verseiben és úgynevezett tájleíró verseiben is. Petőfi ajkáról mindig a nép szólott. A nép érzelmeivé vált ez a nagy-nagy költő, de a nép politikai öntudatává is. A ^ÍIX. században elsősorban ö volt a magyar nép hangja és tekintete, dühe, keserűsége és reménye, az ő verseiben enyelgett, tréfálkozott, vagy káromkodott a nép. Ezért írt olyan közérthető remekmüveket. Ezért értette meg, fedezte fel minden egyszerű ember a maga életét, de vákussá teszi a költőt ?Nem! Azért, mert mindennél jobban szerette a munkás, alkotó életet, a békét. És ezért az eljövendő békéért harcolt. Az ő évszázados szavaival válaszolhatunk a háborús uszítók fegyvertársainak, a képmutató pacifistáknak. Békét, békét a világnak, De ne zsarnokkénytöl, Békét csupán a szabadság Fölszentelt kezéből. Majd, ha így lesz a világon Altalános béke, Vessük akkor fegyverünket Tenger fenekére. De míg így nincs: addig feyvert! Fegyvert mindhalálig! így volt a nép költője és Így, ezért volt realista Petőfi. Realista volt, mert a teljes valóságról beszélt. Ha a jobbágyról, akkor a jobbágy fölött zsarnokoskodó földesúrról is. Ha a magyar nép szabadságharcáról, akkor a világszabadságról is. Ha a békéről, akkor a harcról is, amely megvédi a békét. Ha a szamárháton ülő juhászról, akkor a vasútról is. Arról a technikai civilizációról, mely a népet szolgálja a szocialista társadalomban. Ha korának harcairól, akkor a jövő társadalmáról is, melyért korának legjobbjai harcolta:;. Milyennek képzelte Petőfi ezt az eljövendő társadalmat? Arany Jánoshoz írt leveléből tudjuk, olyannak, amikor „a nép úrrá leszen a politikában". Ezt pedig csak a szocializmus valósíthatja meg. Ezért lett végre valóban Petőfi országa Magyarország a szocializmust építő népi demokarácia. ZELK ZOLTAN1 KARINTHY FERENC: 11 A gyár kapujában már bosszúság fogadta azokat, akik reggel, pontosan hét órára munkába jöttek: valami építkezés betonporos állványai torlaszolták el azt a szűk kis mellékutcát, amelyről a hátsó bejárat nyílt. Egy egész háztömböt meg kellett kerülni; hét öra elmúlt, mire a munkások a bélyegzőórához kerültek s negyed nyolc lett, mikor a huszonkettes műhely a többivel együtt üzemet kezdett. S utána, alig hogy ez az irdatlan csarnok, amely fényt és árnyakat, hangot s visszhangot kever szünet nélkül roppant légterében, megtelt a fúrógép recsegésével, az esztergák s marók tompa forgásával, a tengelyekre fröccsenő vizes olaj tejfehér sugaraival, a hegesztőláng sistergő lidérceivel, valami szörnyűséges robaj gurult végig a műhelyen, mintha az ostrom tért volna ide vissza: csattanás hallatszott, aztán egy megütött vasdarab végtelenbe nyúló, idegtépő pengése, sikoly és szitok. A csarnok közepén sűrű bolyba szaladtak a munkások, de csak percek múlva derült ki, mi történt. Egy súlyos acélhenger szakadt le az ötventonnás daruról, magával rántva a szétfoszlott kötél egy r w mi csonka darabját; emberben, anyagban nem esett kár. — Pedig új kötél volt, — csóválta fejét Nagy Gábor, aki a köresztergáktól jött ide. — Reggel hozták a raktárból. — Megrágta az egér, — húzta össze szemét a másik esztergá/os, Morzsa Béla, aztán kezébe ..ogta és két ujja közt szakértelemmel megsodrintotta a fonynyadt kenderszálakat, — olyan jó kis kötél ez, örömmel köpi le az ember. — Ahogy fölemelkedett, kacintott egyet Henczre, a kékzubbonyos segédmunkásra, aki az őszszel jött ide; aztán belekarolt Nagy Gáborba és visszaballagott vele a karusszelekhez. Ez a Morzsa Béla, a műhely bizalmija, cinkár kis ember volt, de a kabátja olyan tág, mintha két ilyenre szabták volna; alig cincogott ki a ruha hosszú, olajfoltos ujjából sötét csíkok rovátkolta, barnás keze, a nyaka is csak úgy lötyögött a kockás ing bő gallérjában. Nagyon érdekes volt Morzsa Bélának a feje is: hosszú, nagy hajlott orra, akár egy hangyászé, horgászott az ajka körül, a szeme apró és zsíros, a füle szép sárga és picike, a szája pedig rettentő széles és jókedvű; ha széthúzta, oldalt felvillantak fémes és fekete műfogai. — Nem akármilyen egérke volt az, — mondta, mikor visszatértek a munkagépekhez és ajkát szélesre nyitva megfürdette a másikat mosolyának torz ragyogásában — inkább cipőt-harisnyát hordó, tán gyónni-áldozni is eljáró! Hiszen előbúvik majd. — Okos ember vagy te, Morzsa elvtárs, — sodort félkézzel cigarettát a szomszédja, Nagy Gábor, ez a jól nőtt, vastagcsontú fiatalember, akinek puha, barna haja munka közben minduntalan a homlokába omlott; a papírost végighúzta nyelvén, szippantott egyet a füstből, aztán kifújta, komolyan ránézett: — Már csak eljött hozzánk doktor Frankenstein a moziból kötelet rágni, mért nem maradt ott? Igaz, alighanem a babot is ő kozmázta oda tegnap a konyhán, ő meg a Mindszenty hercegprímás. — Elhúzta az orrát, szítt egyet újra a cigarettán. — Meglásd, még igazgató lesz a vévégén, vagy legalábbis főispán; az ilyen ne legyen, aki száznegyven forintért ráadásul az egérlyukba is belebúvik? — Nagy Gábor két ujja közé fogta a cigarettát s begörbített tenyerébe rejtette — katonaideje alatt szokta meg így, mikor a foglalkozás alatt tilos volt a dohányzás — aztán fogta a francia kulcsot. Amióta teljesítmény szerint dolgoztak, derült ki, hogy egyike a gyár legjobb esztergályosainak: szó nélkül, pihenő nélkül végezte a dolgát hét órától négyig, akkor leállította a gépet, kőporral lassan lemosta a kezét s átballagott a gyár tekéző szakosztályába: épp oly szótlanul, ahogy dolgozott, épp olyan nyugodt-biztosán gurította egyinásf után a golyókat. Sosem vett részt azonban az üzemek közti versenyen, holott szükség lett volna rá. Csak kedden nem járt játszani, mikor a pártnapot hallgatta; tizenkét éve volt tagja a szociáldemokrata pártnak. Morzsa elvtárs mosolyát meg sem rezdítették e szavak: sunyin lepislantott a földre, s míg ímmelámmal a munkájához állt, ezt mondta: — Azért van ez így, komám, mert hogy én annyira ráérek a négy kölykemmel, meg a májbajos kis öreganyámmal. De vegyük a példa okáért Nagy Gábor elvtársat. Aki megkapod ma a béred, aztán hová teszed? Holnap, úgye, szombat, egy órakor hazamégy, veszed a jó ruhát, indulás, várnak a kislányok, azokat is meg kell valakinek tapogatni, no igaz? Estére azt is elfelejted, hogy valaha proli voltál, ilyen nagy úr Nagy Gábor úri Hogy az orra hegyén túl is nézzen? Ki meri neki azt mondani? — Morzsa egy csavarorsóval megvakarta a fejét: most is úgy mosolygott még, mint az előbb. a: Hencz Ervin — az a szőke, kék zubbonyos segédmunkás, akihez Morzsa az imént odaszólt — szin tén visszaindult most a munkahelyére. Ahogy a fúrógépek közti utcácskán elhaladt, egyszerre megállt, tétován elbámult, még lépett is egy zavartat hátrafelé. Ott előtte, a fúrógép oldalán egy kis odacsavarozott fémtáblát fedezet föl, a gyártó cég francianyelv címkéjével: Société d'Instrumen de Physique — Geneve — Made ;n Switzerland. Ügy megrémült, két tenyérrel a munkapadra kellett támaszkodnia. A következe pillanatban feltűnt előtte Barlai úr kövérkés, szemüveges arca, az tán puha, vastag, undorító ujjail látta, amelyeket genfi dolgozó szobájának ragyogóra csiszolt iró aztalán pihentet; hányinger kerül gette, percekig mozdulni sem t dott. Mikor a szíve verése végre ct tulni kezdett, megmozdult, most már az öntudata hült el: m lesz vele, ha Genf nevének puszti megpillantása még mindig ennyi re letaglózza? Hat hónapja dol zott itthon s tán nem is rosszu egész magát odaadva: egyetle halvány utalás elfújhatja hát az időt? Hisz még a bőre is oly; sötétté, a járása is olyan imbol; góvá vált, mint itt a többiek Vagy mgésem volt eléggé óvató; ^Folytatjuk.) I