Új Szatmár, 1912. június (1. évfolyam, 53-76. szám)
1912-06-09 / 59. szám
Ára 6 fillér Az egyetlen politika Szatmári éreieíl. Í912 jimius 9 ; Vasárnap j (T.) Volna itt Lukács László, Tisza István, Károlyi Mihály, Justh Gyula és Kovács I. évf. 59. sz. Gyula személyein kívül még egy további tényezője is a politikai helyzetnek. A magyar nemzet huszmilliónyi tömege is érdekelve van ebben a játékban, mert hiszen csakugyan játék. A nemzetben kétségkivül nagy szenvedélyek hullámzottak az elmúlt napok sznnzációi alatt. Hiába mutattak rá a Tiszapártiak kitörő örömmel, hogy az utca csöndes, az emberek csöndesek — hiszen „Oroszországban is minden csöndes“ A valóságban az emberek kezei ökölbe szorultak, a szivük ösz- szefacsarodott és láttam rá példát, hogy felnőtt emberek szemét eího- mályositotta a könny, mikor olvasták a történteket és az ujságbetü delején át^idáig hallatszott a munkapárt diadalüvöltése. Nem a pártpolitika elkeseredése volt ez; nem a haza jövőjén való aggódás, hiszen lázas időkben nem teremnek hosszú gondolatmenetek. A tehetetlenség elkeseredett dühe, a védtelen elnyomatás megalázó bánata remegett az emberekben. Annak a világos érzete, hogy ha akarna, akkor sem volna képes a nemzet semmit sem megtorolni. A régi filozófus képzeletében alkotott Leviátán, a társadalom óriási személyisége, amely éppen tömegénél fogva nem tud mozdulni, — ez szenvedte át az élőszobor kimondhatatlan fájdalmainak örök tragédiáját. A szervezetlen nemzet hiába érez, hiába akar, hiába nagy, és| hiába lüktetnek benne óriási lehetőségek energiái — tenni nem tud, mozdulni nem bir. cselekedni képtelen. Mozdulatlanságra Ítélt szenvedése egy nagy, fájó kérdésig jutott csak el. Azt kérdezték az emberek egymástól, hogy az a nagy ellenállás, amivel a nemzet ama bizonyos november 18-ra reagálni tudott, miért nem támadt fel újra, hová lettek az erők, a hevületek, amelyek akkor fellázadtak és — akár helyesen, akár nem — de htediziglen megtorolták az akkori házszabálysértést ? Mint ahogy a vadember tudatlansága fél a természeti erők rejtelmeitől, olyan nyomasztóan nehezedik ez a kérdés a kiszolgáltatott nemzet meggyötört lelkére. A feleletet erre a kérdésre nagyon kevesen tudják. És ha mindenki megtudja, akkor átok helyett áldást kellene kérni a parlamenti merényletre, amely a közeli napok ocsmány történelmében megírva van, ha ez megtanítaná a nemzetet a nagy igazságra, amely arra a kérdésre megfelel. Ez az igazság pedig az, hogy amely nemzet demokratikusan megszervezve nincs, az képtelen ellen- állani a legtörvénytelenebb merényletnek. Magyarország nincs demokratikusan megszervezve, nincs berendezve rá, hogy igazi pártjai, igazán demokratikus szervezetei legyenek és ha az a kis sajtója nem volna, akkor talán egyetlen hang sem emelkedhetett volna a történtek nyomán, egyetlen vészkiáltás sem. Úgy merült volna alá a nemzet szótlanul, hangtalanul a többségi visszaélések mindent elöntő szennyes árjában, mint ahogy a vizbefuló pusztul el egy elhagyott folyó sodrában, sötét estének borús ege alatt. Nincs rá mód, nincs eszköz, nincs szerv, semmi sincs, hogy a nemzet alulról megmozdulni bírjon. A november 18-ra is felülről reagált a nemzet. A nemzeti kaszinó és az országos kaszinó erkélyéről dobálták le a görögtüzet, a melytől kigyult az akkori forradalmi láng. A törvényhatóságok urai. a társadatmi szervek előkelőségei akarták azt, ami történt, és most nem akarják, tehát nem történik. » Jelentékeny része azoknak, a kik akkor nemzeti ellenállók voltak, ma formailag is, de lényegileg hündenesetre munkapárti érdekeltségben áll, és kifejezetten vagy hallgatag helyesli a történteket. Egy pár száz emberből áll Magyarország ; — ez a válasz arra a kérdésre, hogy miért képtelen a nemzet mindenre, ha ez a pár száz ember nem akarja. Ebből a szánalmas helyzetből nincs más kiút, mint az ország radikális átformálása a demokratikus politika elvei szerint. Mindenekelőtt ^választójog, azután a választójog és ismét csak a választójog. A beteg nemzet testén kifakadt undorító kelések csak azt bizonyítják, hogy uj vér, uj nedvek nélkül nem élhet tovább a nemzet; csak Tiszáék élhetnek meg a nemzetből. Minden nap, minden óra egy- egy hatalmas, lázitó szónoklat a demokratikus választójog mellett, a mely felfegyverezi a nemzetet, hogy a tehetetlen szenvedés, a végzetes csüggedés helyett egy verhetetlen sereg diadalmas erőérzete költözzék milliók leikébe. Tiszáékon kívül talán nincs most már senki, aki egyedüli megváltásnak ne tartaná a demokratikus választójogot. A közelmúlt eseményei magyarázták meg, hogy annyira fontos és annyira sietős szükséglete ez a nemzetnek, hogy életösztöne sugalmára el kell azt fogadnia magától az ördögtől is — sőt Lukácstól, sőt Tisza Istvántól is.
