Új Szatmár, 1912. szeptember (1. évfolyam, 128-152. szám)
1912-09-25 / 148. szám
!S!2. szeptember 25 üjJmtmm 3. oldal Gyenge idegzetű ember ne olvassa el! Az UJ SZATMAR tudósítása. SZATMÁR, szeptember 24, Senkitől sem fogom rossz néven venni, ha az alább elmondandókra rámondja, hogy ezek a förtelmek csak egy szenzációt hajhászó ujágiró rémmeséi, amelyeknek a tizedrésze sem lehet igaz. Senkitől sem fogom rossz néven venni, ha nem hiszi el azt, amit alább személyes tapasztalataim alapján leírok, mert hihetetlenül csúnya, borzalmas dolgok és senki sem tételezi fel, hogy Szatmár város vezetősége megtűrje, hogy a kórházi ápolás céljából gyógyulásra, az életnek való megmentés végett behozott betegek alávalóbb elátásban részesüljenek, mint az utolsó faluvégi cigányputri egészséges lakói. Sőt merjük állítani, hogy ilyen ellátás mellett, aminőt a szatmári közkórház tud nyújtani a reá szorult szerencsétlen betegeknek, a cigányputri egészséges lakói is betegekké lehetnek, nemhogy a betegek meggyógyuljanak. Ismétlem: nem fogok csodálkozni, ha hihetetlennek találja az olvasó ezeket a borzalmakat, mert — belátom — magam is hihetetlennek tartanám, ha más mondaná el és nem a saját szemeimmel győződtem volna meg azokról a felháborító állapotokról, amelyek Szatmár szab. kir. város kórházában uralkodnak. Kommentárt nem fűzök most az elmondandókhoz. Leközlök kommentár nélkül mindent a maga borzalmasságában úgy, amint láttam. Szorosan a kórház ügyéhez, a kórház szomorú állapotához tartozónak vélem a kórházhoz vezető ut siralmas állapotát is. A kórházat, akár a Teleky-utcán, akár a Hunyady-utcán át a legrosszabb utón lehet csak megközelíteni. Mindkét utcának lelketrázó, döcögős, rossz a kövezete, amelynek mentén a legkisebb esőre is hatalmas sártenger terpeszkedik. A kórházhoz vezető utak mind leg- rosszabbjai Szatmár útjainak és azok a kipárnázott, szomorú szekerek, amelyek messze faluról hordják be a szegény, súlyos beteget, akkorákat döccennek ezeken az iromba köveken, hogy ugyancsak be kell fognia a nyomorult betegnek a száját, hogy ki ne zötyögjön belőle a lélek. Még ennél is súlyosabb az állapot éjszakának idején, amikor az utca gyatra világítása még azzal is fenyegeti a betegszállítókat — különösen a mentőknek szokott este és éjszaka ütjük lenni arra — hogy letérnek a döcögős kövezetről és beléragadnak a sárba vagy felborulnak. Sötét időben a mentők kénytelenek fáklyát vitetni a kocsijuk előtt, hogy baj ne történjék velük. Szatmár városának vezetősége nagy gondot fordít arra, hogy minden olyan utca, ahol nagy ur vagy városi potentát lakik, pehelytalluval legyen kirakva, de arra a rövid kis utcarészre, amelyen a nyomorult betegek a kórházig, a nyomorúság tanyájáig jutnak, nem gondol senki. A kórház udvara egy nagy területű, bűzös, förtelmes, ba-j cillustenyésztő szemétdomb, egy vészé-1 delmes pöcegödör, amit a köztisztasági hatóság egy szatmári háztulajdonos udvarán sem tűrne meg. Az udvar konyha felőli részének kellős közepén van egy nyitott szemét- gödör, amelybe csak annak a jóságos Atyauristennek a különös kedvezéséből nem esett még bele egy beteg, egyetlen gyermek sem. A gödör környékén förtelmes büzü moslék-pocsolya, amely túllicitálja szag dolgában a kert legillatosabb virágát is, amely beléveszi magát az ember orrába és megöli az étvágyát annak, aki beszivja, napokra is. A kórház talaja fertőzött. Ősrégi pöcegödrök teszik bűzössé a folyosókat, a betegek szobáit és ott bírókra kelnek a kórházi szobák megszokott orvosságszagával és elnyomják az aether-szagot teljesen. Ezeket a pöcegödrökot évenkint kétszer szokták takarítani. Többször nem lehet, mert minden ilyen takarítás napokra tűrhetetlenné teszi az egész utca levegőjét. A kórház folyosója egyszersmind a betegek várakozó szobája is. Egy rövid, másfél méteres kis folyosó ez, betonnal kövezve, két végén nyitott ajtó. És minthogy a szatmári közkórházba kárhoztatott szerencsétlen betegek nem érkeznek meg prémes bundában, de meg lábzsákot sem hoznak magukkal, az első, amit a kórházban kapnak : egy hatalmas hülés. És nagyon jó, ha csak nátha és nem komolyabb a betegség. A folyosó egyik zugában egymás tetejébe rakott szalmazsákok. Jellemző bútordarabjai a szatmári közkórház berendezésének. Ezeket a szalmazsákokat ugyanis, amelyek nappal a folyosó földjén hevernek, éjszakára behordják a kórtermekbe, az egyes ágyak közti üres helyekre rakják és betegek, súlyos betegek fetrenge- nek rajtuk. A kórház épülete egy rozoga, ócska, piszok bagolyvár. Egyike Szatmár legrégibb, legrondább épületeinek. Sötét, szűk odúkra van osztva, apró kamarákra és ezek a kamarák a „kórterem11 gúnynevet viselik. Lakásnak feltétlenül alkalmatlan és egészségtelen lenne. A legszegényebb ördög se menne belé lakni. De Szatmár város halállal vívódó, keserves betegségekben senyvedő nyomorultjai részére gyógyulóhelynek jó. Vagy legalább is annak tartja a város vezetősége. Az orvosok, a gondnok és az ápolónők állandó elkeseredett harcot vívnak azzal a förtelmes tisztátalansággal, amely ebben a kínzásoknak ez elátkozott barlangjában uralkodik. Azt a laikus is tudja, hogy az operációknál leglényegesebb dolog a sterilitás, a tisztaság, amit a sebkezelés feltétlenül megkíván. A szatmári kórházban ez a legelemibb, legcsekélyebb tisztaság csak a legnagyobb erőfeszítés árán közelíthető meg. Bármilyen lelkiismeretességet, bárminő munkát fejtsenek is ki e téren az orvosok, a szükséges sterilitást elérni semmiképen sem tudják, csak valameny- nyire megközelíteni. Hogy aztán mit jelent ez például egy agyműtétnél, ami gyakran fordul elő a szatmári kórházban, azt is értékelni tudja, aki nem szakképzett orvos. Hogy az ilyen operációknál nem okoz minden esetben bajt a fertőzés, az ismét a gondoskodó Úristen szerepére vezethető vissza. Aminthogy a szatmári közkórházban a város vezetősége minden fontos szerepet áthárított az Úristenre. A műtőterem és felszerelése eszünkbe juttatja azokat a múzeumokat, ahol az egészségügy fejlődésére vonatkozó adatok, az abban szereplő eszközök szoktak kikiálltva lenni. Valamikor a mohácsi vész idején kezelhették ilyen műtőteremben és ilyen felszerelésekkel a Csele patakból kimentett harci sebesülteket. Négy méter hosszú, 3 méter széles kis kamara a kórház mütőterme, amelynek közepén egy rövid termetű és keskeny szabású emberre mért kis műtőasztal kényelmetlenkedik. Ha a beteget meg kell mozdítani rajta, akkor három szolgának kell vigyázni, hogy a szerencsétlen, operáció alatt álló beteg le ne hömbörödjék róla. A mütőeszközök a lehető legkezdetlegesebbek. Ennél külömb műszerei vannak még annak az elmaradt falusi orvosnak is, aki tudvalevőleg az istállóját rendezte be réndelőszobának. Különös szerencse, hogy a kórháznak egyik orvosa, dr. Lükő Béla fel van szerelve modern mütőszerszámokkal és szükség esetén —'már pedig a szükség esete mindig fennforog — kisegíti a kórházat saját műszereivel. A kórház befogadó képessége és a létszám lehetetlen arányban állanak egymással. A kórház ugyanis papiroson 90 ágyra van berendezve. Kilencven helyet tud nyújtani Szatmár város 37 ezer lakosának és annak a nagy környéknek, amely a kórház nevű büzbarlangra szorul. De ez a kilencven hely is csak papiroson van meg, mert kilenc ágyat az ápolószemélyzet foglal el és igy Szatmár közkórházában csak 81 beteg részére van hely. A rendes létszám pedig 110 és 120 között váltakozik. Az elhelyezés ilyenformán állandóan nagy fejtörést okoz azoknak, akiket arra kényszerít a sorsuk, hogy ennek a nyomorúságos kórháznak az ügyeit intézzék. Akit lehet, elküldenek, nem vesznek fel a kórházba. De akit muszáj felvenni és nem lehet elküldeni, azoknak az ágyak között, a földre vetett szalmazsákokon vetnek „ágyat“. Ha aztán az ágyon fekvő betegek közül valamelyiknek éjszaka le kell száliania, az előbb a hasára vagy éppen valamelyik megoperált testrészére lép azoknak, akik jobbról-oalról az ágyak közt, a földön fetrengenek.
