Új Szatmár, 1912. október (1. évfolyam, 153-179. szám)
1912-10-12 / 163. szám
Isiplf lililllllili Majd ha — már egy-két nap múlva — a véres ütközetek rész-* létéit olvassuk az aligha lesz oly megható, mint annak leírása, ahogy a nagyhatalmak hires de- marehe-a ma a Törökország ellen készülő Balkán államoknál megtörtént. Olvassuk el, mielőtt a világtörténetbe jut: Megjelenik a szerb miniszterelnöknél két ur. Az egyik Ausztria-Magyarországot képviseli, a másik a végtelen orosz birodalmat. S hogy az az alig leírható hatalom, amelynek nevében beszélnek, még nagyobb legyen, a két követ állama egész Európának, Franciaországnak, Angliának és Németországnak megbízásából jár el. Egész Európa, a maga nagy gazdasági érdekeivel és a maga rettentő fegyveres készültségével ott áll Pasics Nikola, a szerb miniszterelnök előtt. Hozzák az üzenetet: mondjon le Szerbia a háborúról, amely neki semminő hasznot se jelent. Pasics pedig felel, — a válasza körülbelül ennyi: — Nagyon szép az uraktól, de sajnálom, már elkéstek . . . Ugyanakkor két, hasonló hivatalban levő, hasonló hatalmat, erőt, diplomáciai súlyt képviselő ur tiszteletét teszi Bulgária kormánya előtt. A két államnak, amelynek követei, különös köze van Bulgáriához. Az egyik királyát adta neki, a másik pedig azt az erőt, hogy a Balkán-államok között civilizációra és gazdasági haladásra az első legyen. Ausztria-Magyarország és Oroszország nélkül nem lenne Bulgária az, a mi, — ennek a két államnak jóakaratu figyelmeztetésére csak kell hallgatnia. A bolgár kormány pedig azt mondja: — Ma nem tudunk határozottat válaszolni: talán holnap, igen, holnap bizonyosan. Montenegró pedig be se várta a bejelentett diplomáciai vendégeket. Mikorra azok jöttek volna, egyszerűen megüzente a háborút. Ebből érthetnek a nagyhatalmak — kérdezés nélkül is. ő már benne van a háborúban; nála tehát fölösleges a demasirozás. Az ember pedig elborzad, arra a gondolatra: három pötty állam igy intézte el az osztrák magyar monarchia és Oroszország közbenjárását! Ennyire fittyet hányt az aláhúzott figyelmeztetésre, a melyet valamennyi nagyhatalom, tehát isten tudja hány dreadnought, hány százezer ágyú, hány millió katona nevében tettek ! Az ilyen elutasításra kettő következhetik. Az egyik, hogy a nagyhatalmak ráütnek valamennyi kardjaikra és azt mondják: — Mit ? Olyankor, a mikor valamennyiünknek egyéb gondjaink és bajaink vannak, a mikor én, Oroszország még a japán háborút érzem én, Franciaország, Marokkóba ölöm a milliárdjaimat, én Németország, és én Ausztria-Magyarország egy esztendeje küzdők a pénzdrágasággal, a tőkeszorulással, a mikor az egész világon szaporodnak és súlyosodnak a gazdasági krízisek, akkor ti, tacskóállamok, háborút kezdtek, a mivel a magatok és a hitelezőitek kárát öregbítitek, nálunk a tőke nyugtaid é¥f. 183, $z. Süatiüár-Nétaeti 19Í2 október 12 Szombat lanságát fokozzátok ? Hát majd ... Erre a „hátmajd“-ra egy olyan irtózatos fenyegetésnek kellene következnie, a mely mind a négy államot annak a veszedelemnek tenné ki, hogy fiatal állami önállóságuknak újra vége lesz. Ez az egyik, a komoly elrettentés. A másik pedig ez : Megkapván a nagyhatalmak, külügyminiszterek a demasiroző követek jelentését, arccal igy szólnak : — Uraim, megtettük, a mi tőlünk telt . . . Aztán, — aztán mindegyik a maga érdekei után néz és várja, hogy a nagy öldöklésben, amely megindul, mikor következik be oly fordulat, amely neki válik hasznára és amelyet talán elő is készített. Szegény nagyhatalmak, — másként nem tehetnek. Most már ismerjük az értékét a töméntelen millióknak, amelybe a „fegyveres béke“ Európa minden államának kerül; megtanuljuk becsülni a nagy diplomáciai szervezetet, amelyet az államok egymás között való egyetértésének ápolására tartanak fenn, ugyancsak drága pénzen; az uralkodói találkozások jelentőségét és annak az elméletnek igazságát, hogy ma már legfölebb azért viselhetnek az államok háborút, hogy exotikus területeket bevonjanak a civilizációba és a gazdasági fejlődésbe. De céltalan vérontásokat, mint a barbár múltban, már nem tűr el az európai szellem. Látjuk, mennyit ér mindez. A háborúnak hozzánk közel kigyuladt máglyái világítják meg, s a harctér ágyúinak dübörgésétől meginog itt is a talaj a gazdasági életben. De ha belépusztulunk is, tanúi lehetünk a fenséges látványnak: öt, a világ erejét képviselő nagyhatalom sorompóba áll a békéért, - és Nikita, a kecskepásztorok cárja, belerúgja bocskoros lábával Európát a háborúba . . . „Uj Szatmár“ női kalapraktár Ära © tíílér. Károlyiközben.
