Uj Szó, 1949. május (2. évfolyam, 18-43.szám)

1949-05-19 / 33. szám, csütörtök

B. UJSZ0 1949 május 19 JOZEFINA Optimista játék a prágai Nemzeti Színházban. A mártírhalált halt Vladimír Vancura Jozefina című játéka nem tartozik a cseh szinpdi művek sorába, amelyeket riportszerűségük folytán a legtalálóbban, dramatizált riportnak mondhatunk. VI. Van&ura még 1941-ben írta ezt a darabját Míg minden más cseh darab, amely a megszállás éveiben íródott, többé-kevésbé menekvést jelentett a valóságtól, e'zárkózottságot az élet akkori problémáitól, Vaníura, a cseh nyelvnek ez a kiváló művésze, aki már jóval a háború előtt a munkásság eizmei vonalán állt és szoros kapcsolatot tartott vele, nem bújt holmi elefántcsonttoronyba. Forradalmi szellemét nem törte meg a megszállás, optimista hittel tudott írni a legnagyobb nemzeti elnyomatás idején is. Vaníura optimista játékának hőse, Jozefina, egy csodálatos hangú proletárleány, akinek tehetségére felfigyel egy öreg énektanár és tanítani kezdi. Jozefina barátnője, édesanyja révén, polgári környezetbe kerül, ahol egészséges ösztönével és tiszta szívével fersmeri a hazugot és a hamisat. Amit érez és gondol, azt nyíltan kimondja, nem hagyja magát környezete nyárspolgári szemléletétől és előítéleteitől megnyomorítani, fellázad és elhódítja a polgári világtól szerelmét, Valentint, hogy az életében vele együtt küzdjön felszabadultan az új életért. és a boldogságukért. Vancura két világot állít egymással szembe, az előítéletekkel és alakoskodással teli kispolgári világot Jozefináéval, aki teljesen korunk lánya bátor gondolataival, céltudatos akarásával. A játék nem nagyigényű és csak nyelvi sajátosságával reprezentálja kellően a nagy cseh írót. Harmadik felvonásában sok a játékos elem, itt valóban optimista derű árad belőle, ösztönös komédiázó kedv, amelyben van nagyság, moliéri gúny. A prágai Nemzeti Színház előadása méltó az elhurcolt és mártírhalált halt író emlékéhez. Jozefina szerepében Jarmila Kruli ová, aki tavaly még vidéken játszott és Jaroslav Prűcha, a cseh színpad egyik legkiválóbb jellemszínésze egészen kiválóakA többi cseh darab, amely idén bemutatásra került, Klima „Tüzes határ" című drámája, Kyzhnka „Három februári nap"-ja és Zdenek Bláha „Béké"-je jobbára drámai ripcrtck a máról, korszerű p.oblém ákról, melyek közül a határvidéki ezudétanémetek államé'lenes tevékenységét vázoló „Tüzes határ" irodalmilag a legigényesebb és némi figyelmet is keltett. A cseh szerzők mellett csaknem nvnden prágai színház szovjet s erzöt is jáíszik, a legsűrűbben Gorkijt, Csehovot, Pogodint és Osz rovszkijt. Rostand Cyrano de Bergerac-ja rossz sajtót kapott, de a Nemzeti Színház remek előadá ában még egyre telt házakat vonz. Az I júság Színháza magyar darab: t játszik, Balázs Béla meséje'. A sajtó és a fiatalság kedvezően fogadták Balázs játékát. Az Opera idei nagy eseménye Bedrich Smetana Daliborjának teljesen újszerű felújítása volt. Az Eladott menyasszony komponistájának ezt a második halhatatlan remekét már a szocialista realizmus jegyében rendezték. A felszabadulás óta ez volt Prága legnagvobb zenei eseménye. Most az tladctt menyasszonynak, ennek a Prágában ezerszer játszott és ál landóan műsoron tartott operának teljesen új bemutatására, új diszletezésére készül a Nemzeti SzínJxáz. Egri Viktor. AZOK A MAGYAR BIKFICEIÍ

(

i Václav Lacina, s kitűng cseh humorista megemlékezik Jaroszláv HaSek „Svejk, a derék katona" című híres regényéről. Ennek a könyvnek főhőse Svejk, az osztrák-magyar monarchia közkatonája s a kedélyes, de tántoríthatatlan cseh passzív ellenállás megtestesítője. „Azok a magyar bikficek" — tulajdonképpen magyar katonák, akikkel a csehek az első világháború folyamán összeköttetésbe kerültek. Vodicska, az öreg utász, Svejk barátja nem szereti őket. ördög tudja, hol veszi magát ez a magyargyűlölet a csehekben. Közvetlen összeköttetés alig volt a két nemzet között. A szlovák kisebbség sorsa, a magyar kisebbségi politika árnyoldalai csak részben adnak magyarázatot, mert ezekről a cseh kisember vajmi keveset tudott. És mégis, ez a gyűlölködés szembeötlőbb volt, mint a németek elleni gyűlölet, akikkel pedig sokkal kézzelfoghatóbb elszámolása volt a cseheknek. Talán valami állandó. alig érzékelhető propaganda eredménye volt ez, olyasfajta, mint az antiszemitizmus, amellyel a megszorult burzsoázia pogromokra ingerli a népet, hogy elterelje figyelmét saját problémáiról. Hasek Jaroszláv finom megfigyelőképessége nemcsak Vodicskát látja — azt a Vodicskát, aki egyenesen keresi az összetűzést a magyar katonákkal. Itt van Svejk is, a bölcs, jó öreg Svejk a maga klasszikus, emberséges elméletével, hogy „némelyik magyar nem is tehet arról, hogy magyar" — amire ugyan Vodicska azt replikázza, hogy arról mindenik tehet. Dehát mik a Vodicska okai? Elvakult, különbséget nem tevő nemzeti gyűlölködés s ezt Hasek nagyon ügyesen állítja pellengérre. Vodicska a magyar kisembert bántalmazza, akinek családi békéjét a német tiszt feldúlta — a magyar katonát, akit becsuktak, mert nem akart puskát venni a kezébe és harcolni a magyarok királyáért. Békés emberkék ezek, akiknek halvány sejtelmük sincsen a szlovenszkói magyar politikáról. Milyen szép és emberi jelenet az, amikor Svejk megvendégeli a vasúti vendéglőben a sebesült magyar katonát. Ott kuporog a sebesült átlőtt köpenyben, kicsordulnak a könynyei, mikor az otthonvalókról beszél: nincs ham, nincs ham — igyekszik megértetni Svejkkel, hogy a gyerekei éheznek. A cseh katonák szemére vetik a magyar katonáknak, hogy horerukynak csúfolták őket, amiért felemelt kézzel tömegesen pártoltak át az „ellenséghez" — de Hasek rögtön hozzáteszi: ezt tették a magyarok is, amikor elunták harcolni a magyarok királyáért. Persze, Hasek megrajzolja a másik végletet is: az állation kegyetlen magyar csendőröket. Hasek megjárta — gyalog! — Magyarország nagy részét, ismerte a magyar népet és tudott különbséget tenni. Meglátta a magyar nép sorsában azt, ami közös a cseh népi sorssal. Adjátok ki Hasek összes magyartárgyú novelláit — mondja Václav Lacina. Tudja meg a cseh olvasó, hogy a magyar kisember nemcsak ma, hanem azelőtt sem volt a szláv nemzetek ellensége. Nem lehet felelősségre vonni azért, amit — esetleg nevében — a magyar királyság kiváltságos osztályai elkövettek. „Azok a magyar bikficek" — mint az öreg Vodicska nevezte őket — legfeljebb tudatlan bikficek voltak, de egész rendes fiúk lehettek. És — nem rossz bajtársak egy szebb és boldogabb világ felépítéséhez. Hogy mások? hogy idegenek? hogy ismeretlen nyelvet beszélnek? Nos, gondolják a nagybecsű emigránsok, ami nekik jól esik. A cseh emberhez ma közelebb áll a magyar népi demokrácia polgára, mint az amerikai dollár csehajlcú uszályhordozói. VEGYES KULTURHÍREK — Ez év június 6-án lesz Puskin v'lághírű orosz költő születésének 150 éves évfordulója. A Szovjetúnó an nagyarányú előkészületek folynak az ünnepségekre. A jubileum alkalmából ti zeneszerzők egyesülete összegyűjti és kiadja a Puskin-szövegekre írt dalokat, valamint azokat a nagy zenei müveket, melyeket Puskin művei insyi áltak. A leningrádi Puskinszínház új betanulásban hozza a Boris Godtinov-ot. A költő Ruslan és Ludmilla című művét új kiadásban adják ki Kaidalov illusztrációival. Itt említjük meg, hogy egy új m-gyar Puskin-fordítás is készül. Az Anyegint Vozári Dezső fordítja. — AZ ŰJ SZTALIN-DIJÁSOK. Az idei Sztálin-dijakat Fikret Amirov, üzbég zeneszerző, Konstantin Szergejev balettmester és Dudinszkája Nataiia táncosnő kapták. Fikret Amirov kora ifjúságától rajongott a népi zenéért és díjnyertes szimfóniáiban népdalmotívumokat dolgoz fel. Résztvett a honvédelmi háborúban, meg is sebesült és egy szimfóniát írt az elesett hősök dicsőítésére. Egyéb művei: hegedű- és pongorahangversenyek, két operett és kamara muzsika. Konstantin Szergejev, a leningrádi Kirov színház balettmestere, ő tanította be Glazunov híres Raymonda balettjét. Dudinszkáját, a leningrádi balett táncosnőiét külföldön is ismerik. Kivételes tehetségével elhomályosítja az eddigi legnagyobb ballerinákat. — Az Uj Szó nemrég rövid ismertetést közölt Micsurinról, a nagy orosz biológusról, akinek nem kisebb dolog sikerült, mint magát a természetet új utakra vinni, megváltoztatni. Micsurin életét megfilmesitették. Zenéjét Sosztakovics a híres orosz zeneszerző szerezte s egy kiváló orosz szÍnész, Leonid Koszmatov, játssza a főszerepet. A filmnek gyönyörűek a képei, dús kalászokat, virágot, sose látott gyümölcsöket mutat, melyek úgyszólván jelképei az új, diadalmas életnek. Micsurin megdöntötte a régi tételt, a vastörvényt, hogy a természet nem ismer ugrásokat, valóban nem, de csak addig nem, míg egy olyanfajta zseninek mint ő volt, nem sikerült a természetet is új munkára serkentenie. A film nagy mértékben hozzájárul ahhoz, hogy tudásunkat bővítsük, fejlesszük s betekintést nyerjünk a természet csodálatos műhelyébeReméljük, hogy rövidesen nálunk is BOT kerül bemutatására. — HÁROM NŐVÉR, HÁROM LENIN-RENDJEL. A szovjet iskolák nagyon szép hagyománya, hogy volt növendékeik évente fölkeresik az iskolát, benéznek a régi tantermekbe, barangolnak a meghitt folyosókon, bele is ülnek az iskolapadba, vagy az igazgató szobájában beszélgetnek az elmúlt tanévek édes és keserű pillanatairól. Egy ilyen hagyományos látogatás az idén valóságos ünneppé vált, amkior a leningrádi 103. középiskola egykori növendékei megtudták, hogy az iskola három tanítónőjét: Dubetisz Taisza Antonovnát, az intézet igazgatónőjét, Lidia Antonovnát az Irodalom és Vera Antonovnát a földrajz előadóját a Lenin-rendjellel tüntették ki. Három nővért, három tanítónőt ért a szovjetek földjének e legmagasabb kitüntetése a népoktatás terén évtizedek ótá 'teljesített tíagyszerű munkáért'. — Glara Clementis nagysikerű vendégszereplése. A Rádiózenekar legutóbbi nyilvános hangversenyének különös érdekességet adott Clara C 1 em e n t i s zongoraművésznő vendégfellépése, aki sok külföldi sikere után és olaszországi, valamint újabb svédországi hanfjversenykörútja előtt lépett a bratislavai közönség elé. Az európai nevű kiváló vendégmüvésznő Grieg A-moll koncertie zongoraszólamának csillogó technikájú és költői szépsépű tolmácsolásával na?y és megérdemelt sikert aratott. K'i'önösen megkapta a hallgatóságot a jól megSzaltikov Scsedrin (1828-1889) 1889 május 10-én halt meg Szaltikov Scsedrin, a nagy orosz szatirikus író. A XIX. század második felének egyik legkiválóbb, leghaladottabb írója, az orosz forradalmi demokratikus gondolat nagyszerű előharcosa volt, akiről a francia P. Lafargue, az I. internacionale tagja, a Párizsi Kommün harcosa, Marx és Engels egyik legközelebbi tanítványa feljegyezte: „Marx már 50 éves volt, amikor az orosz nyelv tanulmányozásával foglalkozott és .. hat-hét hónap alatt annvira elsajátította, hogy nagy gyönyörűséggel olvashatta az orosz költőket és prózaírókat, akik köziil különösen Puskint, Gogolt és Szaltikov Scsedrint értékelte magasra". Saltikov Scsedrin nemesi származású volt, ugyanabban a líceumban tanult, amelyben valaha Puskin, ahol Puskin megénekelte és a cári kormányzattól száműzött Kunicin és Galics tanárok szolgálták előadásaikban a haladás és felvilágosítás eszméjét. Szaltikov Scsedrin már korai írásaiban. („Ellentmondások", „Zavaros ügye") a narodniki demokrácia eszméit szolgálta. Letartóztatták és száműzték. Hétévé-* száműzetése idejére evnek legnagyobb alkotásai („Golovlev úrék", „Jóhiszemű beszédek", „Egy város története"), amelyekben gyilkos szatírával leleplezte és ostorozta a cári feudális kapitalista rendszer romlottságát, a hűbériséget, a kétszínű és hajlongó liberalizmust, a liberális sajtó áruló opportunizmusát. Kibékíthetetlen ellensége volt az önkényuralomnak, szatírája hatalmas, fegyver ma is a nép ellenségeivel folytatott harcban. Korlátolt és öntelt miniszterei, ragado7Ó kulák fai örök értékű rajzai annak a fenéki? romlott rendsrernek, mellvel csak a Nagy Októberi Forradalom tudott leszámolni. Szalt'kov Scsedrin teremtette meg Juduska Golovlev, a kétszínű áruló irodalmi tinusát. Lenin, a nép legádázabb ellenségét Trockijt Juduska Go'ovlev alakiával és kártékony voltával hasonlította össze. Szaltikov Scsedrin ellensége — a mi ellenségünk is. Szaltikov Scsedrin szövetségese minden szabadságáért, tügg;etlenségéért harcoió népnek. A mi szövetségesünk is. formált első tételt követő lassú tétel bensőséges, finoman elmélyült • előadása s a harmadik tétel tökéletes kidolgozottsága és szuggesztív, erőteljes lendülete. Sok tapsot kapott az est másik vendége, dr Václav S m e t ác e k, a kitűnő prágai karmester is, aki biztos kézzel vezette a zenekart. A nagysikerű hangverseny műsorán Dvorák, Grieg és Suchon művei szerepeltek. Kiss Istvánná gyors lepieKkel iparkodott felfelé a lépcsőt helyettesítő deszkázaton. Sarkát nekivetette a kimagasló keresztlécnek és kezével csak a szoknyáját emelintette feljebb, nem fogta meg a farácsot, megszokta már ezt a felfelékapaszkodást a nyolc emeleten keresztül. A kanyarban Tarján Jóskával találkozott. A fiatalember már fentről jött, nem lehet ezt megelőzni, talán le sem fekszik, vagy mi a csuda, de akármikor jön, ez már ott motoz, nézdegél, ceruzájával a falra jegyezget. Mongolos, széles arccsontjai felett olyan fürgén mozog a két apró, barna szem, mintha mindig keresne valamit. Meg is látja, ha valaki kezében lefelé lóg a simítólapát. Nem szól, de akire ránéz, mégis furcsa szégyenkezést érez és sokkal hamarabb emeli a lapátot, mint ahogy különben tette volna. Babonás szeme van ennek, vagy tudja Isten, talán inkább abban van az ereje, hogy ilyenkor már itt jár és ha valahol elakadnak, nekifekszik, olyan ereje van ... Talán nem is erösebb, mint más 26 éves epiber, de ahogyan akarja ... Már a hetedik emelet kanyarjában lépdelt, még mindig a fiatalemberen járt az esze. Itt mindig megállt egy kicsit. No, itt már igazán kifújhatja magát. Hét emeleten át úgy sietett, majdnem szaladt. Most megáll és nagyot fúj. Aztán, csak ügy óvatosan, odanéz a fal felé. Ott van a fali újság és azon sorban öt név. Harmadik az övé. Szép, nagy betűkkel: Kiss Istvánné, segédmunkás. Ügy megtetszett neki a neve, mióta kinn van a táblán, hogy jobban talán az első ünneplője se. Pedig az nagy eset volt náluk, mert nyolc gyerek ténfergett anyjuk lába körül és még hétköznapi ruhára sém tellett, nemhogy ünneplőre. Mégis, mikor, tizenhatévesre cseperedett. került egyre. Mert akkor kezdett körülötte forgolódni a molÖt kösül a harmadik 9cta: 'Balázs flnna nár fia és anyja nagyon szerette volna. Módos fiú volt. De ha neki nem kellett. Anyja a haját tépte. A te javadra mondom — ezt kiáltozta és sírt haragjában a lánya ostobasága miatt. . Most ott áll egy kicsit és bámulja az öt nevet. Odakerült. Maga sem érti, hogyan történt. Mikor a férje tavasszal megkapta a szakszervezettől a cédulát, hogy jöjjön fel Pestre, idészólítja a munkája: ő úgy nekikeseredett, mintha valami baj sújtotta volna őket. Mert olyan csavargó mesterség ez a kömüvesség. Oda megy az ember, ahol munkát kap. Az asszony meg sokszor lemarad tőle, s vannak asszonyok, akik nem nézik, kit vár otthon gyerek meg asszony. Pedig az ő eir>bere jólmegtermett, szépfogii, szép volt fiatalember korában is. örá sem lehet panasza, mert még most is rá lehet nézni. Mikor itt voltak múltkor rohammunkán a katonák, még az altábornagy is rámosolygott, amint elhaladt mellette. És mintha hozzábeszélne: „Nehogy kíméljetek bennünket — mondta az embereknek —, szégyen volna az a hadseregre." — No, akkor azt a jókora gerendát az altábornagy elvtársra — kiáltotta Gyebrovszki és az altábornagy válla úgy megtartotta a gerendát, mintha mindig azt hordozta volna. Egyenes derékkal vitte, hogy még Egyed Mátyás is megbólintotta a fejét és azt mondta: Ez már teszi. Ez még élmunkás is lehetne. Valahoev addier nem értette itt a dolgot. Mikor látta, hogy a férje t:iszeszedegeti a holmiját és eléállt, hogy: már pedig én is jövök — akkor nem gondolt egyébre, csak hogy mellette lehessen. Majd anyja vigyáz a gyerekekre. Milyen jó lesz, ha ketten keresnek — akkor nem tudott mást mondani és mindent felsorolt, amit vásárolniok kellene, még pedig egyszerre, úgylátszott, halaszthatatlanul. Pistának nem tetszett a dolog. A vonatban nem szólt hozzá egy szót sem. Csak makacsul bámult ki az ablakon, de ő nem bánta. Ismeri, nem tud soká haragot tartani, csak rá kell hagyni, magától is megbékül. Jó ember ez, csak ki kell ismerni a gyengéit, szépen, türelmesen bánni vele, olyan akkor, mint a kezes bárány. Mire beérkeztek már megfogta az ö motyóját is és nemsokára mutogatni kezdett neki, mert ő még nem járt Pesten. Bement ő is a szakszervezetbe és oda is került a férje mellé. Nem értette az izgalmat, ami a többieket elfogta, mikor híre járt, hogy lépcsőzetesen fognak építeni. Szorglamasan hordozta a vizet a beton locsolásához, hogy meg ne repedezzen a gyors száradástól. Ügy tüzelt a nap, mintha odakinn égetné a szántón, még valahogy olyan otthonias érzést is okozott, amint a hátát melegítette. Sokszor egy percre elfogta a vágy a kicsinyek után és ha arra gondolt, hogy a fiú, akárhogy tiltotta, mindig fenn mászkált az eperfán, pedig annak a törzse a kút felett görbül előre — mintha a hideg lelné. De aztán eszébe jutott a kemény kis legényke sértődött arca: Nem vagyak én leány, hallja, nem estem le és nem is fogok! Ilyesmin járt az esze, mikor a körülötte hangzó beszéd elérte az értelmét. Mit? Lépcsőzesetesen? Hát mi ? Beindultak egy páran a régi épületbe, amit még mindig bontogattak lefelé. Ott megálltak a nagyszobában csendben. A fal mellé rakott téglákon ültek körben az emberek. Középen a billenős asztalkánál meg vagy tizen, munkavezetők, élmunkások, ez a Tarján Jóska főbizalmi, építészek, építésvezetők és hangosan, de lassan beszéltek. Mintha megforgatnák a szavakat a szájukban, mielőtt kimondják. Akkor mondta a Szirákl János, a kőművesek bizalmija: „Most már magasabb rendszerben élünk, fejlettebb módon termel az ország, nekünk is fejlettebb módon kell építenünk." Nem értette a szavakat, de ahogy végignézett körben a figyelő arcokon, hirtelen olyan furcsa érzés fogta el, mintha mingyárt valami nagyon nagy dolog történne. Akkor beszélték meg: Lépcsőzetesen építenek és brigádokat alakítanak. Öt is bevették, pedig azt se tudta, mi az. Azt mondták, hogy dolgozni kell, tisztességesen, semmi mást. Csak aztán értette meg, hogy úgy összetartoznak ők egypáran, mintha egy családból lennének. Furcsa volt, de valahogy mintha a férjétől is elidegenedett volna egy kissé eleinte. Másik brigádba tartozott és ö féltékenyen hallgatta este, mikor nagyhangún kijelentette: Hogy mi leázünk az elsők, arra mérget vehetsz. Hát nem úgy lett. Mert az a lépcsőzetes építés megmutatta, kik az igaziak.... olyan volt az, hogy aki egy emelettel feljebb dolgozott, nagyon igyekezett, hogy az alsó emeletiek a sarkára ne érjenek, ö maga nem is tudja, úgy volt az valahogy, hogy mikor megértette, mind egy akaraton vannak, hogy hamarabb felépítik ezt a nagy házat, akkor úgy vette, mintha otthon lenne. Ha otthon munka volt, azzal is iparkodott. Most nem tett különbséget. Iparkodni kell és kész. A katonáké lesz a ház, azoké, akik emelgették múltkor a gerendákat, meg hordták a cementet. Azok meg megyédik az ő fejük felett a tetőt, ha kell. (Vége következik).