Új Szatmár, 1912. szeptember (1. évfolyam, 128-152. szám)
1912-09-22 / 146. szám
A pusztulás utján Hát tarthat-e ez igy tovább? Lehetséges-e az az állapot, hogy a magyar képviselőháznak minden egyes ülése hallatlan botrányok színhelye legyen, amelyek azután elrabolják az ország nyugalmát és állandóanforró lázban tartják a nemzetet? Hova, meddig viszik még Tisza és Lukács ezt az országot a politikájukkal, — amelynél oktalanabbat, romlottabbat alig ismer a politikai történelem ? Azt kérdezzük mikor lesz már vége annak, hogy a gonosz őrültség, amely hatalmába kerítette az országot, a maga irtózatos pusztitásiat büntetlenül végezze? Hogy jutottunk idág? Micsoda szörnyű halmazatára volt szükség az uralkodó párt bűneinek, hogy idáig jusson az ország! Tudjuk, hogy kormányon levő pártok ritkán vannak bűnök nélkül, de hogy egy hatalomra jutott párt rövid két év alatt ennyire vigye, mint a nemzeti munkapártnak nevezett érdekszövetkezet, arra még alig volt példa. Elkezdve a gyalázatos választásoktól, az országnak párturalom alá vetésétől, az ország közszabadságainak elkobzásától egész a parlament meggyalázásáig és a választói jog elsikkasztásáig, a bűnök egész sorozata, a tűrhetetlen zsarnokság és elnyomás révén jutottunk most oda, hogy az állapotok tarthatatlansága a végsőkig fokozódott. Végre is, ha a között kell választani, hogy az ország bukjon-e vagy a kormány és pártja, akkor habozásnak helye nem lehet. A bukás szélén áll mind a kettő: az ország is, a kormány is és a lelkiismeretlenségnek soha nem hallott mértéke szükséges ahhoz, hogy a kormány még most is nem magát akarja alávetni az elkerülhetetlen bukásnak, hanem az országot akarja abba belevetni, csakhogy magát menthesse. Hiú erőlködés, de maga ez az erőlködés napról-napra vég- hetetlen károkat okoz az országnak és valósággal aláássa nemzeti létünk erkölcsi és anyagi alapjait. Milyen végtelenül lealazóan birkatürelmű ez az ország, hogy mindezt eltűri! Más országokban, ahol súlya van a közvéleménynek, a nemzeti akaratnak, olyan kormány és olyan többség, amely csak tizedrészét követné el a nemzeti munkapárt és kormánya által elkövetett bűnöknek, régóta el volna söpörve. Mi pedig nyugodtan türjükjjezt a hallatlan garázdálkodást és összetett kezekkel nézzük, hogy rabolja el egy gonosz társaság egész szabadságunkat, amelyért őseink patakokban ontották vérüket ! I. évi. uá SZ. Szatmár-Németi 1912 szeptember 22 Vasárnap flz jg jjjfjjjg tárcája Rege a Nagy Asszonyról meg a borzos fiúról. Irta: Fáik Richárd. A fiun kezdem. Nagy hajú, borzos- fejű gyerek, aki velünk rágta a tollat éjjelente, mig az álmosképü, ólompárákat lehelő tördelő ásítva jelentette, akárcsak a villamos vasút minden iránt érzéktelen kalauza, hogy megtelt. Már mint a lap. mert együtt öltük az eszméket sürü, fekete nyomtatott sorokba, melyek felett már másodnapon újakat szülve tort ültünk. Mi napszámba vettük ezt a munkát, ő művészetnek. S mig mi kacagva frázisokat róttunk léha mondások után, ő kis bajuszát sodorgatva komolyan percegtette tollát. Az ernyős lámpa és a fehér papír refleksze szürkés színbe vonták amúgy is sápadt, beesett arcát. Amikor szertenézve íróasztalán, szeme a törött lámpagömbön kiszökkenő fénynyalábra meredt, vagy ha az öblös tintatartó fekete tengerébe bámult, mintha onnan lesné ki tartalmas, bizar gondolatait, valami megvillant egyébként bágyadt fényű szemei körül, valami idegen tűz, némi démoni. Tovább irt s szemöldökei elsimultak s a rejtelmesség ihletté oldódott fel folyton forrongó, nyugtalan lelkében. Künn, a nagyvilágban valamivel vidámabb volt, néha rossz viccekben is utazott, hogy aztán hirtelenül merevedett arcvonásokkal elmerengjen. Talán ifjúsága mellett sokat csalódott, nagy megrázkódtatáson kellett átesnie, hogy annyira elzárkózott volt. Nehezen lehetett bensejéhez férkőzni, nem árult el belőle semmit. Mást mondott mindig, mint amit érzett, mert félt az emberek rosszaságától s úgy találta, hogy nem értik meg egymást. Szívtelennek is tartották, mintha az emberekkel való érintkezés cseppköveket képezett volna mindjobban elburkolt szive körül. Pedig néha-néha, ami ritkán történt, egy igazabb barát felé szive egy kis résén jóleső meleg áramlott, amit ideig-óráig őszinte szóval, érzéssel szítani lehetett, aztán, mint a kandalló, elvesztve utolsó parázsát, kihűlt. Csak egy vágyát ismerték, ennek örök megtartásáért küzdött s ez a függetlenség volt. Asszonynéppel nem sokat törődött; hazug kalandokat meghallgatott, de alig mesélt valamit a sajátjából, hanem amikor valaki meg tudta pendíteni az emlékezések ama húrjait, melyek hangulatát asszonálásra voltak képesek kelteni, akkor megeredt ajkán a szó s mint középkori hegedűs, szüneteket tartva, apró énekekben regélte el — a lantkiséretet lelkének felhangzó méla akkordjai helyettesítették — kicsiny kistóriáját, a mese fináléja nehány lopva letörölt köny volt. Azért szép és nagy — amint Bodo- rán kollegánk mondta: esztétikailag rendezett — szenvedélyek hullámoztak benne. Mi ketten voltunk legjobb barátai, én az atyáskodó barát szerepkörét töltöttem be, az évődő Bodorán pedig a „vadócot“ „akarta megmenteni a társadalom számára.“ Szinte durván érvényesített jóakaratával majd az ellenkezőjét érte el. De hozzánk volt a legőszintébb, mert együtt tudtunk érezni vele. Hogy a tárcacimhez visszatérjek, elkezdem a regét. A fiú egyszerre megváltozott. Különben beesett arcán piros foltok mutatkoztak ; gyakran, sőt beszédközben is elábrándozott, majd felrettenve nem tudta hamarjában, miről foly a szóbeszéd. Kerülte a társaságot, a kávéházat. Csipkedésünkre alig válaszolt, az egész magaviseletéből nyugtalan idegesség tezUni SffalangÍ7lp! Van szerencsém a nagyérdemű hölgyközönség szives tudomására hozni, hogy yf|jj |raSätlil7lpf B1UI RdkipiSilCl üzletemet áthelyeztem a városi bérpalotába, ahol már raktáron "Ui 9fhpIvo7Óc V I vannak a legelegánsabb párisi-modell kalapjaim. Angol rjrvsto ieuaiv áfholvovóc V V aiiieiyezes 5 l kalapok szintén óriási választékban. Kiváló tisztelettel mülln JLNNY. dHIBByCZKb i l Ára 6 fillér
