Új Szatmár, 1912. június (1. évfolyam, 53-76. szám)
1912-06-21 / 69. szám
Leszámolót tart országgyűlési képviselőnkkel egy olyan helyi újság, amely negyvennegyedik életévét hordja a homlokán és, mert emlékszünk, hogy régebben tisztességes nyelven tudott beszélni, azt árulja el, hogy elvesztette az előző korának ezt a Persze, ezelőtt más emberek, más indítékok és más hang uralkodtak a sajtónkvirányain, amikor a munkások ingyen, mert a maguk eszméi érdekében, dolgoztak. A maguk leikéből Írtak — fizetés nélkül. Hozzászoktattak ugyan újabban bennünket egy a régi alatt mélyen, nagyon mélyen fekvő színvonalhoz a nyomdatermékek dolgában. Beletörődünk abba is, hogy bizonyos célok szolgálatában fizetésért azt írják, amit nálok megrendelnek. Teszik ezt úgy, hogy erről mindenkinek tudomása van. De az, amit a fenti cim alatt voltunk kénytelenek olvasni, még az uj szokások mellett is felháborító. Országgyűlési képviselőnk jelentést készül tenni a választóinak a parlament működéséről a lefolyt ülésszakban. Maga a cikk Írója kijelenti, hogy nem irhát arról, amit a képviselőnk mondani fog, és mégis ir. Olyanokat és olyan modorban, hogy jobb Ízléshez szokott közönségünk elcsudálkozva kérdezi: hát ennyire vagyunk már a kebelbeli. sajtóirodalommal ? Hogy valakinek a keresztneve is kritika, még pedig gúnyos kritika tárgyát képezheti ? Hát az ügy politikai részét végezzék el az érdekeltek. Jól tett-é a képviselőnk, hogy az obstrukcióban nem vett részt, sem a parlamenti macskazenében nem muzsikált, erre nézve azok j I. évf. 69. sz. Szatmár-Xémeti 1912 junius 21 Péntek tépességét. közt, akik komolyan törődnek a politikai élet folyásával, eltérhetnek a vélemények. A cikkírónak azonban, bárki legyen is, nem igen van joga beleszólni a dologba, mert az ő nézete pártkonzorciumnak van eladva. Kezdve a pennától egész a villamos gépig. Én nem dicsérem a képviselőnket. Mert okkal attól tartok, hogy ez többet ártana neki, mint a cikk írójának a gyalázása. Annyit azonban tényképp felemlíthetek, hogy Kelemen már régóta országos tekintély, akivel a legkomolyabb politikai vezérférfiak mindenkor mint nagyon számottevő tényezővel tárgyalnak, és akinek felszólalásai a parlamentben kivétel nélkül elismerő közfigyelmet keltenek. Hogy az ilyen emberről a „leszámoló“ a maga stílusában merjen írni, a legszomorubb jelenség volna, ha nem tudnék, hogy ebben az eljárásban vajmi kevesen osztozkodnak, talán legkevésbbé azok, akiknek egyébkor a rendeletéit kell végrehajtanaia. Egyet akarok, záradékul, hangsúlyozni. Kelemen Samu ma Szatmár Az 113 SZOTIMIR tárcája A selyemkendő. Mulatságosak a tréfás történetek, — beszélte az öreg Charreau, — de egy, amelyet magam éltem át, egész életemre kigyógyitott a tréfálkozásból. Ez időben fiatal voltam, s egy határszéli városkában dolgoztam, midőn egy nap összetalálkoztam egy régi pajtásommal. Persze, nagy volt az öröm s amint ez már ilyenkor illik, a viszontlátás örömére a korcsmába igyekeztünk egy pohár bort felhajtani. Alighogy beléptünk, egyszerre zsebéből egy selyemkendőt véve elő, igy szólt: — Várj meg itt, rögtön visszajövök, csak egy kis utam van. Ezzel a kendővel összeköttetésben. A kislányom hozta az imént az iskolából, ahol egy kis pajtásától kapta, színes üveggolyókért. A kendő, amint látod, nagyon szép, ilyesmit nem kötnek egy gyerek nyakába. Ki tudja, honnan szerezte a kicsi. S csakugyan, egy óra múlva be is kopogtatott hozzánk és visszakérte a kendőt. Azt mondta, a testvére tulajdona, aki férjnél van, s akit névről ismerek is és tudom, hogy a férje katona és távol szolgál. Az küldte neki a kendőt, a városban vette tizenkét frakért. Ő pedig kivette a fiókjából. Hát ez igaz lehet, meg nem is, igy hát elhatároztam, magam megyek oda és végére járok a dolognak és egyben visszajuttatom a kendőt jogos tulajdonosának. Vissza akarta gyűrni a kendőt zsebébe, midőn egy magas fickó közeledett felénk. Kissé bizonytalanul lépegetett, s láttam, hogy már jó egy perce figyel minket. — Honnan kapta ezt a kendőt? — szólt rá nyersen a barátomra. — Mi köze hozzá? A másik tovább erősködik. Engem kezd a dolog boszantani. S közbevágok, csakhogy a fickót boszantsam: — Szép ajándék, mi ? — Az ám! Szeretném közelebbről látni! — Ilyesmit az ember nem mutogat mindenkinek! — Amit olyan nagyon rejtegetnek, az legtöbbször lopott jószág ! — Ördögbe is! — Hagyd, — csillapított barátom, — nem látod, hogy többet ivott a kelleténél? De én megmaradok fejembe vett ötletem mellett és csak azért is tovább erősítem, hogy igenis a kedvesétől kapta. — Bizony! annak meg a férje hozta neve napjára. A városban vette tizenkét frankért! A másik többet nem is kérdez, hanem dühösen kirohan a korcsmából. Barátom a körülállóktól kérdezi: — Ki ez a fickó? Nem igen ösmerik. Más vidékről való, csak éppen annyit tudnak, hogy ma jött vissza katonáéktól. — Nem kell sok ügyet vetni rá! Mielőtt az ezredet elhagyta, ivott, alighogy hazatért, ivott és azóta is egyre iszik. De különben nem rossz fiú! Barátom fakóra vált arccal fölemelkedik : Ára 6 fillér
