Új Szatmár, 1912. augusztus (1. évfolyam, 103-127. szám)

1912-08-01 / 103. szám

üjJmtmái 19í2. augusztusi F % < » 2. oldal És arra se jöttünk rá, hogy a zenede kérdése ganz einfach megoldható, ha ki­vetjük az adót a kártyára és pözsgére, meg talán az ungventum hydrargirumra is és fektessük zenébe, mert a mai drága pénzviszonyok mellett ez bőven meghozza kamatját. Hozhat 10—15 percentet — per­sze zenében — és ez elég jó befektetés a városnak. És záradékul nagy néma képlet: jaj istenem, istenem, ne bántsuk a művész­emberek érzékenységét, adjuk oda hamar nekik a 14 ezer koronát, mert még meg találnak sértődni és nem adnak zomán­cot, amely az érzés finomságát eredmé­nyezi. Akkor aztán nézhetjük, hogy mit csinálunk zománc nélkül. Hát tisztelt magánvélekedő, itt sok­kal komolyabb dologról van szó. Itt arról van szó, hogy a város nem birja azt, hogy két zenetanárt alkalmazzon 14 ezer ko­rona évi fizetésért. Ez nem zománc. Ez fontos pénzügyi kérdés ! Ez az adózó pol­gárok bőrére megy. Érdeménél jobban méltattuk már ezt a kopott frázis halmazt, de csak azért tettük, hogy rámutassunk: mennyire nem tudnak a legjobban erőiködők sem fel­hozni egyetlen komoly ellenérvet sem az Uj Szatmár cikkei ellen. Sőt — itt van a példa: — hogy ahol komoly emberek komolyan szólnak hozzá a dologhoz, mint a jelenleg Bodnár Gás­pár szerkesztésében megjelenő Heti Szemle, az teljesen osztja a mi nézetün­ket. Bár a Heti Szemlére, de Bodnár Gás­párra épp úgy ráfoghatják, hogy erkölcs­telen célzat vezeti, mint reánk, de azt mégsem, hogy a zenetanárok elleni indu­lat vezeti. És a Heti Szemle többek között ezt írja: Röviden é# nyílegyenesen kimond­juk ugyanis, hogy féltjük nemcsak a várost, de magát a zeneiskolát is. Félt­jük attól, hogy oly nagy tehernek és a tehernek egyszerre való elvállalásába belemenjen a város. Nemcsak féltjük, ve óvjuk is. Ha a város ugyanis teljesen és a legnagyobb mértékű áldozattal veszi át a zeneiskolát tapasztalni fogja, hogy úgy a közönségnek, mint magának az államnak segítő, keze, sőt érdeklődése is egyszer és mindenkorra elvágódik. Pedig azt az iskolát a társadalom hozta létre. A társadalom keze segítette. Az állam támogatta. Ezekre a segítségekre, ezekre a lelkesedésekre a zeneiskolá­nak még mindég nagy szüksége van. A város sincs abban a helyzetben, kell-e elsorolni a rá várakozó sokkal sürgősebb kötelezettségeket, sőt áldo­zatokat ? Hogy éppen a művészetért oly erőkifejtéseket tegyen, melyek előtt sokkal gazdagabb, sokkal népesebb vá­rosok három kérdőjelt is tesznek. A zeneiskolának sem szolgál ja­vára, ha tanárai száma egyszerre oly fokozatát biztosítja a honorálásnak, mely úgyszólván befejezett, nagy intézmé­nyeknek is becsületére válnék. Mi ma­rad annak fokozatas biztosítására, hogy zeneiskolánk tanerőinek állandóságát, nyugodtságot és azt a biztosítékát sze­rezzük meg, hogy egész erejüket, lel­kesedésüket, egyéniségüket a mi isko­láknak szenteljék. A bizalmat előlegezni is szokták. Az igaz. De valamint nagy a hitünk azokban, a kvalifikációkban, melyek tanerőinket kétségtelenül körülveszik: úgy várjunk arra is, hogy ezekkel a kvalifikációkkal zeneiskoláinkat is te­kintélyben és eredményben, az erők összhangzó működésében oly magas­latra emelik, hogy a társadalom és vá­ros mintegy kényszerűivé legyen meg­adni azt, amit most még csak előlegezni akar. Ezt mondja a Heti Szemle. Annál szívesebben citáljuk a véleményt, mert az Uj Szatmár és a Heti Szemle nem szoktak sohasem egy nézeten lenni. Ha ez mégis megtörténik, ha a Heti Szemle is velünk egy nézeten van, akkor igazán igazságunknak kell lenni. Elmondottuk mindezeket — mielőtt tovább folytatnék cikksorozatunkat — mert itt van a fényes bizonyítéka az Uj Szatmár igazának: akik komolyan érvel­nek, azok elösmerik, hogy a zenede ügye úgy áll, amint mi megírtuk. Akik pedig ennek ellenkezőjét próbálgatják bizonyít­gatni, azoknak üres, értéktelen frázisokon kívül nem akadt még egyetlen komoly ellenérvük sem. Kivéve a lelki zománcot. SCHERUNG ¥ Sény képes zeti műterme a PANNÓNIA udvarán, (földszint) □ Kényelmes kocsibejárat. Telefon 375. □ Dr. Csókás Vidor reakfioálása. yisszahelyeziéli tanári állásába. — Az Uj Szatmár tudósítása. — Szatmár, julius 31. Az elmúlt tanév vége előtt pár hó­nappal történt, hogy a szatmári kir. kath. gimnázium egyik nagyképzettségü tanára hirtelen lemondott az állásáról. Ezt a lemondást hivatalosan bejelentette s a miniszter el is fogadta. Annak idején sok mindenféle kom­mentárt fűztek ehhez a lemondáshoz, beszélték, hogy Csókást kiüldözték állá­sából, hogy kényszeritették a lemondásra stb. De mivel végeredményként mégis csak dr. Csókás Vidor magánügyének tekintették a lemondást, egy-két napig beszéltek róla imitt-amott, azután napi­rendre tértek fölötte anélkül, hogy kutat­ták volna avagy szükségesnek tartották volna kutatni a lemondás igazi okát. Talán nem is lett volna szó többé dr. Csókás Vidornak a tanári állásból való távozásáról, ha most fővárosi tudó­sítónk arról nem értesít bennünket, hogy a vallás- és közoktatásügyi minisztérium­ban tegnap írták alá az aktát, melyben a miniszter elrendeli Csókás Vidornak a tanári állásba való visszahelyezését. Ez a hir aztán ismét felkavarja az érdeklődést nemcsak a visszahelyezés, hanem visszamenőleg a lemondás iránt is. Mi is utánnajártunk a dolognak és a következőkben sikerült megállapítanunk úgy a lemondásnak, mint a reaktiválás- nak érdekes és hiteles történetét. Dr. Csókás Vidor a második tanévet töltötte 1911—12-ben a szatmári kir. kath. gimnáziumnál. A budapesti Rákóczi-kolle- giumból került ide s mivel nem állami intézetből jött, nem rendes, hanem csak helyettes tanárrá nevezték ki. 1912. február havában történt, hogy mintegy 80—90 eddigi helyettes tanárt a miniszter rendes tanárrá nevezett ki. Csókás Vidor kimaradt az előléptetésből állítólag azért, mert még nem került sorra. Csókás keveselte a helyettes tanári fizetését — évi 1600 koronát — amelyből nehéz megélni és ezért dr. Boromisza Tibor püspökhöz fordult, akit arra kért, hogy addig, amig kinevezik rendes ta­nárrá, egészítse ki a püspök a fizetését olyan összegre, anáit a rendes tanárok kapnak. Ez tudvalevőleg évi 2600 kor. és lakbér. A püspök megtagadta Csókás ké­rését. Nem tudni aztán, hogy elkeseredé­sében tette-e Csókás Vidor vagy más mélyebb okokból, hogy kezdett olyan né­zeteket hangoztatni, amelyek megbotrán­koztatták a felsőbb köröket, egyben pe­dig lemondott tanári állásáról. A lemon­dást a miniszter elfogadta. Egy püspöki ebéd alkalmával történt aztán, hogy a püspök ebéd előtt maga elé citálta Csókást és rosszalását fejezte ki előtte, hogy a papi állással össze nem egyeztethető kijelentéseket hangoztat, egyben tudomására adta, hogy megfosztja őt a papi funkciók teljesítéséhez való jogától. Ugyancsak az ezt követő püspöki intézkedésre történt az is, hogy Csókás Vidor előbb a mizeriek németii rendhá­zába, később a jezsuiták rendházába internáltatott — vezeklésre. De a vezeklés sem tarthat mind­örökké és mikor elegendőnek látszott az idő, amely alatt a megbüntetett paptanár szorgalmas imádkozással és bűnei fölött való elmélkedéssel levezekelt, gondos­kodni kellett dr. Csókás Vidornak a be­osztásáról. A papi státusban a részéről elhang­zott kijelentések és dogmatikai kérdé­sekben gyakorta nyilvánított világias nézetei miatt plébánosnak vagy segéd­lelkésznek sehol sem volt alkalmazható,, bár maga a püspök óhajtotta volna, hogy ezt megtehesse. így állott elő azután a szükséges­sége annak, hogy dr. Csókás Vidort reaktiválni kellett tanári állásában, ami — mint fentebb jeleztük — mégis történt. A magunk részéről csak azt jegyez­zük meg, hogy mi intelligens, rendkívül képzett embernek ismerjük dr. Csókás Vidort. A papi képzettségéhez vagy rá­termettségéhez nem tudunk hozzászólni, nem is akarunk. De az mégis különösnek tűnik fel előttünk, hogy aki nem alkal­mas se plébánosnak, se segédlelkésznek, — azt szükségtől alkalmasnak találják a. tanári katedrára. 9 FOneéE, FESTI biztosító iütézet S! IRODÁJÁT SS folyó évi augusztus hó 1-től Deák-térre, a városi bérpalotába :: (volt Fehér-ház) :: HEbHEZl ÁT. :: Telefonszámunk 358 :: ■

Next

/
Thumbnails
Contents