Új Szatmár, 1912. május (1. évfolyam, 3-52. szám)
1912-05-11 / 38. szám
A közönyösség a legnagyobb gyógyítható betegség. Ha egy ország közvéleményére nehezedik ez a sorvasztó kór, ezt kiirtani csak nagy események, nagy változások tudják. A kicsinyes aprólékos- ság megölője minden fejlődésnek, minden előrehaladásnak. Ha Magyarország elmaradottságát összemérjük a Nyugat pezsgő társadalmi és gazdasági életévei, lehetetlen a legfelületesebb rátekin- téssel is meg nem látni, hogy a nagy Alföld lomha eínyulása, a valamikor agyonmagasztalt paraszti csendes nyugalom, a kevéssel beérő, igénytelen magyar temperamentum az, amely megakaszt minden előretörést, minden kulturális és anyagi fejlődést. Akármilyen kevés, csak biztos legyen: ez a magyar kispolgár jelszava és meghúzódik kis hivatásában és nem vágyódik semmi nagyra semmi újra. Az iparos a munkása háta mögé áll és lesi, hogy hány pillanatig áll, mig pipára gyújt és ezalatt idegen gyárak és iparok termékei kiütik kezéből a szerszámot, szájából a falatot, de ő a munkása háta mögül nem látja a pusztulása okát és ahelyett, hogy újabb, produktívabb munkát végezne, szidja az uj világot és nyugodtan tönkre megy. Néha napján idegen, vagy tán magyar tőke gyárat akar alapítani a falu határában. Úgyse lehet már bírni a cselédséggel, a munkásokkal, okoskodik a gazda, a gyár csak a napszámot növelné és leszavazza az indítványt, nem ad telket a gyárnak és marad minden a régiben. Olcsó marad a napszám düledező az iskola, mezitlábos a paraszt, kis mécses a világitó. Nem történik itt semmi. Kutyául, de nyugodtan élünk, uj eszmék, uj vágyak nem bántanak minket. Nagy ellentétekből sarjadtak ki a külföld hatalmas intézményei, milliárdokat érő és jövedelmező, százezreket foglalkoztató vállalatai, férfias, nagy versenyek vitték előre a termelést, a kereskedelmet, nálunk az öltözködésben, az egymás lenézésében és állások kipanamá- zásában versengünk. Megnyugtatásunkra kitaláltuk azt az elméletet, hogy a népnek természete teszi, hogy hogyan él, mely irányban fejlődik. Pedig a népeknek nincs természetük, legfeljebb sok köztük a hasonvonásu. Az éghajlat hatásán kívül a foglalkozása, a gazdasági, termelési élet mikéntje szabja meg a természetét, temperamentumát és nem fordítva. Ez ma már régi igazság. Az iparos, kereskedő nép fog lalkozásánál fogva élénk és a közélet iránt érdeklődő. Törődnie kell a közzel, mert az ipar annak a szükségletét látja el; az érzékeny kereskedelemnek sasszemekkel kell figyelni a bel- és külföldi eseményeket, mert a legkisebb esemény más irányába tereli üzleti számitáes legnehezebben I. évi. 38. sz. Szatmár-Németi 1912 május 11 Szombat flz 113 SZflTrá tárcája A boszorkány. Borzasztó! ... Borzasztó! ... — hangzott mindenfelől és a jfölizgatott tömeg mind szorosabb gyűrűben kezdte körülvenni Ernesta Zilotti villáját. Mikor aztán utjokat állta a diszes, de erős vas- rácskerités, ott megállapodott és idegen idegennel szóbaelegyedve tárgyalta a borzasztó esetet. A nagy eset pedig az volt, hogy Ernesta Zilotti megmérgezte az urát, meg az előbbeni urát, meg az azelőtt való urát is. És ez a rengeteg gonoszság csak most pattant ki, hogy az öreg Kolonna asszony, Ernesta dajkája, a halálos ágyán bevallott mindent. Ő volt ugyanis a dologban Ernesta jobb keze s igy nem akart iszonyú bűneivel a másvilágra költözni. Természetesen, ahogy lehetett, iparkodott úrnőjét kihúzni a csávából. * Elmondta, hogy Ernesta jó családból való és jólelkü, szeiid kisleány volt, — hisz ő tudja, ő dajkálta. — A szülei azonban oda erőltették egy emberhez, akinek csak az volt az előnye, hogy herceg volt, meg hogy gazdag volt. Egyébként csúf, vén róka volt, aki szegény kis Ernestát mindenkitől féltette. Hogyisne, hát minek vett el egy ilyen fiatal teremtést, aki unokája lehetett volna. Ernesta mindig sirt. — Jaj lelkem, édes jó dajkám, hát igy kell nekem leélni az életemet . . , — Hát mondtam, biz ez igy nem jól van édes asszonykám, tudod mit . . . — Tudom — mondta Esnesta — és beleegyezett. — Én elkészítettem a mérget, magam szedtem hozzá a bogyókat szent János éjszakáján, a tulajdon két kezemmel. Ernesta aztán beadta neki és három óra alatt elpatkolt a herceg. Nem nagyon keresték akkor, hogy mitől halt meg. Hiszen csúf, pohos vén dög volt. Megütötte a guta, hát jól van. Ernesta aztán megmaradt hercegnének, meg gazdagnak. A második ura aztán szép is volt, meg fiatal is. A huszároknál volt kapitány vagy miféle. Persze volt annak is szép rangos neve. Csak az meg az italt nagyon szerette. Úgy hozták haza néha a cselédek, mint egy állatot, valahonnan a piszkos osztériákból szedték elő. Aztán mikor józanodni kezdett, mindent összetört, ami a kezeügyébe esett és azt kiabálta, hogy megöli az Ernestét, mert az őtet megcsalja. Pedig dehogy csalta a lelkem, hiszen én dajkáltam, tudom. Egyszer aztán, amikor azt a szép nagy velencei tükröt is összetörte, amelyik ott állt az asszonyom hálószobájában, azt mondta Ernesta: ez már nem mehet igy tovább, ezen segíteni kell . . . Hát persze hogy persze. Megcsináltam aztán megint . . . Ernesta pedig beadta neki fűszeres borban. Föl is fordult a részeges bitangja, mint ősszel a légy. De ezt már jobban piszkálták, hogy miben lelte a halálát, de nem tudtak kideríteni semmit. A harmadik az festő volt, nagy képeket mázolt egész nap, meg a hosszú haját igazgatta. Ez már nem hozott semmit a házhoz. Szegény volt, mint a kripták egere. Nem is tudom, hogy szeretett bele az asszonyom. Ez pedig, ahol lehetett, lopott és küldte a vak öreganyjának, meg a húgának. Az asszonyom észrevette a lopást, meg azt is, hogy az a lány ott az öreganyjánál nem is a húga . . . Aztán meg az a szép vagyon is könnyen el
