Új Szatmár, 1912. június (1. évfolyam, 53-76. szám)
1912-06-22 / 70. szám
UjMtitm 1912. junius 22 sait. Készül a nagy megtorlás, melynek folyamán elveszik méltó büntetésüket a jelen nemzetrontó rendszer hazaáruló vezetői. S nem fog használni nekik az sem, hogy gálád munkájukat körülfalazzák a házszabályrevizióval s a hóhérszakasszal. Mert ezek csak addig érvényesek, mig a többség akarja. A mostani többség pedig nem sokáig fogja rontani parlamentünk levegőjét. Az Ítéletet önmaguk hozták meg maguk ellen. El fognak pusztulni rövidesen. Inkább abszolutizmus. Talán ők maguk sem sejtették, hova jutnak a csendőrszuronyokkal. Most aztán, mikor látják, hogy időtlen időkig még sem lehet csendőrszuronyok védelme alatt parla- mentesdit játszani, mert a hires bátorság komikussá válik, törvényt akarnak hozatni a mandátum elkobzásáról, ügy bizony gyerekek, aki nem jól viseli magát, azt egyszerűen kicsapják az ország házából. A parlamentarizmusnak ily gyalázatos karikatúráját csak Tisza István rövidlátó elfogultsága és Lukács körmönfont ravaszsága eszelhette ki. Tessék elképzelni azt a parlamentet, ahol az elnök mandátumot konfiskálhat. A miniszter urak beterjesztik a törvényjavaslatot, esetleg azt, hogy a tanítás ne legyen barbár magyar, hiszen a hadseregben úgyse veszik hasznát. Az elnök felteszi a kérdést szavazásra. És ha valaki fel mer háborodni, sírva búcsúzhat a mandátumától. Egyáltalán, ezután aki az elnöklő atya- úristen akaratával szembe mer helyezkedni, azt megfosztják képviselői megbízásától. Hol van itt aztán a népképviselet, a népakarat? Talán választás helyett ezután Tiszának kellene kinevezni a képviselőket? Hiszen a buta nép úgyse tudja, mi kell az országnak ? Ha itt tartunk, inkább jöjjön a becsületes császári abszolutizmus, de ne űzzenek gúnyt hitvány komédiások a népakarat tiszteletreméltó intézményével, a népparlamenttel. R Korányi 3ános Kitüntetése Körül. Szatmár, junius 21. (T) t z Uj Szatmár híradása a Korányi János kitüntetése körül keveredett bonyodalomról egyetlen állítás tekintetében szorul helyesbítésre. A kitüntetésben részesült Korányi János ugyanis felvilágosított bennünket abban az irányban, hogy a város közönsége által ellene követelésbe tett kártérítési összeget a Curia ítélete folytán kifizette, a város közönsége azt nem engedte el. A személyében általunk is nagyra- becsült öreg ur részére a legmesszebbmenő készséggel állunk rendelkezésre, amenySzatmár, junius 21. A bátorság. Az újságírás mesterségében szükséges bátorság kell ahhoz, amit a helybeli munkapárt tulajdonát képező újság egy csütörtöki cikkében produkál. Nem imponáló bátorság az igaz, — hanem inkább szánalmas. Az elkeseredett embernek vakmerősége, aki képes a legképtelenebb dolgokra, mert hiszen neki nincs már mit veszíteni. Nem akarjuk Kelemen Samu népszerűségét senki népszerűtlenségével a túlsó oldalon, de hogy ki bukdácsol, azt már megmutatta vagy két vá- lasztás.Hiszen akkor a Szamos még nem volt megvásárolva, mikor ezek a választások lefolytak, akkor még nem részvényesek dirigálták az igazságot, olvassa el önmagát azokról az időkről és csodálja, avagy szégyelje a jelenlegi bátorságát. Na jó, de ők nem azért vettek lapot, hogy az igazat írják meg benne, hiszen az igazat megírja az ellenség is róluk. Az meg aztán nemcsak bátorság, hanem vagy tudatlanság, vagy becstelen rosszindulat, hogy Kelemen Samut italmérési engedélyek kijárásával vádolja. Talán Kelemen Samu volt az, aki kijárta az italmérési engedélyek létszámának tetemes felemelését, kortescélokra. Ámbátor az lehet, hogy látták azok az urak mégis Kelemen Samut a pénzügyminisztériumban járni. Talán éppen a pénzügyigazgatóság dolgában járt el ott akkor, amikor ők az italmérési létszám ügyének felemelésében jártak ugyanott. nyiben a személyével kapcsolatos tények helyes és a valóságnak megfelelő kiigazítására súlyt helyez. Ebből az approposból visszatérünk még egyszer arra a híradásunkra és a munkapárti érdekeltségnek a híradás nyomán támadt szemforgató felháborodására. A munkapárti „intelligencia“ újabban ízlés tultengésben szenved. Semmi sem elég jó és finom, elég művelt, tartózkodó és disztingvált a számukra, ami az ellenük irányuló sajtóban megjelenik. Hogy hol kaptak rá ennyire a nagy tisztességre, azt igazán nem tudjuk. Az bizonyos, hogy otthon, a pártjukban nem tanulták s az is bizonyos, hogy a saját sajtójuk sem kényezteti el őket az újságírás finomságai tekintetében, amint azt bebizonyította egyik legutóbbi „politikai essay“-ében, amit a város országgyűlési képviselőjéről irt. A választékosságnak ezen olimpusi magaslatáról bírálták a Korányi János kitüntetéséről szóló közleményünket és felháborítónak találták, hogy szerintük ünneprontó módon foglalkoztunk a köztiszteletben álló kamarai elnök — ugyancsak szerintük ' — magántermészetű ügyével. Lehetőleg kerülni igyekszünk a rossz üzleteket, és részünkről olyannak tartjuk a munkapárti felfogással való eszmecseréi, De ha már a Korányi ügyvéd ur érdekében amúgy is visszatértünk a kérdésre, két megjegyzést egyidejűleg ideiktatunk. Az egyik az, hogy a kitüntetés az nem magánügy, hanem pártpolitikai kérdés. Az uralmon lévő párt a saját pres- tigét és tekintélyét emeli a saját kebelében osztogatott kitüntetésekkel, mert az bizonyára feltűnhetett még a munkapárti gondolkozásnak is, hogy ellenzéki emberek nem szoktak kitüntetéseket kapni. Az ellenzéki sajtó tehát kötelességét teljesíti, mikor erre a közvélemény elfogulatlan részét minél sűrűbben figyelmezteti. A másik megjegyzés pedig az, hogy az „Uj Szatmár“ közleménye csak a munkapárt egyetemét cálozta — és úgy látszik találta is, nem pedig a Korányi János személyét. E tekintetben meg kell nyugtatnunk az urakat. Korányi János a kitüntetés és a vele kapcsolatos munkapárti gikszerek dacára is köztiszteletben álló alakja marad a társadalomnak, amely egy hosszú munkás életnek járó elismekülönböző kísérleteket tettek a cukor- bogarak megevésére, hamar áttértek az uj ördögvallásra, ami elien a jó lelkész hiába próbálkozott tiltakozni. Ide jutottak, amikor az ősz beköszöntött. A mézszüret nagyon keveset hozott a lelkésznek; nem tudta azonban, hogy miért. Általában valami kesernyés érzés vett erőt rajta, ezek a népcsalók ellen, akik nem csinálnak semmit és akik mind erősebben terjesztették az ördög tránt való hitet. \ A tél eső és hó nélkül múlott el. A jó pásztor függőágyban fekszik, amely két pálmafára van erősítve és egy fekete nővérrel legyezteti magát, miközben az létének a kérdésével foglalkozik. „A részegek istene“, ezt még meg lehet érteni, de a négerek és méhek istene, erről már gondolkozni érdemes. Azután Elméiké dett az első férfi bűnbeesésének összes körülményeiről, rokonszenvvel és részvéttel teljes pillantásokat vetve a meztelen néger nőre. így múlt el a tél, a tavasz és a nyár, mialatt ^ méhek folytatták a szegény négerek lelkének a romlását. Mikor beállt az ősz, a mi lelkészünk nagyon kiváncsi volt arra, hogyan látják el magukat a méhek télire. Egy szép napon kiment a kasokhoz Ceasarral, a méhek gondozójával, hogy tartalmukat megbecsülje. Mekkora volt azonban a csodálkozás, midőn a méznek még nyomát sem találta. Első gyanúja Caesarra esett. —•Megetted a mézet, te szamár? — kiáltott rá. — Nem atyám, a néger nem eszi ezt a piszkot. — A mézet gondolod? — Igen, amit a méhek csinálnak. Mássá. — Ez nem piszok, ez az ő téli táplálékuk. — Nálunk nAcsen tél. — Ez igaz, teljesen igazad van, de a méheket mégis kényszerítik az ösztönök, hogy mézet gyűjtsenek, érted már, az isten szerelmére, érted már ? — Isten nem akarja, hogy a bogarak megegyék télen, amit nyáron gyűjtöttek? Nem értem, Mássá. — De te tökfilkó, muszáj nekik gyűjteni. — Ha van egy isten az égben, hát megtörténik az ő akarata ? — Oh ne mond azt, hogy a bogaraknak is lehet akaratuk. — Miért nem, atyám ? És minek télre gyűjteni, ha egész éven át van cukornád. Elsötétült a lelkész szeme előtt a világ. Valóság lenne, hogy a méhek észrevették, hogy nincs szükségük készletre a hideg évszak idejére, mert hiszen mindig van cukornád ? Borzasztó kétségek kerítették hatalmukba a pap lelkét. Ha a méhek gondolkozni tudnak, ha nincsenek megakadályozva abban, hogy végkövetkeztetéseket vonjanak le és hogy örökkévaló határozatokat belátásuk szerint megváltoztassák, hol marad akkor az ösztön és a predesztináció ? Kétségbeesésében és telve gyűlölettel a lusta méhek iránt, egy napon elhatározta, hogy a kasokat széttöri. A méhek, a melyek feldühödtek, hogy igy szétkergetik őket, tömegesen rontottak rá a lelkészre, aki nem volt már harcképes és végül megadta magát és ágyba kellett feküdnie. A szenvedések és fájdalom hosszú éjszakái alatt volt ideje megbánni tévta- nokba vetett hitét és az anyjának, kinek jámbor hitét nem győzte le a pogány theizmus, ápolása közben, az ő karjai között lehelte ki a lelkét, miután visszanyerte gyermekkori hitét és nagy örömére fekete hitsorsosainak, akik ez isten létezésének hegyes végű bizonyítékaitól nagyon sokat szenvedtek, az atheista hitre tért át.
