Új Szatmár, 1912. augusztus (1. évfolyam, 103-127. szám)
1912-08-04 / 106. szám
A tanítók A lapokban mostanában egész oldalakat foglalnak el a tömeges tanítói kinevezések. A kultúra égető szükséglete süt ki e sorokból, melyek pedig sok-sok ember számára jelentik a nehezen kiverekedett és nagyon sovány kenyeret. A legtöbb panaszt, az elégedetlenség legtöbb jelét azoknál a társadalmi rétegeknél tapasztalhatjuk, amelyek becsülettel dolgoznak az ország javára, ámde munkájuk ellenértékét sehogy sem akarja megadni az, aki arra illetékes. Ezek közzé az elégedetlenek közé tartoznak elsősorban a néptanítók, akiknek közhasznú munkásságát és munkájuk nagy becsét kétségbe vonni, igazán megátalkodottság lenne. Ennek dacára azt látjuk, hogy az állam a néptanítókkal szemben rendkívül mostoha, a mi népnevelőink akkor, amikor egyes kevésbé értékes társadalmi rétegek az ösz- szetartás, a szervezkedés erejével ki bírták küzdeni a jobb megélhetéshez szükséges minden eszközt, a néptanítók aránylag igen csekély fizetésből kénytelenek megélni és fedezni mindazokat a kiadásokat, amelyek egy magasabb rangú társadalmi állással, magasabb kulturális képzettséggel természetszerűleg együttjárnak. Lehetetlen, hogy a mostani nehéz viszonyok között, az érző, gondolkozó, müveit .emberek ro- konszenve, a néptanítók felé ne forduljon. Még az a parlagi ember is, aki négy esztendei iskolába való kényszerítés után csaknem ugyanolyan nyersen kerül ki a kultúra műhelyéből, mint ahogy oda bement, még az is meg tudja becsülni a tanítót, késő öreg korában sokszor sóhajt fel: bárcsak tanultam volna, bárcsak jobban hallgattam volna a tanítónak a szavára! Mennyivel inkább meg tudja becsülni a tanító nagy hivatását az az ember, aki a néptanítók munkája nyomán szerzi meg a megélhetés minden eszközét, akit a kultúra tesz emberré s emel embertársai fölé. Nincs tehát senki az országban vagy legalább nagyon kevesen vannak olyanok, akik ne tartanák jogosnak a néptanítók becsületes munkájának fokozottabb megbecsülésére irányuló kívánságukat. Csakis az állam, ez a rideg, financiális észszel gondolkozó szervezet tétovázik, amikor a néptanítók szerényen elébe terjesztik a maguk kívánságaikat. Csakis a miniszteri bárókban nem . ismerik a nemzetek történelmét, amely azt tanítja, hogy a haladás országutján mindig a néptanító vitte elől a fáklyát. Csakis a miniszteri bürókban felettkeznek meg Bismark mondásáról, hogy a francia—porosz háborút a német iskolamesterek nyerték meg. Hol marad az osztó igazság akkor, amikor a kétkézi napszáI. évf. 106. sz. Szatmárnémeti 1912 augusztus 4 Vasárnap Hz 113 SZHTÜMR tárcája A hétről. Irta: Dénes Sándor.-m/rondja csak, tiszteletes uram, lelkipásztor uram, híveinek atyja uram, csakugyan rásütötte az a revolvert Sipos Istvánra ? — Nem is Szent János-kenyér magot fricskáztam feléje ! — Azt persze tudja Nagytiszteletü- séged, hogy a revolvergolyó nemcsak csiklandoz, hanem esetleg öl is ? — Olvastam róla valahol. — Hogy fogja akkor ezután emelt fővel azt prédikálni a híveinek, hogy : „ne ölj“, — mikor saját maga elfelejtette betartani ezt a paragrafust. — Naiv kérdés. Prédikáltam én eddig is, ezután is fogom, hogy: te ne ölj. Legfeljebb azt nem mondom, a parancsolat se mondja, hogy én ne öljek. N yolc órai záróráért folyik a küzdelem a szatmári kereskedelmi alkalmazottak és a főnökök között. Dicséretükre legyen mondva a szatmári kereskedőknek, emberséges érzületüknek, szociális érzéküknek, a tekintélyes rész, a számottevő rész minden ellenvetés nélkül teljesítette az alkalmazottak óhajtását. De mégis van nehány kereskedő, aki sokáig hagyja kap acitál tatni magát és a kirakatát, mielőtt kénytelen-kelletlen belémenne a korai zárórába. — Nem lehet, nem lehet erősitgeti egy későnzáró, rövid az idő úgyis, nem rövidíthetem még meg jobban. — Miféle idő ? — Az az idő, amig nappal is nyitva tarthatok. Mit tudom én, mikor jön a krida, mikor zárják be a boltot nappalra is. Nem hagyhatom ezt a kevés időt kihasználatlanul. Nyilván ezen múlik a 8 órai zárás az okvetetlenkedőknél. \ magyar újságírás első ilynemű szen- zációja, hogy A Nap cimü fővárosi ujságvállalat csődbe ment. Hála Istennek, mi kis vidéki vállalatok mentve vagyunk az ilyen csapástól. Vagyonunk nincs egyéb, mint a szellemi tőke. Legfeljebb az eszünk mondhatna csődöt. Ezt a csődöt pedig nem rendelné el a törvényszék — vagyonhiány miatt. T^ragybányán voltam és megnéztem a * Gésák előadását a szabadban, amit a képkiállitás megnyitása alkalmából rendezett Neményi színigazgató. Érdekes és hatásában eredeti- volt az előadás. Az erdő által alkotott természetes zöld háttér, a szabad ég csillagos boltozatával, a villanylámpák melegétől rezgő levegő függönye mind egészen uj, a zárt színházban nem tapasztalt benyomást tették a nézőre. A hallgatót csak annyiban nem elégítette ki az előadás, hogy egyes énekesi és énekesnői hangok nagyon elvesztek az akusztikátlan szabadban. — Nem az akusztika a hibás, mondja egy benszülött nagybányai, nem most vesztek el azok a hangok, hanem jóval a szabadban való előadás előtt. Ami azonban csak viccnek jó, mert az előadás tényleg elsőrangú volt és alkalmunk volt megösmerkedni annak során egy igen talentumos színésznővel: Füzessy Lenke nevűvel, akit igen nagyon megirigyeltünk Neményitől — a szatmári színház nevében.
