Új Szatmár, 1912. augusztus (1. évfolyam, 103-127. szám)
1912-08-10 / 111. szám
2. citía! 1912. augusztus 10 lljMmál A nagy hadgyakorlatokra idegenek látogatását várják. Németország rendkívül érdeklődik a mi haderőnk felszereltsége iránt és Auffenberg elsőrendű tekintélynek tiszteli a német hadvezetőséget. Az ő korszakos javító ötleteit Berlinben csíráztatják s kisarjuzásra onnan küldik Bécsbe. a hü szövetséges óhajtásait találja aztán a hadügyi kormány vezetője a felség elé, nem mint eredetit, hanem katonás őszinteséggel, mint szövetséges kívánságot. Az ágyuk kicserélésének ötlete is némit garninzonból támadt. Épp ez okon szinte komikus beszélni arról most, hogy Auffenberg állása megrendült. Dehogy rendült meg. Az olyan hadügyminiszter, aki a hadsereg számára „többet“ követel, kedvezőbb a katonai szellemmel átitatott udvarnál, mint az olyan, aki mint Schönaich tette, számolt a parlamentális élet követelményeivel. Azok a hiányok, amelyek már ma konstatáltattak, az őszi hadgyakorlatok után válnak konstatálhatókká szemléleti módon. A két kormánynak lesz alkalma bennük gyönyörködni s fogvi- csorgatással fizetni a többletet. H zenede. Beösmeréssel kell kezdenünk mai cikkünket. A Szamos csúnyán lefőzött bennünket. Nem tudjuk még csak meg sem közeliteni. Az a durva, utszéli hang, eynelylyel a zenede ügyét a munkapárt hivatalosában tárgyalják, nem fekszik a toliunk alatt. Erre, mifelénk a kocsisok disputáinak olyan hangon és mi gondosan vigyázunk az ujság-irásban a tiszta gallérunkra. A toliunk nincs kocsisgöbre kötve, az olvasóink Ízlése nincs kocsishanghoz szokva. Nem tudunk versenyre kelni a Szamossal. Mi személyeskedés nélkül, tárgyilagos hangon kezdtük el a zenede dolgának ösmertetését, sehol egy sértés, sehol egy bántó vagy kirívó szó nem volt addig, míg a Szamos el nem kezdte a prókátorkodást. Azóta egészen elterelődött a figyelem a zenedéről, mert a Szamos úgy véli, hogy a törvényhatóság tüstént rendben levőnek találja a zenede dolgait és minden skrupulus nélkül átveszi azt, ha a Szamos komisz gorombaságait hajigálja felénk érvek helyett. Az a tisztviselő, akire a Szamos Ízetlenségei célozgatnak, igazán felül áll azon a hangon, amelyen a nagyvásárban a szerelmi levelezőt és piaci históriákat szokás árusítani. Uramisten, mi lenne, ha az ember minden percben leállana veszekedni minden durva kocsislegénynyel, aki az útjába akad ?! Akinek nincs más érve, mint a gorombaság ? És mi lenne, ha mi félretennők az úri hangot és visszaadnók a kölcsönt: gorombáskodni kezdenénk a Szamosnak egy olyan munkatársával, aki szintén városi tisztviselő, aki szintén fizetést húz a Szamostól és aki nagyon is közel áll a városon és a Szamoson kívül még a zenedéhez is, legalább is elég közel arra, hogy elfogultsággal legyen gyanúsítható. De kérdezzük: jobb-e azzal a zenede, zkceptábilisabb-e a tanítási illetve nem- tanitási módszere, kiválóbbak-e a zeneoktatók azzal, hogy a Szamos gorombás- kodik ? Sikerült e a Szamosnak ezekkel a durvaságokkal csak egy embert is meggyőznie arról, hogy a mi érveink nem helyesek ? a $ Érv-e a zenede mellett az, hogy a Szamos a mi cikkeink írójával kocsisko- dik ? Azzal a cikkíróval, akinek a gazdasági és jogügyi szakbizottság mai ülésén dr. Glatz József th. biz. tag indítványára köszönetét szavazott a bizottság a zenede kérdésében kifejtett munkásságáért. Nem vétenénk-e hát az illető tisztviselő tekintélye és komolysága ellen, ha leereszkednénk jelentéktelen íródeákok nívójára és védelmeznék őt tájékozatlan, együgyü fontoskodók izetlenkedései ellen. Nem tesszük és nem is fogjuk tenni, hiszen már most is több papirt fecséreltünk reá, mint amennyit megérdemel. Mi foglalkozunk továbbra is a zenede dolgával, ebben semmiféle nikszliknek az okvetetlenkedése meg nem állít, el nem térit. * Hogy hova jutott a szatmári zenede, azt mi sem bizonyítja jobban, mint dr. Havas Miklós cikke, amely az Uj Szat- már tegnapi számában jelent meg. Havas Miklós egy-két év előtt még lelkes hive volt a zenedének. És ime, az ott folyó virtsaft még egy ilyen lelkes hívét is el tudta idegeníteni az intézettől. így járt ezzel mindenki, aki azelőtt kedvelte a zenedét, de különösen igy jártak a szülők. A dolognak ezzel az igen fontos részével lapunk holnapi számában foglalkozunk. Most egy példát hozunk fel annak az illusztrálására, hogy mit jelent egy városnak egy zenede átvétele. Debrecen városa most veszi át az 1861-ik évben közadakozásból létesített és fenntartott híres debreceni zenedét. Csakhogy ez a városra nézve nem olyan szomorú üzlet, mint Szatmár városára a dal-' egylet zenedéjének átvétele. A debreceni zenedét ugyanis minden ingó s ingatlan vagyonával együtt veszi át Debrecen város. Ez a vagyon pedig áll abból a 493 négyszögöl területű házastelekből, amelyen a Csapó- és Vár-utca sarkán van felépítve a gyönyörű zenede palota, nagyszerű hangverseny teremmel, kitünően jövedelmező üzlethelyiségekkel. Azonkívül a debreceni zenede összes felszereléseit, bútorzatát, könyv- és hangjegytárát s különböző bekebelezett követeléseit. Az átadott palota megér 300,000 koronát, az ingóságok és követelések pedig 200.000 koronát. És mindezt átadja a zenede Debrecen városnak minden ellenszolgáltatás nélkül, csupán azért, hogy oly erkölcsi testület kezelésében legyen, mint a város. Ezzel szemben Debrecen város ad a zenede igazgatójának 4000 korona fizetést, 1000 korona lakbért, a tanároknak pedig 2600 korona fizetést és 840 korona lakbért évenkint. Sem többet, sem kevesebbet. így jár el Debrecen. A dúsgazdag metropolis, amelynek több száz millió korona vagyona van. Nézzük most, hogy a 14 millió korona értékű vagyonnal s csaknem ugyanannyi adóssággal rendelkező Szatmár szab. kir. város mit nyer, a zenede átvételével ? Egy szóval felelhetünk : semmit! De ez még nem volna baj. Szatmár város gavallér. Látja, hogy a dalegylet zenedéje nem életképes, nem bir prosperálni, megsajnálja szegény dalegyletet s kizárólag azért, hogy a dalegyletet kirántsa a hínárból, átveszi a zenedét. Nem kap ám semmit, mert nincs szegény dalegyletnek semmije. Átad ugyan a városnak papiroson valami 11 ezer korona leltári értékkel biró limlomot, azonban annak forgalmi értéke nem több néhány száz koronánál. Ezzel szemben Szatmár város ad az egyik zenetanitónak minden indokolás nélkől 8000 korona fizetést, a másiknak 5400 korona fizetést. Azonban mivel ezek az összes órákat el nem láthatják, bizonyára szükség lesz még 5—6 óraadóra, akiknek szintén kell fejenként legalább 3000 korona. A dalegylet ráfizetett a zenedére évenként 10,000 koronát. Az 1911—12-ik kérlek, szabadíts meg innen. Vigyél visz- sza kis falunkba, már itt nem lehet kitartani . . . Lábaidhoz borulva kérlek, örökké érted fogok imádkozni, csak vigyél el innen, különben meghalok . . . Vanjka szája széle széthúzódott, piszkos ökleivel megdörzsölte szemét és keservesen zokogott. — Dohányt fogok néked vágni s imádkozni, — folytatta. — De ha mégis történnék valami, akkor verjél el, mint az utolsó kutyát, csak szabadíts meg innen. Már gyalog akartam visszaszökni falunkba, de nincs csizmám és félek a megfagyástól. Ha nagy leszek, jóságodért én foglak gondozni. Moszkva nagy város, Csupa urasági ház van itt és sok ló, de juhok nincsenek és a kutyák sem hamisak. Karácsonykor nem járnak betlehemesek és a tem- lom karzatán nem szabad énekelni. Gyönyörű boltok vannak itt. Az egyikben láttam sok olyan puskát, amilyen a mél- tóságos urunknak van. Mindegyik legalább száz rubelt ér. A mészárszékekben sok császármadár, nyírfajd és nyúl van, de a segédek nem árulják el, hogy hol lövik azokat. Édes nagyapóka! Ha az uraság karácsonyfája fel lesz diszitve, kérlek, vegyél le arról nekem egy aranyozott diót. Tedd el a kis zöld skatulyába és mond meg Olga Ignatjevna kisasszonynak, hogy az Vanjka részére lesz. Vanjka mélyen sóhajtott és ismét az ablakra bámult. Eszébe jutott, hogy ilyenkor mindig nagyapja ment az uraság részére az erdőből egy szép karácsonyfát hozni. Magával vitte őt is. Mily gyönyörű volt akkor a hó 1 és zúzmarával borított fenyőerdő, mily boldog idő volt az! . . . Leginkább Olga Ignatjevna Vanjka pártfogója, díszítette fel azután a fát. Midőn Pelagje, Vanjka anyja még élt és az uraságnál, mint szobaleány szolgált, akkor Olga Ignatjevna sok cukrot és édességet adott Vanjkának. Unalomból megtanította Írni, olvasni, százig számolni, sőt még négyest is táncolni. És most itt van Moszkva. a kegyetlen Aliachim cipésznél. — Jöjj, édes, jó nagyapókám, — folytaid tovább Vanjka, — az Isten szerelmére kérlek, vigyél el innen! Könyö" rülj meg rajtam, szegény árván. Itt mindenki üt, ver és annyira szeretnék már egyszer jól is lakni. Annyira vágyom haza hogy azt le sem írhatom, de egyre sírok... — És köszöntőm Aljonát, az egyszemű kocsist, Jegorkát és a kutyákat is. Ne add oda senkinek a harmonikámat. Maradok szerető unokád: Shukov Iván, édes nagyapókám, jöjj mielőbb ! Miután kissé gondolkozott, borítékba tette a levelet és ráírta a címet: „Nagyapókámnak a faluban“. Azután megvakarta a fejét, ismét gondolkozott és hozzáírta: „Makarits Konstantinnak“. Örülve, hogy senki sem zavarta meg a levélírásban, ingujjban, bunda nélkül szaladt ki az utcára és a legközelebbi levélszekrénybe dobta a levelet. Egy órával később a szép remények által ringatva, mélyen elaludt . . . Álmában nagyapját látta, amint a jó meleg hályha mellett az ő levelét olvassa . . . és a Vjun kutyát, amint a farkát öröm- teljesen csóválja . . .
