Új Szatmár, 1912. július (1. évfolyam, 77-102. szám)

1912-07-06 / 81. szám

í

II jegyzők kimaradtak

A rendőri felügyelet alatt működő kormány a parlamenti ülésszak utolsó napjaiban igyekezett szemfényvesztő gyorsasággal és vakulj magyar ne láss tót célzattal kiontani a bőségszarut.

Sok minden kecsegtető dolog hullott ebből a bőségszaruból a vármegyék, a törvényhatósági és rendezett tanács- csal biró városok tisztviselői számára. Természetes dolog, ezeknek a törvényeknek, a vármegyei tisztviselők státuszrendezéséről, a városok felsegitéséről szóló törvényeknek megalkotása nem nélkülözi a taktikai okokat: eppen ezért csodálkoznunk kell afelett, hogy a községi közigazgatás munkásai részére nem téríttettek meg az asztalok. Csodálkoznunk kell, mert

hiszen a jegyzői kar tekintélyes politikai súllyal bir és jobban mint bárki, megérdemelné, hogy helyzete, amelynek sanyarusága mellett nemrég demonstrált egy olyan kongresszussal, amilyen népességű még nálunk nem volt, javittassék.

Az okokat kutatva, arra a konklúzióra jutunk, hogy a kormány azért nem veszi figyelembe a jegyzői kar kivánságait, mert épen szegénységüknél és a szabad, alkotmányos államhoz nem illő fegyelmi törvényeknél fogva abban a biztos tudatban van, hogy a községi köz- igazgatás összes munkásait céljai érdekében anélkül is kihasználhatja, hogy jogos kívánságaikat teljesíteni kénytelen lenne, mig ezek teljesítése esetében nem nehézkedhet- nék rájuk az abszolút hatalom mindent elnyomó erejével. De amilyen méltatlan az államhoz, épen olyan végzetes lesz közigazgatásunk teljesítési képességére ez a taktika. Jegyző nélkül a magyar közigazI. évi. 81. $z.

Szatmár-Németi

1912

Julius

6

Szombat

gatás el nem képzelhető; a köz- igazgatási, a bírósági első- és másodfokú fórumok sokkal nagyobb területi hatáskörrel bírnak, semmint a falvak autonóm működését közvetlenül irányíthatnák, a törvényeknek azokban való végrehajtását eszközölhetnék, az azokra bízott adminisztratív feladatokat elláthatnák.

Pedig a jegyzői irodák meg fognak néptelenedni; a fürge tollak, amelyekkel szorgalmas kezek gyorsan szántották a fehér lapra a fekete sorokat, gazdátlanul fognak heverni; nem lesz a községek autonóm életének, gazdasági fejlődésének, társadalmi tevékenységének irányitója; hozhatnak a Dunaparti palotában törvényeket, nem lesz, a ki azoknak végrehajtásával holt betűikbe életet önt: készíthetik a teóriáknak nagymesterei a minisztériumok szobáiban a végrehajtási utasításokat, soha azok nem mennek át a köztudatba, nem lesz, aki a rendelkezéseknek érvényt szerezzen. Hiszen igaz, hogy Ígérik a községi közigazgatás munkásainak anyagi helyzetük javítását; Ígérik, hogy ez két év alatt megtörténik a

Hz US SZRTÜ1RR tárcája

Numa bácsi.

Irta: J. H. Rosny.

Mikor Gillemains Tancrede nagybátyám meghalt nagy zavarban voltam. Kevés pénz maradt utána, de nagy terjedésű birtok: ezernyolcszáz hold erdő, szántóföld, legelő, rét, tavak, a kastély, hat tanya és két tehenészet.

Szerelmes voltam ebbe az uradalomba, hőn óhajtottam, hogy ne forgácsolódjék el s természetesen ne menjen ki a család kezéből. Mit tegyek? A nagybátyám nem tett végrendeletet, a vagyon egyenlő részben rám szállt és az unokatestvéremre Károlyra.

Szép vagyonom volt, de ha az egészet magamhoz akartam váltani, csekélységre zsugorodik össze; majdnem kizárólag a földből kellene élnem, ami éppen nem volt kedvemre.

Egyetlen mód tűnt fel előttem kedvezőnek: lányomnak, Henriettének az

egybekelése a Károly fiával. Ez csak álom volt, jól tudtam, és pedig nagyon különös. Bár nem vagyok képzelődő nem bírtam tőle szabadulni.

Tancrede nagybátyám temetése után, felhívtam az unokatestvéremet, töltsön pár napot a fiával nálam. Hajlandó volt rá s ez nem volt kis dolog: a nőm és én a vendégeink megérkezése előtt egy pár borzasztó napot éltünk át. El kell mondanom, hogy mi tősgyökeres délvidékiek vagyunk, nagyon vidámak, élénkek, falusi élethez szokottak s éppen nem törődtünk a világ nyelvével.

Az unokatestvéremék pedig rég idők előtt északra szakadtak. Nem láttuk egymást soha; úgy tekintettem Károlyt, mint hideg, pedáns, majdnem ünnepélyes egyént, valóságos északi jeges medvét.

— Fékeznünk kell, mondtam a feleségemnek és a lányomnak a hevünket. Amit mi tisztességes vidámságnak tartunk, ezek az északiak a delirium egy nemét látják benne. Ezeket jégben nevelték, nyársat nyeltek.

Nagyítottam a dolgot, hogy a szavaim annál hatásosabbak legyenek és saját magamat is meggyőztem.

A feleségem meg a lányom, kik csak rövid berándulásokból ismerték Párisi s látták az ottani szállókban uralkodó rideg angol etikettet, annál inkább hitelt adtak nekem, miután külömben is nagy volt bennük a képzelődés. Mikor aztán a Gilemainék megérkeztek, mindenki résen volt: még a cselédség is kellő utasítást kapott.

így a fogadtatás, mint óhajtottam, nagyon diskrét volt. Észrevenni véltem, hogy a vendégeink kissé meg voltak lepődve, amihez gratuláltam magamnak. Az ebéd hideg és méltóságos volt. A társalgás nehezen ment s hogy fentartsuk, színtelen, Ízléstelen dolgokhoz kellett folyamodnunk. A második nap aztán a szó szoros értelmében tűrhetetlenné vált.

— Borzasztók ezek az északiak! jelentette ki a feleségem, amint magunkra maradtunk.

— Majd menni fog a dolog! jelentettem ki egyre lohadó biztonsággal. A légkör nyilván nem lesz forró ... de bensőséges viszony fog köztünk kifejlődni.

Ára 6 fillér