Új Szatmár, 1912. október (1. évfolyam, 153-179. szám)
1912-10-06 / 158. szám
radikális politikai napilap Októberi kérdés Irta: NEMO. Mintha sírok nyílnának meg, mintha sebek szakadnának fel . . . Látomások, borzalmas, szivtépő látomások kényszerítik lelkünket sírni s keserű el- gondolkozásban emlékezni. . . Október 6-ika. Ez is ama „fátyolos“ nap. Nem gyászfátyolos, hisz gyászjellel eltávozott kedveseink emlékéről teszünk vallomást: a sir alatt porladóval való s a halállal is dacoló közösség, kegyelet szent jele az. Aki viseli: emlékezik. De ez a fátyol a mi történelmünk keserű, kérdő és vádoló igazságainak a sürü szemfedője. Ahol a krónikás írása fáj valakinek, vagy valakiknek, ott a hatalom kegyére szomjas u. n. lojalizmus végigönti a sorokat fekete, sürü tintával: ez az a bizonyos sötét fátyol, amely október hatodikára borul. Alatta elmosódott, szakadozott sorok, melyeket nem tudott végigirni a krónikás; a tolla, vagy a szive nem bírta. Nem is lehet elolvasni. Még ha világos volna is, a szem könybe borul, az olvasás zokogásba fül. Nincs ennek az októberi emléknek határozott alakja. Csak a keretét látjuk . .. Véres csatatereken csonka hullákból hányt tetem- halmok ... börtönné alakított kaszárnyák . . . porbazuhant, agyonlőtt hullák és kilenc bitó, rajta az egykori hősök kegyetlenül eltorzult, kinyujtózott tes^. el . . . Dehát ennyi-é csupán ? . . . Egy különálló, szerencsétlen kisiklása volt-é ez történelmünknek, vagy pedig egy hosszú, évszázadokon keresztül vonuló nagy törekvés erőszakos borzalmakba fojtása? Egy fekete epizód-e október hat, vagy több annál? .. . Több. Ez a nemzet két történetet él; az egyik jogfeladásokból, kiegyezésekből, megalkuvásokból áll, a másik küzdelemből, nagy, dicső fellobbanásokból, észt, erőt, akaratot sorvasztó viaskodásból az életért, a szabadságért. Ez a másik az a bizonyos „fátyolos“ történelem, ez az, amiről nem szabad szólam, ez a mi kivégzett igazságaink koporsója, melyről a sürü, többrétű szemfedőt — azt a bizonyos fátyolt — nem szabad lerántani. Nagy, lélekbemarkoló kérdések alusznak itt ekoporsóban. Ilyenek: A hajdúk és kurucok miért hullatták vérüket? Miért esküdtek össze Wesselényi és társai? A Básták, Kolonicsok, Karaffák és Haynauk gonoszságait, halottíosztogatásait ki zúdította nyakunkra? Az eperjesi vértanuk fejei miért gurultak porba ? Martinovics vére miért csörgött a budai mezőre? Rákóczy és Kossuth miért ette a hontalanság keserű, könysirta kenyerét? A Spielberg és Kufstein börtöneinek penészes kazamatái csakugyan lázadók vérétől és könyeitől nyirkosak ? Az aradi kivégzettek csakugyan veszedelmes lázadók voltak-e, kiknek a golyó és kötél volt a törvényszabta büntetésük?? Az első felelős magyar miniszterelnök csakugyan méltó volt a főbelövetésre ? ? A számtalan elfeledett név, melyeknek viselői boldogan szenvedték el a legiszonyúbb kínokat a független magyar hazáért, csakugyan méltók az örök sötétségre ? És ott van a kérdés: vájjon az aradi hősök, e meggyalázott vértanúi a szabad Magyarországnak és nagy elődeik csak a történet márványasztalára dobott tetemek-é, vagy ma is élnek, hisz’ mintha ma is beszélnének? Ott a kérdés: vájjon 1849. okt. 6. egy annyi dicsőséges álom, de annyi szenvedés forrásául szolgált törekvésnek a végső határjele, sírköve, úgy, hogy elmondja majd a krónikás: eddig egy szép megható, de épp ezért veszedelmes idea fixa, egy beteges rögeszme zavarta, izgatta és kergette őrületbe (1849. április 14.) a magyart, de — hála október 6-nak — kigyógyult már belőle, vagy pedig ez az „őrület“ nemzedékről-nemzedékre kiüt rajiunk, elpihen egy időre, hogy újra megzavarja agyunkat, újra felforralja vérünket s újra neki vezessen vérfolyamokon keresztül az uj magyar Golgothának ? ?... Ezek a kérdések az október hatadika kérdései? És ezek a kérdések keresztutként állanak előttünk az aradi síroknál. Vagy hozzájuk, hozzájuk: a lelkükhöz, a törekvésükhöz egybeforradásra, vagy el tőlük! Vagy tudjuk, mit tesz október hatodikát megünnepelni s akkor itt ne legyen könny, ne legyen asszo- nyias siránkozás, ne legyen temetés — a golgothaihalál örök biztatás a feltámadásra —, vagy nem akarjuk tudni s akkor szépen temessünk, úgy is jól tudja ezt a magyar, akkor 1912. évben terítsünk 1848-ra és vele október 6-ra újabb leplet, sötétet, sírit, sűrűn szövöttet. Legyen akkor ismét gonosz, hazug temetés. Minden ilyen temetéssel ráhengeritünk egy követ a Messiásra, a meghalni nem tudó s a feltámadást váró szabad Magyar- országra . . . Vagy már régen meghalt ez ? A szivekkel, azokkal az átlőtt, szent rajongásban égő, vagy keservükben megszakadt szivekkel együtt föld alá került régen ? A bitóra vont hősökkel ez is utolsót vonagülii l#sl28B!ÍÍ7lüf Van szerencsém a nagyérdemű SsöigykSzöaség szives tadamására Isozni, hogy Mm kalanüzl&t iQi BldiapriiBei üzietemeí átlieíyeziem a várost bérpalotába, ahol már raktárán * - - 1 I vannak a iegelegánsaöfo párisi-modeM kalapjaim. Sngsi sailVsíSS SIPmIS'w é f ,i.;iyezes ! S Iiáiapah szintén triftsí'»ÁlasilÉkiiaii. ««aeieH«! MIM SSHM8. ffläHsiyca-Ck I ! ?. éyt 153, sz. SfcaisR&r-Néíiíet! 1912 október © ¥&sárnap