Új Szatmár, 1912. augusztus (1. évfolyam, 103-127. szám)
1912-08-09 / 110. szám
radikális politikai napilap dpasági kereset Sem alul, se felül nem Írott Szatmár városa törvényes és természetes gyámjának— ha lenne ilyene a városnak — haladéktalanul meg kellene már indítani az apasági keresetet a város atyái ellen, akik szép szóval, ígéretekkel megejtették a város közönségét, hogy engedje őket atyává lenni és miután apának érzik magukat, semmit sem óhajtanak tovább tenni ennek a sok apa mellett is oly árva városnak az érdekében. így közgyűlés előtti időkben mindig úgy gusztáljuk a gyűlés programmját, mint izgatott kártyás a blattját: vájjon nem akadt-e valamelyik városatyának valami atyai ötlete a város érdekében, amit interpelláció alakjában előterjesztene. De, magtalanok bizony ötlet dolgában városunk derék atyái és mi hasztalan várjuk, hogy néhanapján önmaguktól is gondoljanak valamelyest a gyermeküknek nevezett városra: ruházzák fel, miként az egyszeri cigány, legalább egy nyakkendővel, egy ötletkravátlival. Pedig annyi és olyan sok jó interpellációra alkalmas anyag van Szatmár város életében. Itt van például a közkórház ügye. . Egy időben a sajtó nagy lármájára, jutottunk már annyira, hogy a küldöttség elment Lúgosra megnézni és megirigyelni az ottani kórházat, azóta ez az ügy piheni a lugosi ut fáradalmait. Nem ártana neki egy kis atyai interpelláció. Azután ott van a népfürdő dolga. Már csak azért is érdemes lenne megereszteni az érdekében egy interpellációt, hogy hallhassuk: milyen kifogással utasítja el a váI. évf. 110. sz. Szatmár-Németi 1912 augusztus 9 Péntek ros vezetősége az erre vonatkozó óhajtás nyilvánítását. Vagy itt van a zenede dolga, amelyet nemcsak érdekesség, de kötelesség szempontjából is interpelláció tárgyává kell tenni. Kötelesség ezt megtenni, mert ez a rettenetes ügy felháborító példája annak, hogy a közgyűlés milyen indolenciával viseltetik a tárgysorozaton szereplő ügyek iránt, hacsak valamelyik érdekelt kilincselése nem kavarja fel a hangulatot. Vagyunk annyira tisztelői a törvényhatóságnak, hogy csak indolenciának minősítjük azt az eljárást, hogy engedett keresztül- csuszni a közgyűlésen egy olyan szerződést, amely horribilis, aránytalan terheket ró a város közönségére és nem fogjuk rá azt, hogy szándékosan sózták ezt az adót a város amúgy is szegény közönségének nyakába. Ezt az indolenciát jóvá kell tenni, ezt a szerződést akár interpellációval, akár erősebb eszközökkel meg kell támadni és levenni a város nyakáról. Aki ezt megteszi, az igazi apai kötelességet teljesít a várossal szemben. Hz 113 SZHTmHR tárcája Tavaszi láz. Irta: Herczeg Ferenc. Tavaszi alkonyat volt, hogy először a szigetről jöttek. Teleszivták magukat napfénnyé 1, ózonnal és akácfaillattal és most fáradtan könyököltek a karcsú Fecske födélzeté- nek karfáján, amely meg-megremegett a zakatoló gép szabályos ütései alatt. Nyilsebesen iramodtak le az árnyba borult part hosszában, — magasan a fejük fölött, óriás diadalivként siklott el a Mar- git-hid boltozata. Sokan voltak a hajón. A tarkakalapos nők, az elegáns urak, némán ülőkönyöklő csoportokba szorultak össze. Akik beszélgettek is, halk nyújtott hangon szóltak. Az ő érzékeiket is megzsib- basztotta ugyanaz a kéjes, áhitatos lustaság, amely ráfeküdt Kanuth idegeire. Az illatos batiszt-ruhák közt járva-kelve, olyformán érezte magát, mint a kölyök- kandur, aki langyos nyári éjjel nesztelenül settenkedik a meredek tetőgerinceken és dormogva dörzsölődik a kéményhez. Az alsó vendéglőből visszatérő ka - tonabanda megtelepedett a nagy kürtő körül és fújni kezdte. Valami könnyüvérü operett indulót. A gőzkazán sistergése csodálatos harmóniával vegyült a vígan pezsgő ütemekbe. Kanuthnak eszébe jutott, hogy kötelességeket vállalt magára és visszatért unoka-hugához. — A hajó orrán állt, hosszunyelü napernyőjének támaszkodva, kissé merész szabású, de ízléses tavaszi ruhájában fölötte csinos volt. — Megkérdezte tőle az induló szövegét. Halkan, mint egy álmos madár csicseregte : Nosza, csak előre, kedvesem! A hangja kissé remegett, mintha meg volna indulva. — Elhallgatott és fejével Kun felé intett, aki magába süppedve, cigarettázott tábori székén. — Hallod — mondotta minden bevezetés nélkül, — Kun becsipett a tavaszi levegőtől és feleségül akar venni. Kanuth nem csodálkozott nagyon, de átlátta, hogy kár volt őket magukra hagyni. Egyre félt, hogy ilyesmi lyukad ki ünnepi kirándulásaikból. — Ugye ostobaság ? — kérdezte Irma, fogait mutatva. — Kun meg én, mi lenne belőlünk ? Olyan hangon mondta, mintha 'nagyon szeretné, ha valaki ellentmondana neki. A szeme is oly nedves fényben csillogott. — Hát igy meg mi lesz belőletek ? — kérdezte Kanuth, csakhogy időt nyerjen. A leány vállat vont. Kun eldobta a cigarettáját és közelebb hajolt. — Majd megmondom, mi lesz belőlünk : — semmi se lesz! Irma egyelőre még azt képzeli, hogy nagy művésznő. Persze a hangja, jó játéka kedves, hanem csak otthon. A színpadon rossz, hamis, félszeg. Ez mindig igy marad, sohasem fogja tehetségét érvényesíthetni, akármit mondanak is tanítói és társai. A fogat, a gyémántok, a nyaraló, — ebből nem lesz semmi . . . Egészen odahajolt a leány arcához, mikor kurtán a szemébe mondta: — semmi, legfelebb jó feleség. Irma félig lehunyt pillák alól tekintett reá és látható gyönyörűséggel hallgatta gorombaságait.
