Új Szó 1949. (Hetilap, 2. évfolyam 1-17. szám)

1949-04-16 / 16. szám, Húsvét

y M UJ Síu IfKTA- SZAB O B£l/\ A szocializmus csak azokat az emlékeket konzerválja, amelyek építésre, alkotásra sarkalnak bennünket. Mint ahogy az irodalomban vannak eleven hangok, amelyek a világ minden részéről, tájáról érkeznek, hogy egybefonódva, egyesült erővel, szívós Igazságérzettel a haladást, az emberi fejlődést szolgáljuk, épugy vannak, léteznek született, örök tanítók, akik névtelen katonaként harcolnak az emberi társadalom szebb és jobb jövőjéért. Az irodalmi hangokat pontosan követhetjük, a betűnek, a szónak nyoma, úgyszólván medre van, akar a tiszta, eleven forrásoknak, amelyeknek útja gyorsiramú, zúgó folyókon és széleshátu folyamokon keresztül a végtelen tengerig eljut. De a tanítók, a névtelen harcosok útja látszólag elvész, mint a madarak útja a levegőben, mint a halak útja a a vízben. Szerepem most a tanú szerepe, aki hitvallást tesz egy névtelen harcos mellett, aki magyar tanító volt. Próbálom kiragadni a mélyből, a kisváros súlyos homályából, próbálom megrajzolni és a tanítvány mély, őszinte hálájával megnevezni. Chira Lászlónak hívták, nem tudom, nem emlékszem rá pontosan ip= szi Ionnal vagy i-vel írta-e a nevét, ezzel szemben pontosan emlékszem tiszta. emberi hangjára, amellyel szívünkhöz férkőzött, pontosan emlékszem ovatos, finom mozdulataira, meghitt simogatásaira, ahogy keze. lágyan végigrezdült arcukon, mint zongorabillentyükön, hogy kicsalja belölünk az igaz, szívbéli hangot, a lélek tartalmát, az összhangot: a zenét. Hatása kitörülhetetlenül vésődött belém, fájdalmas, magányos, pályámon, életem válságos óráiban, gyakran segítségkéően gondoltam rá és ő megjelent varázsszóra, mint a mesében. Szólt hozzám, elragadóan és becsületesen, mint az elemiben és újra gyereknek éreztem magamat, a veszély hirtelen összezsugorodott, széi j elmállott, lényem megtelt alázattal, az emberiség jövőjére kellett gondolnom, az aranykeretes varázslatos képre, amit Chira László homályába borult kisvárosi, téli délutánokon, csodálatos hangjával veti tett elénk. E téli délutánok örökre megszabták magatartásom? t a világhoz, az emberekhez és mert magyarul szólt hozzám, rabja lettem az árva és rokontalan magyar nyelvnek is. Chira az emberiség jövőjét „szocializmusnak" nevezte. E szónak akkoriban harmatos, zamata volt, a hivatalos körökben komoly ellenszenvnek örvendett és egy állami alkalmazott, lehetett az tanító vagy hivatalnok, ezt a varázsszót törölte szótárából. Chira nem tartozott ezek közé, Chira feltétlen bizalommal viseltetett tanítványaival szemben és vigaszként, hogy felderítse sivár szegénységünket, megajándékozott bennünket a „szocializmussal". Ma már tudom, hogy bátor cselekedet volt és ilyesmire csak a született, örök tanító képes. Képzeljék el kérem az 1915-ös kisvárosi elemit. Háború van, hazafiasság és nyomorúság párhuzamosan tombol, tél van, fehér hó borítja a munkások vérével áztatott harcmezőt és ugyanaz a hó, fehérség borítja el a néma kisvárost. Kint az iskolaudvaron jégvirágok virítanak a hatalmas akácfákon és az apró tanulók között az egyik, nemcsak kabát nélkül, hanem cipő nélkül, mezítláb jelenik meg az iskolában. Ez a tanulótársam ma is előttem van, részvét őrzi és övezi kínos szégyenérzettel párosulva, mert hozzáképest mégis csak gazdagnak számítottam. Volt cipőm, igaz, hogy rongyos, másoktól levetett kopott télikabátom is volt, amelyen a fénylő gombok jelezték, hogv valamikor az őskorban új lehetett a kabát, de e korra természetesen nem emlékeztem. Ám a gyerekkori részvétre határozottan emlékszem és tanulótársam nevét is elevenen megőriztem. Butkovszkynak hívták, nem volt kiváló tanuló, de nem is lehetett, ha cipőre nem tellett otthon, akkor valószínűleg enni sem kapott rendesen. Nem egyszer azt is észrevettem, hogy Bi^kovszky kitágult szemmel és orrcimpával bámulja, amint jobbmódú iskolatársai uzsonnatáján falják a jófalatokat. Természetesen soha egy szót éem szólt, kívánságának soha hangot nem adott, de hogy részt kért a jóból, a jómódú közösségből, azt azzal is bizonyította, hogy azon a nevezetes délutánon, szünidőben, mezítláb csúszkálni ment a síkos jéfcre, -kácfák, alá. Fagyos lila gyerekarcra, ferde, fagyott mosolya, ma is előttem van; vállaló nyomorúságával kivált a több: közül, mert ilymódon részt kért, követelt bátran és elkeseredetten a közös jóból. Szegény, nem akart lemaradni, már taknyos volt, de még mindig elkeseredett kitartással csúszkált a jégen, szívós elszántsággal harcolt az emberi | méltóságért, az egyenrangúságért. E kilátástalan harcot az ablakból figyeltem, egy harmadik elemista óvatosságával, cipőm lyukas volt, tudtam, hogy estére úgy is lucskos lesz a lábam és legjobb akaratom mellett sem tudtam Butkovszkyt vállalásában követni. De túl az óvatosságon, volt bennem i bizonyosfajta gőg is, a jeles tanulók közé tartoztam és hála Chira jóvoltának nem irigyeltem senkitől a jó uzsonnát, se a jó ruhát és azt sem éreztem kötelezőnek, hogy a jómóduakkal csúszkázzam. Azzal, hogy Chira néha kitüntetett egy-egy kedves szóval, mondattal, valami jóleső rejtélyes szimattal úgy éreztem, hogy az emberiség jövőjében valami komoly szerephez jutok és ez kárpótolt a nélkülözésükért. Így j hát óvatosan az ablakból figyeltem . Butkovszky szánalmas küzdelmét, dagadt, apró lábait, amelyeknek rózsaszínjét bizonyos lilás Árnyalat tarkálta: néztem fagyott, tétova mosolyát, apró csillogó szemét, amely gyűrött sapkája alól társtalanul és fájdalmasan csillogott. A részvét egyszerre és hirtelen borított el, széles hullámokban csapkodta és verte szivemet, úgyhogy kétségbeesett tekintettel fordultam Chira felé, aki az asztalán rendet teremtett. Chira mellém állt, egyetlen pülanat alatt felmérte a helyzetet, szó nélkül a fagyos udvarra rohant, még láttam, maint két karjánál megragadta Butkovszkyt és a lakása felé vitte... Chira vagy tíz percig maradt távol, e tíz perc alatt, az iskolateremben és a folvosón Butkovszkv helyzetét tárgyaltuk óriási zaj mellett, mert mindjárt az első percekben, ahogy a vita megkezdődött, két táborra oszlottunk. Érvek Butkovszky ellen és mellett hangzottak el. Volt, aki felháborító ostobaságnak tartotta, hogy Butkoszky mezítláb csúszkálni ment, de olyan is volt, aki felháborítónak találta, hogy Butkovszkynak nincsen cipője. A különböző véleményeken pontosan fellehetett mérni a gyerekszoba levegőjét, az otthoni álláspontot, a nélkülözést vagy a jómódot. Nekem komoly cszszetüzésem volt a kövér és gazdag Gombossal, elszánt felháborodással bizonyítottam, hogy Butkovszky azért csúszkált, mert joga volt hozzá, mert a csúszka mindenkié, még azoké is, akiknek történetesen nincsen cipőjük. Izgalmamban kissé dadogtam és ezt a dadogást kihasználta ellenem Gombos, mert utánozott.. .Erre én azt mondtam neki, hogy olyan buta és kövér, mint I egy hízott liba. Gombos vérvörös lett, mert ezt a sértést folyékonyan sikerült a fejéhez vágnom, majd, amikor fenyejetve mindenkinek a fülehallatára felszólítottam, hogy hozzon egy pár cipőt Butkovszkynak, hisz van neki elég, verekedni akart... De erre már nem került sor, Chira abban a pillanatban megjelent, amikor Gombos karjai dagadozni kezdtek a dühtől. Chira Butkovszky nélkül jelent meg, később kiderült, hogy rongyokba csavartatta Butkovszky lábait és hazaküldte egyelőre. Chira megjelenését néma, feszült és komor izgalom fogadta, mindannyian vártuk, hogy nyilatkozni fog a Butkovszky-ügyben és tiszta helyzetet teremt a két tábor között. Ám Chira rejtélyes módon hallgatott, fel-alá járt a feszült csöndben és harapdálta felső ajkait, amely dühének, felháborodásának komoly kifejezője volt. Felindultan, szívdobogva, néma áhítattal követtem minden mozdulatát, néztem feldúlt hosszúkás arcát, szikrázó, barna, dühös szemét és csillogó, ősz haját a halántéka körül. A feszültség valahogy engedett bennem, úgy éreztem, hogy aButkovszkyügy megbízható, rendes kezekben van és megvoltam arról győződve, hogy Butkovszky olyan cipőhöz jut majd, amely eddig csak a kirakatokban virított számára. Nem, egyetlen pillana, tig sem kételkedtem Chirában és kedvj telve, bizalommal néztem fel rá ... , Hirtelen, minden átmenet nélkül arra f gondoltam különös makacssággal, vajon Chira pelenkával jött-e a világra, mint más gyerek vagy így, felnőtRégi íőríérel Kérges volt a képe, Kongjos a ruhája, Meggyfaágból volt faragva Ócska pipaszára. Mindig másnak kaszált, Mindig másnak szántott; Verejtékén kastély épült Három uraságnak. Dolgozott egész nap. Suhogott kaszá ja, S mire ötven esztendős lett, Meggörbült a háta... Minek mondjam tovább? Ismerős a vége: „Adjanak egy tányér levest az Isten nevébe!" „B 1 z o s y" AFAM Soíťse felejtem el Erős, görnyedt vállát, Min terhét hordozta, t Amit a sors ráhányt.., * Soh'se láthatom már kenyérszelő karját, ' Ahogy kanyarítja, — = = t Félkör mozdulatát... i • r Vagy pitypalatty-szónál Széna szagú réten, Hogy aludt könyökén Ebéd-pihentében... Azután a rendet Egyre fogta, vágta, — Én meg epret lestem Kaszája nyomába... Most is fülembe zsong Ostora zengése, Mellyel Csákót, Betyárt Szoktatott ekébe ... Ahogy rágondolva Idézem mag mnak, Szívemben e képek Gyöngy-palotát raknak... — Ja, de közel van már! ... Pipafüstjét érzem! S látom is bodrozni A naplementében.. KOVÁCS ISTVÁN Szerkesztőségi postánk egyre gyarapszik. Sűrűn, szinte túli » iín érkeznek a versek, melyekből itt egy Ids csokorra valót válogattunk ld. Ügy érezzük, kissé hivatást is teljesítünk, amikor teret adunk a még bátortalan, hol a formával, hol a mondanivaló lényegével birkózó hangoknak. Érezzük, egy új élet lelkessége és kezdő lendülete ragadtatta el írójukat és mi ezt a lelkességet, ezt az új emberiségbe és jobb jövőbe vetett egészséges hitet éleszteni és ápolni akarjulc. Legyen e néhány vers serkentője azoknak is, akik nevükkel még nem találkoztak lapunk hasábjain. És szolgáljon intelmül is egyben. A vers, mint minden alkotás, nem az a valami, amit félkézzel, üres óráinkban csupán kedvtelésből a magunk gyönyörűségére megfaragunk, de szívós és ernyedetlen szellemi birkózás terméke. Ha az értelem és a szív szűrőjén áthalad a gondolat, még messze és rögös az út, amíg szavakba formálódik és ezen az úton a műkedvelő, de még gyakran az író maga is sokszor elvérzik. A vers nem születhetik ma az érzés feleslegéből és a szépnek játékos kereséséből. Bensőnk tiszta és borútlan vár gyakozása, ami írásra késztet, kell, hogy az újat, az igazságot s erős emberit sugározza. Költeni annyit tesz, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett, mondhatta igazsága teljes tudatában a tegnap haladó szellemű írója, ám ma ennél is több kell, nem csupán önmagunk bírálata, becsületes kitárulkozása, — a ma költője kilép mindennapi szűkös élete elbatárolt falaiból és a holnap felé halad. íróinkhoz és műkedvelőinkhez szólunk. Aki ma úgy érzi, hogy érzéseit és gondolatait versbe kell öntenie, hogy azokat megossza másokkal, figyeljen nagv tanítónlmak, í<enlnnek szavaira: „A haladó irodalomnak fontos szerepet kel! betöltenie a társadalom életében. Mindig kapcsolatban kell áTTnfa azzal a harccal, amelv a nép javáért, szabadságának fenkölt eszményeiért folyik." ffc idézzük másik tanítónkat. Sztálint Is, aki az frót az emberi lélek mérnökének nevezte! írónak, költőnek, az emberi lélek mérnökének lenni azt jelenti, hogy mindkét lábunkkal szilárdan a reális élet talaján kell állnunk, hogy ismernünk, felmérnünk kell az életet és a valóságot a maga forradalmi fejlődésében. M'nden mai szociális alkotás főelve: a mű valószerűségét és történelmi hitelességét összhangba hozni a dolgozó embernek a szocializmus szellemében való átalakulási val és nevelésével. Az Irodalomnak erről a szocialista rea

1 izmusnak nevezett módszerével behatóbban fogunk még foglalkozni, ma csupán fenti idézetekkel kapcsolatban utalunk rá, mintegy intelmül és egyben kérés gyanánt is. Harcot kérünk a levelek és versek küldőitől, akik között '"rásra valóban elhivatott is akadhat. Harcot nyelvünk tisztaságáért <'s kultúrájáért, a vers és széppróza minősegéért! E. V. I dlŕ ftRBflW Gépek zúgnak, mint óriás ebek Felüvöltve, majd szűkölve tompul ' hangjuk, S egyhangú danába kezdenek. í i ' Arcok, mik fölé hajolnak némán, S csak a szemek beszélnek, miként Tán Anyágj szeme ragyogott énrám. •. (Játszi könnyedén szinte versengenek: I (A cél nemes, s mindennel felér) A gigászi monstrum, s az izmos kezek. Néha vérszomjasán áldozatra tör, S pogány Istenként trónol a vér felett, Mit a végzet halálba gyötör. S majd szelíden újból verseng Véled, Ember, s gépek vívják harcukat S ebbűl fakad a boldogabb élet. Szabados né Rózsa. EGY FALAT KENYÉR • Falat kenyér, mi hozzád eljutott, magával hozza ezer munka hírét: j munkás kezét, mely gyárban alkotott, 'parasztnak dolgos, áldozatos szívét. Nem érzed, ha hozzáér kezed az alkotásnak lüktetését? Vagy már olyan megszokott neked, hogy meg sem érted jelentését? i Közös munka közös gyümölcse ez, egy az összesért, s összes az egyért, s örök sikert csak oly munka szerez, jmely külön magának hasznot nem kért. • A sok közül, kik hozzád eljuttatták, •ugy-e, mindegy, ki mily nyelven beszél? 'Hisz tetteinkkel régen megmutatták, hogy közös a munka és közös a cél. t f • Falat kényé, mi hozzád érkezett, áldott erejét adva arra kér: . végy föl te is közös küzdelmeket, • dolgozz hazádért, s minden emberért! Lelkes Mária f f ten, ősz, csillogó hajjal a halántéké körül. A felmerült kérdés oly komoly és súlyos volt, hogy nem tudtam eldönteni, arról pedig szó se 01 lehetett, hogy otthon az apámtól ilyesmit megkérdezzek. Komolyan és őszintén verÍ gődtem, de ennek is végetveteit Chira, mert nádpálcával hirtelen az asztalra csapott azzal a dühös megjegyzéssel, hogy „csend legyen". ) Hát esküszöm, megvoltam rémülve és velem együtt az egész osztály. Oly csönd volt, hogyha történetesen nyár van, a légy zümmögését is lehettt volna hallani. Miért.... mi történt? ... miért kellett csöndért ordítania, ha amúgy is csönd volt?... Chira természetesen azonnal rájött baklövé ére, hirtelen elmosolyodott, finoman, bölcsen, szívderitöen és az osztály természetesen, közös megegyezéssel megbocsátott neki, hisz öröm és boldogság volt Chirának valamit megbocsátani. Chira mosolyával párhuzamosan késői, rózsaszínű fénnyaláb tört át a homályos téli ablakon és megvilágította ezüsttel keretezett arcát. A teremben a feszültség egyszerre felengedett, a fénnyaláb kiszélesedett, aranyporral vonta be a tintafoltos, kopott, zöldszinü padokat és ekkor... a derű. aranyszínű fényében, szólalt meg Chira, az örök tani, tó. Egyetlen szó sem esett Eutkovszkyröl, de mindannyian kivétel nélkül tud. tuk, sejtettük, hogy róla, csakis róla ! van szó. Kinyilatkoztatásként hatott a beszéd, a hang, a mód, az átszellemült arc, az aranyö7önben. Mindez hozzájárurt, hogy így is hallgattuk. — Kedves fiaim, kedves barátaim. — így kezdte — ti még gyerekek, fiatalok , vagytok, előttetek a jövő áll és lehet, •könnyen lehet, hogy megéritek azt az J időt, amikor nem lesz többé ezen a a földön sem gazdag, sem szegény. •Mindannyian, akik most előttem vagy(tok, emlékezzetek majd a szavamra, • hogy a zárak és lakatok rozsdásan,, Jhasznavehetetlenül lefognak hullani az • ajtókról, mint férges élvezhetetlen gyü•mölcsök a fákról. Eltűnnek majd a ke• ritések, a házak, kertek és birtokok •körül és a S7ántóföldeken óriási, gépeisített ekékkel felszántják majd a mes• gyéket is. Ezután következnek a nagyJfogú acélboronák, szépen elsimítják •majd a szántást, a kemény ellentálló 'göröngyök f elmorzsol ódnak termőföldé 1 és a határmesgyékkel együtt eltűnnek y majd a vagyonkülönbségek is ember és 1 ember között. Egységes és ragyogó lesz »az egész föld, mint nyári napokon az 1 égboltozat. Közös erővel dolgozni fog a •nép, az emberiség, mindenki azt a J munkát fogja végezni, amihez a leg1 jobban ért. A javakat, a föld, agyárak Jgazdak terméset egyformán osztiák : majd fel a munkások, a termelők kö»zott. Minden gyermeknek meglesz a Jcioője... ruhája és az állam pfondoskoidik majd arról, hogy a fiatal, uj J nemzedék rendes nevelésben részer süljön. A házak kapui, a lakások aj|tajai mindenki számára n'dtva lesznek, 1 a tolvajok, rablók eltűnnek a színről a • szipolyázó uzsorásokkal együtt, mint É az őskori, ragadorő állatok. Így les'í az • barátaim, senkinek eszébe sem fog jutJni, hogy lopjon, hogy valakitől valat mit elsajátítson, mert mindenkinek • meglesz az, amire szüksége van. Az I előkeld, a nemes ember az lesz, aki kiiváló és eredményes munkát végez, de... J először el kell tünniök a záraknak, a 1 lakatoknak a bankok , a trezorok aita•jíról és elsősorban a templomok ajta, járói is... 5 Itt hirtelen megállt... tűnődve néizett körül a teremben, gyanúban rc'ncos •homlokkal, mintha ellenséget keresne. lÜgy tünt, hogy az utolsó mondatrészt •nem nekünk szánta... majd hűvösen Bés nyugodtan folytatta... — Ti gyer• mekeim még nagyon fiatalok vagytok, Jmóg nem ismeritek a lakat, a magán• tulajdon jelentőségét és átkát. De egy•szer, ha majd felnőttök és izmosodó 1 igazság érzettel harcolni fogtok a köz• ért, a „szocializmusért", akkor emlőjkezzetek a szavaimra. • Semmi kétség, nem értettük, mint1 ahogy a termőföld sem érti a vetö• magvat, mégis nő, fejlődik és idővel (kalász lesz belőle. Bennünket is, főleg • Chira meghitt, bensőséges, a lélek gyöJkeréig ható hangja fogott és terméke1 nyitett meg. Néma áhítattal hallgat• tuk őt az egyre homályosodó alkonyas ti aranyözönben. Akkor, tőle hallottam •elsőizben a „szocializmus" szót, amely1 nek édes zamata és különös harmatos J varázsa volt. Éreztem, hogy a jövőben ",fontos, sorsdöntő szerepet kap majd ez • a szó az életemben. Igen, sokatiférö • jelentőségét, úgyszólván megssímatolatam. És emlékszem, hogy aznap haza•felé menet, folyton ismételgettem maagamban ezt a szót, szinte dédelgettem, [mintha komoly életbevágó felfedezést [ tettem volna. így, derűs duzzadó lélek»kel, lázas izgalommal kerültem haza, (egy sosem hallott idegen szótol elvaJrázsoltan és megtermékenyítve. A szó, •mint a vetőmag kemény kérge, még 1 ellentállt, de a lázas, forongó kamaszi években megpuhult, majd felpattant, Jegyre izmosodva nőtt a hajtás és ChiJra, az örök tanító ajándékából, elpusztíthatatlan hittel, komoly áldozatkészségek árán, fejlődött ki bennem a kommunizmussal áldott, új társadalmi rend. Olvassátok és terjesszétek az Uj Szót!