Új Szó 1948. (Hetilap, 1. évolyam 1-2. szám)

1948-12-22 / 2. szám, Karácsony

Művészek és társadalmi valóság A tőkés termelési rendszer és főleg ennek fasizmusba torkoló imperialista korszaka, nem csupán a társadalmi élet gazdasági és politikai területeit fertőzte meg. Bomlasztóan és eltorzítóan hatott a társadalmi élet minden megnyilvánulására A tudományra, művészetre és nevelésre is. A régi rok, sőt a tőkés termelési rendszer hőskorában, a művcszetszerves része volt a társadalmi étetnek. A művészek, bármennyire is egyéni volt kifejezési módjuk, mindig társadalmi lényeknek vallották magukat. Alkotásuk pedig visszatükröződése volt koruk társadalmi eszméinek és eseményeinek. dolgozókat kizsákmányoló társadalmi osztályok, — a termelő e J.ózök tulajdonosai — igyekeztek önmaguk képére átformálni koruk művészeit, tudósait és nevelőit. Ez részben sikerült is. De csak részben. A művészek legjobbjai visszautasították a lélekkufárságot. Elutasító magatartásuk azonban, sajnos, nagyrészben negatív, elvont, passzív ellenzéki magatartássá vált és elszegényíttette úgy alkotási, mint kifejezési lehetőségeiket. A művészek eltávolodtak a társadalmi valóságtól és problémáik megoldásában elsikkadt az aktuális közélet. Az új művészellenes társadalmi rendszer kiszorította őket a valóságból. S így vált tömegessé a művészek saját legmélyebb bensőjükbe való menekülése. Ez áz elfordulás, menekülés a jelen valóságból, kezdete lett egy új, gyökértelen és visszhangtalan művészetnek, mely az „elefántcsonttorony" elméletét tartotta eszményeinek és különböző surrealizmusában csúcsosodott ki. V^n a valóig rrűvpsze Bármennyire általános volt e korjelenség, nem hiányoztak a kivételek sem. Ezek minden üldözés és nyomorúság dacára megmaradtak társadalmi tényezőknek, közéleti embereknek. Művészetük a tudatos társadalmi valóság ábrázolása és kifejezése, sorsuk milliók sorsa, magatartásuk a mély emberi magatartás példaképe, úgy a holland gyémántcsiszolók városaiban, mint a Szajna partján, vagy akár a Duna táján is. Ilyen kivételes egyéniség volt Vincent Van Gogh (1853—1890) Is, a holland származású francia festő. Szegény protestáns papi családból származott. Kalandos, megalkuvásnélküli életében hoszí4zú ideig maga is mint hitszónok tevékenykedik a belgiumi Borinage bányavidéken, a koldusszegény bányászok között. Ő is veiük nyomorog. Huszonnyolc éves korában kezd rajzolni és festeni. Fest, de nem a műkereskedők és szalóntulajdonosok ízlése, vagy még inkább ízléstelensége szerint. Nagy szegénységben él, egyedül Theo öccse és egyben legjobb barátja értékeli művészetét helyesen. Es az ő havi 50 frankos segélye tartja Vincent Van Goghot & víz felett. Harminchété ves korában lőtte agyon magát visszatérő elmezavarában. Fennmaradt levelezéséből és festményeiből kitűnik, hogy minden porcikájával a társadalmi élet szerves rcsze volt. Nem menekült a művészet tudatalatti vagy valóság feletti „elefántcsonttornyába". Itt közölt — Theo öccséhez írt — levele egész életét és mentalitását jellemzi.' „Kedves Theo! Legutóbbi levelemet nem írhattam meg máskép. Tudnod kell, hogy nézeteltéréseinket mindig önhibánkon kívülieknek, sorsokoztáknak tekintem. Azt mondod, hogy rövidesen megnyílik a Delacroix kiállítás. Ott meglátod majd a „

barrikáď' című képét, melyet Delacroix életrajzából ismerek. Gondolom 181/8-ban festette. Ezenkívül ismered Lemud-nek vagy Daumiernek ugyancsak 18^8-as barrikádot ábrázoló nyomatát. Sokszor szeretném, ha elképzelnéd, mi lett volna, ha ebben az 18 48-as esztendőben éltünk volna, vagy hasonló korszakban, mert III. Napoleon államcsíny je alkalmával is előfordult ilyesmi. Nem akarok csipkelődni, ez sosem állott szándékomban, csak szeretném előtted megvilágítani, mennyire függ össze. nézeteltérésünk az emberi társadalom általános áramlataival. Egészen más okozza azt, mint szándékosan előidézett apró gyűlölködések ... Nos, 1884-ben, a számjegyek véletlenül azonosak, csak fordítottak, — ha nincsenek is torlaszok, mégis csak szemben állunk egymással. Szellemek, melyek egészen jól megvannak ugyan, de képtelenek magukat közös nevezőre hozni. A malom beomlott már, de a szél még fúj. Véleményem szerint más-más táborhoz tartózunk, ezen nem lehet változtatni. Akarva-akaratlanul távolodunk egymástól. Ám testvérek lévén, ne lőjjünk egymásra még képletesen se. Nem segíthetünk egymásnak, mint két bajtárs, akik egymás oldalán küzdenek. Nem. Ha közeledünk egymáshoz, könnyen beleszaladhatunk a másik tüzébe. Gyűlölködéseim lövedékek, melyek nem Néked, testvéröcsémnek, hanem általában a pártnak szólnak, amelyhez tartózol. Csipkelődéseidet nem tekintem ellenem irányidóknak, de a barrikádra célzói, melyen én is ott vagyok. Gondolkozzál ezen. Nem, hiszem, hogy sok ellenvetésed lehet. Én legalább ilyennek látom az összefüggéseket. Remélem, megérted képletes beszedemet. Se Te, se én nem törődünk a politikával, de mit tegyünk? A viláqon vagyunk, az emberi társadalomban élünk, melyben csoportok, emberi egyesülések keletkeznek. Mit tehetnek a felhők arról, hogy eauik vagy másik viharzónához tartoznak"/ Hogy a pozitív avagy a negatív villamosságnak hordozói? Igaz, az emberek nem felhők. Az ember mint egyén alkotja az emberiségnek nevezett egész részét. Ebben az emberiségben vártok vannak. Mennyiben függ saját akaratunktól, mennyiben a körülmények összjátékának nevezett sorstól, hogy ki melyik párthoz tartózik a szembenállók közül? Végül is akkor 48 volt, most 81>-et írunk: a malom mr bedőlt, de a szél még mindig fújja a kerekeket, gyekezzél tisztába jönni, hányadán állsz? ígérem, ezt magam is megteszem. Szívélyes üdvözlettel: V i n c e n t. Nuenen, 1848 szeptember így Van Gogh lelkületével pedig teljesen azonos egy másik nagy művész. Piktor ő is: De-kovüs, a gerinces Derkovits Gyula a kiváló magyar festő (1894—1934), más tájon és más viszonyok között született, mint francia íestotársa. \an Gogh a francia postimpressionizmus kimagasló alakja volt, nng Derkovits útja a német expressionizmuson át vezetett a művészet népi kifejezéséhez. Hasonló sorsú életüket egy szándék vezérelte. Hű kifejezőjévé lenni a kor társadalmi mozgalmainak és irányainak. Egy kiállítása alkalmából ezt mondta: „Össze kell kötni a képzőművészetet a mondanivalóval, mert az embernek biztosan van közölnivalója. Mint festőnek és mai embernek érzem, hogy kötelességem életünk és társadalmunk jelenségeit maradék nélkül kifejezni. Azt hiszem, hogy teljesítem is ezt, mikor az aktualitásokat tudomásul veszem." m A rendszer, Horthyék feudálkapitalista társadalmi rendje, érezte a veszélyes ellenfelet. A kerge birkát, aki megrontja a nyájat. Nem engedte szóhoz jutni. Sorsa a gerinces, kompromisszumot nem ismerő nagy magyar művész sorsa volt. Míg: „Piros borával itatott vármegye bálján jókkedvű alispán, Mindenki támadt, élt és szabadult, Csak a plebs maradt egyedül a listán.. (Ady.) Csak a plebs, a három millió koldus a Földnélküli Jánosok beláthatatlan tömege pusztult lassú éhhalálial és köztük nem az egyetlen a nagy magyar festő, Derkovits Gyula. Magyar festőnek, magyar költőnek a Horthy-féle „keresztény és nemzeti" erők uralma alatt éhhalál volt a sorsa. Az embertelen és kizsákmányoló társadalmi osztály nem kegyelmezett soha az engedetlennek, a gerincesnek. Veszedelmes volt és ezért pusztulnia kellett. Vérpadon, börtönben, vagy éhhalálial. József Attila igen találóan jellemezte e kor művészeinek sorsát a „Mondd mit érlel" című versében. „Neve, ha van, csak árúvédjegy, mint akármely mosóporé, s élete, ha van élte még egy, a proletár utókoréti" Délkelet Európa népei új fejezetet írnak a történelem könyvébe a szocializmus felé menekülő népi demokrácia fejezetét. Ebben csak a valóságot érző és látó, a valóságot tudomásul vevő és kifejező művésznek van létjogosultsága. Létjogosultsága ?és teljes alkotó szabadsága. És éhenhalni sem fog! De erői majd máskor. DG t ka rács ô ÍVJ, A kis fenyőág... 1924. Párizs... Hotel Sud Americain, negyedik emelet 8. Tarka virágos tapéták a falon s bár az ablak a Rue de miraclera nyílik, a várva-várt csoda csak nem akar a szobámba bújni. Pedig ideje lenne, mert december huszonnegyedikét mutatja a naptár és harmadik napja már, hogy egy kis száraz kenyerén kívül falat nem került a gyomromba ... Kinn egyre lejebb száll az est és Eiffel tornyán cikázva szüntelenül futnak felülről lefelé a narancssárga óriásbetük: C-I-TR-O-E-N... Mondják, hogy naponta húszezer frankiába kerül ez a fényreklám a világhírű autógyárosnak, amivel szemben nekem fél frankom sincs a zsebemben. Szentestén ... Váratlanul kopognak az ajtón, majd belép Viera, a velem szembenlakó fiatal lengyel szobrásznő, cserépbe ültetett kis fenyőt hoz, karácsonyfadíszt, színes gyertyákat, a nagy csomagból peőAg mindenféle harapnivalót és némi szíverősítő is előkerül. — Az előbb csak úgy találomra benéztem a műkereskedőhöz — magyarázza ámuló arcomat látva és folyton csak mosolyog. — Ott szólt a tulajdonos, hogy végre elkelt a képe, amely már nyár óta nála volt. S mert. ő is úgy gondolta, hogy ma még szüksége lehet a pénzre, megkért, vigyem el magának. Útközben aztán eszembe jutott: rövidesen zárnak az üzletek, hát vásároltam mindjárt egvet-mást... Jól tettem ? Néhány utcával odébb, Saint Vincent de Paul templomának "ornnán ebben a pillanatban megkondultak a harangok. A Szai'it vart ián így jött el hozzám a JérJ uska ... S a darabka selyemszalag..... 1935 ... Két nappal kor ár son ?/ "lőtt mondja nekem az éjjeli mulató tulajdonosa: — Ha kedve tartja, látogasson ide Szent-estén. — Ide a lokálba ... f — Igen. Az artisták karácsonyfájához. Tíz órakor gyújtják meg... Már féltízkor ott, vagyok. Ekkor mén csak kevesen ülik körül az asztali: az olasz bűvész, a dán hasbeszélő, a norvég zsonglőr és a román táncosnő. Komor arccal bámulnak maguk elé, alig-alig esik köztük egy-két szó, viszont egyik cigarettáról a másikra gyújtónak. Félórával később aztán, mikor már vagy tizenöten vágnunk, megjelenik az a jtóban a tulajdonos, mögötte pedig az eauik konyhaleánv hozza a feldíszített karó csont f f át és miután odahelyezte a középső asztalra, egymás után meggyújtja a gyertyákat. Aztán mindenki kap egy kis ajándékcsomagot. Ott állok a fa közelében, én is jól látom, mint reszket a megilletődéstől most a légtoryiász keze, amely pedig esténként, a leghajmeresztőbb tranézmutatvány közepette is halálosan nyugodt. Látom, mint húzódik meg mellettem vonagló szájjál a hasbeszélő s önkéntelenül is eszembe jut, hogy bármennyire is mestere a szakmájának. hang nem jönne ki most a torkából. Egy órával később már csak néhányan vagyunk s lassan indulunk haza mi is. Elmenőben a kapott bonoónok maradékából megkínál engem is a táncosnő, majd ottfelejti asztalomon az üres dobozt. Piros selyemszalag van rajta, kiveszem a zsebkésemet és levágok belőle egy darabkát máig megmaradt ez is ... • f Valahol félkettőt üt az óra. Még I mindig itt ülök az Íróasztalnál és | most csendeseji visszateszem a do: bozba a kis fenyőágat és a szala! got. két régmúlt karácsony ern1 lékét..* h f Van Gogh: Hálószobám Arlesban (1848).