Új Szatmár, 1912. június (1. évfolyam, 53-76. szám)
1912-06-20 / 68. szám
2. oidal 1912. június 20 Okuljunk a közelmúlt szomorú tapasztalataiból s a tanulságokat vezéreink használják fel a jövőre nézve. Ezzel fogjuk elérni nemzetünk fejlődését, másrészt pedig azt, hogy az ország kormányzása nem kerül többé azok kezébe, kik az egyéni önző érdekek istápolását, továbbá Bécs mérhetlen követeléseinek kielégitését fölébe helyezték hazánk érdekeinek. KÖZPONTI SZÁLLODA,; ! étterem és kávéSiáz Mátészalkán, i • Tülesen simán épitve és berendezve, i TatayPál nöBSlös. szóim és ngyeimes Kiszolgálás, i Szatmár, junius 19. A sajtó szava. Az ország közakaratának, szabad véleményének a nemzet nehéz napjaiban egyetlen tükre, érzékeny lelkiismerete mindenkor a sajtó volt. A nemzeti munkát hirdető alkotmánytiprók a nemzeti közakarat meghamisításának lelketlen munkájában nem feledkeztek meg a sajtóról sem. Míg a gálád hazugságaikat terjesztő röpiratok millióival árasztják el az országot, mindent elkövetnek, hogy a szabad és bátor újságok terjesztését megakadályozzák, hogy^i nemzeti lelkiismeret szavát elnémítsál!. A Budapesti Újságírók Egyesülete most felemelte tiltakozó szavát a merénylet ellen. Bár mi nem hisszük, hogy az erőszak politikáját a sajtó tiltakozó szava megállítaná végzetes rohanásában, ]de mint a nemzet jobb lelkiismerete kiált a vesztükbe rohanók után: Hát nem tudjátok, hogy annak a bimbózó zsenge magyar kultúrának a felét a szabad magyar sajtó teremtette, hogy a gondolat annál hatalmasabb robbantó erő, minél jobban el akarják fojtani, hogy ha már milliók lelkében tudatos akarat a békében dolgozó — De ez ékszereket nem tehetem letétbe. — Ez esetben . . . Hol vannak ? — Nem mutathatom meg őket. — De . . . — Könyörgöm, higyj nekem. Itt vannak, s ha akarom egy óra alatt kezeimben lehetnek. De nem akarom érinteni őket, mert a bányarészvényeim . . . Azt hittem, megőrült. De hirtelen felállt. — Jöjj! Kövess ! Levezetett a parkba, az alkony homályában, végig a gesztenyesoron a kis kápolna felé. Mondhatlan félelem szorongatta a torkom. A kápolna előtt megállt s levette kalapját. Követtem példáját. — Barátom, itt, e kápolnában fektettem koporsójába, báli ruhájában, amelyet utoljára viselt és összes ékszereivel, — érted, összes ékszereivel. Ez ékszereket tőled vettem, jobban ösmered értéküket, mint bárki. Ma meg akarom menteni a nevet, melyet Joubert báróné méltón viselt. Ő maga nyújtja felém a mentő eszközt. Hiszel nekem, ugy-e? A legszentebbre, e sírra esküszöm, hogy igalijMmai demokrata Magyarország s ha börtön, bilincs és inkvizíció jön is, nincs erő, mely a milliók leikéből kiirtsa az általános, egyenlő és titkos választójog ideálját. Minden erőlködés hiábavaló. A sajtó meg nem szűnik hangos szóval kiáltani a lelkiismeret szavát: Népparlamentet a rend- őruralom helyett. Ezt csináljátok meg s holnapra elfelejtjük az erőszak garázdálkodását, megbocsátjuk minden bűneiteket s a magyar sajtó egész leikével hirdetni fogja dicsőségteket, de addig nincs hatalom, mely elnémítsa a lelkiismeret szavát. Rmire nem lel. H kormány Runysrál a körjegyzői! részire. Szatmár, junius 19. Nehéz lenne mindazt felsorolni, amire Magyarországon a magyar kormánynak a magyar nép pénzéből nem telik. Éppen olyan nehéz lenne ez, mint azt felsorolni, amire telik. Egyet azonban megállapíthatunk nagy általánosságban: hogy a magyar kormánynak becsületes, kulturális célokra nem telik abból a kasszából, amelynek minden egyes garasán a magyar nép keserves verejtéke szárad, amelynek fityingei — ha beszélni tudnának — özvegyek, árvák adóban elárverelt párnáiról mesélnének szomorú regéket. Ellenben telik mindenre, ami korrupt, ami erkölcstelen, ami nem kultúrát, nem közcélt szolgál, hanem sötét kormánypraktikákat mozdít elő. Telik például tiszta választások vok- saiuak megvásárlására, telik kapzsi sajtó- orgánumok megvételére, a törvény- hozást előmozditó csendőri, rendőri közegek készenlétben tartására, de nem telik ugyanezen csendőrök, rendőrök kenyerére, nem telik iskolákra és nem telik kulturális célokra. A kormány például most az alábbi ukázt küldte le a törvényhatóságokhoz: A folyó évi állami költségvetési törvényben fölhatalmazást nyertem arra, hogy a községi közigazgatási tanfolyamok átszervezésével kapcsolatban a községi és körjegyzők középiskolába járó fiúgyermekei számára internátusokat létesíthessek s hogy ez internátusokban a szóban forgó tanulók számára államköltségen ötven helyet alapíthassak. A törvényhozás ezzel az intézkedéssel a körjegyzői karnak régi, méltányos óhaját kívánta teljesíteni; tudva és méltányolva, hogy a községjegyzői kar faluhoz kötött, elszigetelt helyzeténél fogva a gyermeknevelés tekintetében valóban hátrányos helyzetben van s a! kar zöme a gyermeknevelés megfelelő anyagi eszközeivel nem rendelkezik. Az ötven alapítványi hely azonban a községi jegyzők létszámához viszonyítva kevés. Többre, legalább is két- szerennyire van szükség avégből, hogy az intézmény a kitűzött célt megfelően szolgálhassa. Tudatában volt ez a körülmény a kormánynak is, amidőn a költségfödöze- tet a költségelőirányzatba beállította s midőn az egyéb nagyarányú közszükségletek szem előtt tartása mellett a szóban levő mértéken túl nem mehetett, abban a jogosult reményben kereste és vélte megtalálhatni a kiegyenlítést, hogy a törvényhatóságok áldozatkészsége a jegyzői kar érdekében szintén fog megnyilatkozni. Ezt a reményt kívánom valóra váltani most, midőn a községjegyzői kar gyermeknevelési ügyében Szatmár vármegye törvényhatóságának hagyományos áldozatkészségéhez fordulok. Legalább még ötven ingyenes helyet kell alapítani. Kérem a törvényhatóságot, vegye ki részét esetleg a községek áldozat- készségének is bevonásával, ebből nemcsak a szülők segítségére szánt, de a magyar kultúra szempontjából is gyümölcsöző alkotásból. Most az egyszer nem bizalmat ku- nyorál Lukács László, hanem pénzt. Ravasz körmönfontsággal olyan célra kunyozat mondok. Nos, ezek után rendelkezésemre bocsátód az összeget? Hangja fájdalmasan, nemes egyszerűséggel csengett. S az én szivem összeszorult . . . fuldokoltam . . . — Miért nem felelsz ... ej, felelj hát! — N . . . em tehetem . . . — Kételkedsz az eskümben? — Nem ... de nem tehetem . . . — Nem hiszel? — Igen ... de nem tehetem . . . — De hát miért? — Nem tehetem . . . nem tehetem . . . Ah, sohase fogom elfeledni... Joubert elrohant s egy kalapácscsal, feszitő vassal és kézilámpával tért vissza . . . rettenetes pillanat volt. . . már az ajtót feszegette ... és ekkor a karjába kapaszkodtam. — Az ékszerek hamisak! Az ékszerek hamisak! — Hazudsz! — Hamiáak! Én magam cseréltem ki a köveket a báróné kívánságára. Megtántorodott. — Őrült vagy! Hazudsz! A bárónénak sohasem volt pénzre szüksége! — De ha mondom . . . hiszen máskép megtenném . . . — És te tetted ezt ... te! Mindjobban fejemet veszítettem. — Azt hittem . . . abban a pillanatban ... a körülmények . . . Gyalázatosán hosszú csend után, Joubert egészen közel hajolt az arcomhoz és úgy sziszegte: — Tolvaj! Tolvaj! A báróné nem adott parancsot rá, hanem te . . . Brutális vágy fogott el, hogy visszavágjam a szörnyű vádat ... őrült voltam . . . részeg ... és szemébe csaptam az igazságot. — Tolvaj? . . . Hogy mered . . . ostoba! . . . Megsajnáltam a vakságod . . . A báróné könyörgött , , . zokogott . . . S tudod-e, kinek kellett a pénz? . . , Mindent tudni akarsz? . . . Bers Julien- nak ... annak az urnák . . . igen ... a kedvese volt! Joubert rámvetette magát és meg akart fojtani, de idejekorán legyűrtem a szerencsétlent. A történet végét ismerik. A báró öngyilkossága nagy port vert fel. A finánckörök drámája, — mondták. De én jogosan mondhattam: — Szerelmi dráma! Louis Roubeaud
