Új Szatmár, 1912. június (1. évfolyam, 53-76. szám)
1912-06-20 / 68. szám
Visszatérés a jogrendhez A főrendiház helyeslő votuma végleg elintézte a véderőreform ügyét. A hosszú ideig tartó nemzeti küzdelem tehát eredménytelenül végződött. Szomorúsággal kell ezt a sajnos tényt konstatálnunk, de nem segítenénk az ügyön, ha azt tagadásba vennők. Az egyesült ellenzék részére íentmaradt ugyan a leendő törvény ellen való izgatás fegyvere, de ez kétélű eszköz, a melyhez nem nyúl senki. S bele kell nyugodnunk, hogy Budapest ismét megkapta, amit akart, anélkül, hogy bármilyen kevés rekom- penzációt adott volna érte. De ez a belenyugvás nem jelenti és nem jelentheti azt, hogy a szövetkezett ellenzék hallgatással, | vagy megadással vegye tudomásul mindama erőszakosságokat, melyek segítségével a véderőtörvényt megcsinálták. Sőt ellenkezőleg: a kettős cél érdekében mindent el kell követni. Az egyik — a parlamen- tárizmus ellen elkövetett merénylet erős megtorlása. Ez útban van. Tisza István rövidesen leszáll az általa bemocskolt elnöki székről s nem lehet kétség az iránt sem, hogy a nemzet a legközelebbi döntése alkalmával végleges nyugalomba küldi őt. Rá nézve nem lesz többé feltámadás. De hasonló sors fogja érni cinkostársát, Lukács Lászlót is. Az ő bűne még súlyosabb. Hagyta egy éven át folyni az obstrukciőt, sőt titokban táplálta annak tüzét. A függetlenségi párt küzdelme kedves volt neki, mert megszerezte neki a régóta óhajtott miniszterelnöki széket. Amint elérte célját, erőszakkal hagyta letörni a kellemetlenné vált obstrukciőt. A| ravaszsággal ennyire megáldott politikusnál helyesen állapította meg Justh Gyula, hogy azért járult hozzá az alkotmánytipró tervek végrehajtásához, hogy ezáltal lehetetlenné tegye gróf Tisza Istvánt. Csakhogy most már bizonyos, hogy ő maga is letörte magát örökre. A másik cél, melyért a szövetkezett ellenzéknek harcba kell mennie — a meggátlása annak, hogy a junius 4-ikéhez hasonló gyászos események a magyar képviselőhöz - ban még egyszer előforduljanak. Ezt egyedül a nemzet megerősítése után érhetjük el. A parlamenti reform szolgálja közvetlenül ezt a célt. Be kell vonni a kizárt tömegeket az alkotmány sáncai közé s biztosítani a választások tisztaságát. Ha #zt sikerült elérnünk, akkor megszereztük azt a megnyugtató tudatot, hogy még egyszer nem fog akadni olyan többség, mely hozzájárulna a Tisza—Lukács-féle alkotmánysértő erőszakoskodásokhoz. S akkor, ha a nemzeti ügyért ismét síkra szállunk, a nem befolyásolható nemzeti közvéleményben oly hatalmas erőt nyerünk, mely már előre is biztosítja a győzelmet !. év?. 80. sz. Szatmár-Németi 1912 junius 20 Csütörtök Hz m mmm tárcája Szerelmi dráma. Tegnap este sürgönyt kaptam Jou- bert bárótól: — Jöjj azonnal, mindent hagyj abba. Nagy szolgálatra kérlek. Késedelem vesztemet okozná. Hat órai vonattal várlak l’Islyben. Joubert báró ... a l’Isly-i kastély! Élénken emlékeztem a négy év előtti kerti ünnepélyre, a kivilágított parkra, vidám vendégekre és Blanche bárónőre, aki megközelíthetetlen szépségében, mint egy királynő uralkodott, valamennyiünk felett. Cseresznyevörös, omló selyem öltöny tapadt karcsú alakjára, fehér karján mogyorónyi brilliánsok csillogtak, nyakán vakító collier, ujjain sziporkázó gyűrűk hatytyunyakán tejfehér gyöngyök . . . Ő vezette a farandólt, mámoros kedvét belénk oltva, megrészegedve a tánc gyönyörétől . . . s egyszerre megtántorodott . . . én szaladtam hozzá ... a báró is oda rohant . . . — Édes ... mi baj ? . . . Mikor föleníeltük, kis feje oldalt hanyatlott s piros száján néhány vércsepp gyöngyözött . . . így halt meg Joubert Blanche báróné . . . Midőn a vonatról leszálltam, az elémbe lépő fáradt, öreg emberben nehezen ösmertem meg a bárót. — Köszönöm, hogy eljöttél. Bíztam a barátságodban. A kocsiban tiz szót sem váltottunk. Egyenest a dolgozó szobájába vezetett. Vigasztaló szavakat kerestem, de nem tudtam egyebet mormogni: — Szegény öregem . . — Köszönöm, hogy eljöttél. Szerencsétlenségem óta nem láttalak viszont, s azóta gyógyíthatatlan bánatomnak éltem csupán. — Tudom! — De azt nem tudod, hogy tönkre mentem. Felugrottam. Vállat vont. — Tönkre mentem. S nem ’« fektetnék különösebb súlyt reá, ha ne-r akarnám tisztán megőrizni azt a név*.., amelyet a feleségem méltón viselt. A csőd szélén állok. — Segitségedre lehetek ? — Igen. S ő folytatta: — Ha holnaputánig nem fizetek ötvenezer frankot, bukott ^ember vagyok. Reád számítottam. — Én reám! — Csak olyan barátomnak nyújthatok kezességet, aki megelégszik a puszta szavammal. Mert ma semmim sincs az ötvenezer frank ellenében. De rövid idő múlva birtokomban lesz a pénz. Egy ostoba per tartja vissza, négyszáz orániai aranybányarészvényem. Ezek egy milliónál is többet érnek. De ma semmim sincs. Kötve vagyok. Érted ? Meghatva néztem rá és emlékébe idéztem szegénységem. — Hogyan képzelted, hogy én ilyen összeget rendelkezésedre bocsáthatok ? — Ékszerész vagy. Nem egyszer kölcsönöztél ékszerekre. — Kivételes esetekben, de a tőke nem az enyém ... és materiális kezességet kell vennem . . . — Hát jó, legyen . . . Kezességül felajánlok kétszázezer frank értékű ékszert. — Mit beszélsz? Ára 6 fillér,
