Új Szatmár, 1912. augusztus (1. évfolyam, 103-127. szám)
1912-08-18 / 117. szám
äjJmimm használt bizonyítékok alapján perujitási kérelmet adott be, amelyet a kir. ügyészség is magáévá tett. Ebben az ügyben még folyik az eljárás. Időközben azonban megtörtént az a nem várt eset, hogy dr. Makai Ágoston — aki Szatmáron joggal kelti azt a benyomást, hogy mániájává vált a perlekedés — súlyos bűncselekmények miatt feljelentést tett Szatmár város vezetőtisztviselői, köztük a polgármester ellen is. A legelvetemedettebb vakmerőséggel szórja ebben a feljelentésben ostoba vádjait, amelyek szerint a városnak a szerződéskötésnél szerepelt tisztviselői őt szándékosan megtévesztették és más vagyonjogi krimeneket követtek el vele szemben. Meg kell állapitanunk, hogy sem Szatmár város törvényhatóságának közgyűlésében, ahol a polgármester erről a feljelentésről kötelességszerüleg jelentést tett, sem a város közönségében nem akadt egyetlen ember sem, akinél ez a nemtelen és gálád támadás felháborodásánál egyebet keltett volna. Szatmár város polgármestere és tisztikara felül áll azon, hogy effajta vádak — bárhonnan jöjjenek is azok — árthasson bármelyiküknek is. Komoly alapja nincs, nem is lehet egy ilyen feljelentésnek és még ha lett volna is — aminthogy nem volt — Szatmár városában akár csak egyetlen ember is, aki hitt volna Makai követeléseinek jogos voltában, ezzel az újabb stiklivel nemcsak minden hangulatot maga ellen fordított, de ismét bebizonyította azt is, hogy perlekedése nem egyéb egy mániánál és presszionál a várossal szemben. Úgy látszik, hogy belátta ezt a Délmagyarországi és Makai is, mert az utóbbi napokban egy megbízottjuk utján egyezségi ajánlattal környékezték meg a várost. Az avasi erdők kitermelése ügyében kiküldött külön bizottság tegnap délelőtt 10 órakor tartotta ülését, amelyen foglalkozott az egyezségi ajánlattal. A bizottság alaposan, részletesen és hosszadalmasan fontolóra vette a fennforgó körülményeket és bár egyhangúlag az volt a vélemény, hogy minden pereskedés megszüntetése csak áldásos lehet a peres felekre, mindazonáltal a Délmagyarországi egyezségi ajánlatát jelenlegi formájában egyáltalában nem tartja elfogadhatónak főként azért, mert ha a város most egyezkedési tárgyalásokba bocsátkoznék a Délmagyarországival, annak olyan színezete lenne, mintha ezt a tisztviselők elleni bűnvádi feljelentések presz- sziója alatt tenné és mintha a város vezetősége tartana a feljelentés következményeitől. A bizottság nem akarja kitenni a város tisztviselőit ezen feltevés esetleges gyanújának és igy arra a megállapodásra jutott, hogy a Délmagyarországi ajánlatát jelenlegi formájában egyáltalában nem fogadhatja el. A tárgyalás legelső feltétele az lenne, hogy a Délmagyarországi előzőleg vonja vissza a város tisztviselői ellen folyamatba tett és minden alapot nélkülöző feljelentéseket vagy pedig várja be, mig ítélethozatalra kerül a sor. Tisztviselőink reputációja követeli ezt és ezt a reputációt megvédeimezni kötelessége a városnak, amely nem tűrheti, hogy feltétlenül tisztességes és korrekt tisztviselőinek becsületén a legcsekélyebb gyanú is rajtaszáradjon. Ez a bizottság határozata, amelylyel mi semmiképpen se tudunk megelégedni. Annak a bizottságnak, amely egy ilyen egyezségi kísérletnél Szatmár városát képviseli, nem szabad ilyen enyhén kezelni a tisztviselők dolgát. Bár — ismételjük: — Szatmár városában mindenki tisztában van ezeknek a gálád és nemtelen támadásoknak értékével, mindazonáltal az ellenféllel szemben még azt azt az engedékenységet is soknak tartjuk, amelyet a bizottság tanúsít. A támadás,, amely Szatmár városának intakt és korrekt polgármesterét és tisztviselőit érte, olyan súlyos, hogy ezzel szemben semmiféle tárgyalásba bocsátkozni nem lehet. Makai Ágostonnak önmagától kell meghunyászkodnia, teljesen megtörnie, elégtételt adnia, bocsánatot kérnie azoktól, akik révén a város egész közönségét is durván megbántotta. Ennyi elégtételről kötelességünk gondoskodni azok részére, akiknek reputációja a város reputációjával van összeforrva. Ha a Délmagyarországi illetve Makai Ágoston mindezeket sportán megtette, akkor következhet az egyezségi tárgyalás, amelynek egyetlen és megmásíthatatlan, kibővithetetlen feltétele csak az lehet: tegye le a Délmagyarországi az általa indított porokét és fizesse meg az alaptalanul okozott perköltségeket. FOGAK^S nák, csapos fogak, amerikai Mdmuakák, melyek rágásra alkalmasak, a legjutányosabb árban, jótállás mellett készülnek ’J’lSÁ'VTTft fogászati műtermében SZATMÁR, Lévay-báz, Törvényszékkel szemben. MEGNYÍLT I H „KfiRGOS“ újonnan berendezsit] URIDIVAT ÜZLETE! a SZÍNHÁZZAL SZEMBEN közvetlen a Viktória szálloda mellett. \ í Telefon szám. 3S9. R csspfcgépmunRásob, a tetsjugéiijzi pénztár és a ke- resledeiefligpi miniszter. — Az Uj Szatmár tudósítása. — Bupapest, augusztus 17. Érdekes konfliktus merült fel az utóbbi időben a kereskedelmi miniszter és az Országos Munkásbetegsegélyző és Balesetbiztosító Pénztár között. Az 1907. évi XIX. törvénycikk ugyanis kimondta az iparszerü csépléssel foglalkozók alkalmazottaira a betegsegélyezési és balesetbiztosítási kötelezettséget. Az 1912. évi VIII. a júniusi törvénygyárban már elintéződött törvénycikk szerint a cséplésnél alkalmazott munkások a vizsgázott gépész kivételével ezentúl nem az Országos Munkásbetegsegélyző Pénztárhoz tartoznak. Úgy látszik, elsiették a törvény szövegezését és a tömeges törvénymegszavazásoknál meg éppenséggel nem vehették észre, de a törvénycikk csupán a balesetbiztosításra nézve intézkedett, a betegsegélyezésre pedig nem. A cséplőgép-tulajdonosok a cséplésnél foglalkoztatott munkásokat ezen az alapon nem jelentették be a kerületi pénztáraknál, mire a kerületi pénztárak tömeges kihágási eljárással válaszoltak. Áz ügy a kereskedelemügyi minisztérium elé került, mely agrárius-érdekek 1912. augusztus § szerint döntött és kimondotta, hog^ a betegség ellen való biztosítás is a cseléd- pénztárt illeti. Az Országos Pénztár álláspontja ez zel szemben az, hogy az iparszerü csépléssel foglalkozó cséplőgéptulajdonos iparos és igy az 1907. évi XIX. törvénycikk, amely az ipari munkások biztosítását rendezi, reá is vonatkozik, másrészt a miniszter csupán a biztosítási kötelezettségnek a törvényben fel nem sorolt üzemekre való kiterjesztésére és csupán a balesetbiztosítás tekintetében illetékes a törvényben megállapított keretek szii- kebbre szorítására semmiesetre. A kerületi pénztárak többsége kétségkívül az Országos Pé&ztár álláspontjára fog helyezkedni. Mögöttük a törvény világos rendelkezése.- Mindenesetre jellemző, hogy a kereskedelmi miniszter a törvény ellenére előbbre helyezi a cseiédpénztárt, ezt a tipikus agrár berendezkedést, mely apró alamizsnák nyújtásával és abszolút függőségével karikatúrája a modern európai államok szociális intézményeinek, az Országos Pénztárnak, amelynek autonómiája van és már eddig is sok és biztató jelét adta életrevalóságának. ITlég miami pénzügyi helyzetünkről. (X.) Az Uj Szatmár e hó 15-én megjelent számában a pénzügyi helyzetről elmélkedik pénzpiacunk egyik tekintélyes tényezője „Divatba jött szidni a bankokat“ kezdődő cikkében. A cikk tendentiája: egyrészt az uj bankok és szövetkezetek rontották meg piacunk egészséges levegőjét, másrészt az egyesek könnyelmű vállalkozási kedve és nyereség vágya a mai szomorú helyzet okozója. A cikkírónak állításai fedik a valóságot, mert tény, hogy az újabban alakult túl sok intézet a vállalkozási kedvet erősen befolyásolta és az egyesek erejét meghaladó ügyletek megkötésére ingerelte. Vizsgáljuk meg azonban egy kissé tüzetesebben, mi okozta az általános rossz pénzviszonyoktól eltekintve a mai speciális szatmári helyzetet és lássuk: vájjon régebben alakult nagyobb intézeteink helyes utón jártak-e a múltban és okos egészséges pénzügyi politikát folytatnak-e a jelenben. Intézeteink két irányban nem voltak óvatosak a hitelezés terén: a házkölcsö- nöknél és a részvények fedezete mellett folyósított kölcsönöknél; ezeknél teljesen figyelmen kivül hagyták a vagyontárgy jövedelmezőségét és annak belső értékét. A házkölcsönöknél nem fontolták meg, hegy egyesek olyan összegért vásároltak saját céljukra szolgáló lakóházat, akiknek jövedelme alig múlta felül a nyújtott kölcsön után normális viszonyok mellett fizetendő kamatösszegét, az értékpapíroknál pedig a papiros belértékénél nagyobb összeget folyósítottak kölcsönképpen. Szerény nézetem szerint ez a kétféle hitélezés volt a spekuláció elfajulásának legfőbb okozója és azért nem any- nyira a pénzszerzés vágyától elvakitott egyeseket, sem az újabb intézeteknek kevesebb tapasztalattal biró vezetői, hanem a régi pénzintézetek vezetői fele- lőssek. Első sorban a régebbi pénzintézetek tapasztalatokban gazdagabb vezetőinek nem lett volna szabad egyetlen köny- nyelmü vételhez illetve eladáshoz segédkezet nyújtani, hanem példával előljárva vissza kellett volna utasítani minden plyan üzletet, mely a realitást nélkülözi. Ámde szinte érthetetlen könnyelműséggel hite- teleztek régi intézeteink is semmi vagyonnal és semmi múlttal nem biró egyéneknek ; elég volt kiskorú bankfiunak, ■
