Új Szatmár, 1912. május (1. évfolyam, 3-52. szám)

1912-05-16 / 42. szám

Hatóan leoente i. évf. 42. sz. Szatmár-Németl 1912 május m Csütörtök Amióta a társadalom le van leplezve és mindenki tudja, hogy azok a szépek is jók, amiket az emberi intézmé­nyekről és te­kintélyekről ál­landóan hangoz­tatnak, hazugsá­gok, tiszta őszin­te és a mai nem­zedékkel szem­ben már ügyefo- gyottnak és otrombának bizonyuló hazugságok: azóta az emberek nem végezik, hanem kezdik mindjárt kiábrándulással az életet. A csalódásból fel nem ébredt korokban az ifjú embert hiszékeny lelkének papirmasé szárnyai repí­tik és a friss tévedések üde lég­áramlatában minden szerv jókedv­vel és szívesen funkcionál a vidám lélek szolgálatában. A mienkhez hasonló korokban azonban, midőn a társadalom és az élet cinkosszövetsgéből eredő ösz- szes perfidiák ismreteivel, sőt elő- itéleteivel indulnál útnak az embe­rek fiai, egy értbtő kedvetlenség és lankadás erny«szt mindenkit és ugyancsak erős é edzett fizikum kell hozzá, hogy i sivárság és-re­ménytelenség gyttrelmei között vergődő lelket tettffőhöz juttassuk, nagy erejében konzerváljuk. A régi, elkopott frázis tehát megfiatalodva uj értelmet kapott. „Ép testben, ép léek“ mondották régen; ma azt kell mondanunk, hogy a beteg, szenvedő lelkeket erős és rugékony testtel kell övezni, hogy végig járja azt a kálváriát, amely a tisztán látó agy velőre van mérve a bomló társadalmak rend­jében. Ez az oka hogy nem puszta szólam és nem a kor veszélye a sportok kultusza. Egy nagy szükséglet megnyil­vánulása a jelenkori testedzés, a mely minden áldozatra érdemes. Mondanunk sem kell ezek után, hogy minálunk senki sem hoz érte ál­dozatot. A hatóságok és társadalmi szerveknek vetélkedniök kellene a sportügy támogatásában, ehelyett azonban elavult eszmék és intéz­mények mesterséges életbentartását kultiválják. * Hatvan deli ifjú, hatvan kis le­vente — szeretett „mesterével“ az élén — dobpergés, trombitaharso­gás mellett indult ma délben útnak, hogy hősi tornát vívjon a dicső­ségért. A nép nem ujjongott, mikor el­vonulni látta őket, a házakon nem lengtek zászlók, a hivatalos város nem rendezett még csak egy buz­dító szónoklatot sem a tiszteletükre, nem kisérte őket csak az itthon­maradt diáktársak irigy tekintete és a saját lelkesedésük. Csillogó szemű, egészségesen piros arcú, fiatalos lépésű, ruganyos izmu ifjú leventék, akik modern harcra készen, becsületes hévvel indultok a kassai útra, hogy nemes versenyben dicsőséget, babért sze­rezzetek Szatmár nevének, é fiatal, az uj Szatmár nevében kalaplen­getve üdvözlünk benneteket. fiz 119 SZMR tárcája Tolsztoj a házasságról. Érdekes adatok kerülnek nyilvános­ságra abban a legközelebb megjelenő műben, melyet Lazurszki J. Tolsztoj gróf gyermekeinek bosszú időn át volt házi- tanitója — jelenleg magántanár az odesz- szai egyetemen — irt. Ezek az adatok igen élénk világosságot vetnek Tolsztoj gondolkodására. Már a Kreutzer Sonáta megjelenése előtt — Írja Lazurszki — ál­talános volt az orosz arisztokrata körök­ben az a vélemény, hogy e regényben költői leírását adja saját házas életének és különösen ecseteli annak a féltékeny­ségnek Ikinjait, melyeket ő maga szen­vedett. Bizonyos, hogy ennek a műnek köz­rebocsátása Tolsztoj családjában sok kel­lemetlenséget okozott: sőt Lazurszki azt állítja, hogy Tolsztoj grófné, válaszul a Kreutzer-Sonátára, külön regény irt e címen: Ki a bűnös ? azzal a célzattal, hogy gyermekei előtt igazolja magát. Azonban úgy Tolsztoj mint gyermekei rábírták a grófnőt, hogy a regény közre­bocsátásától elálljon. A kéziratot a grófné Lazurszkinak adta át olvasás végett, aki fentemlitett munkájában azt mondja, hogy a grófné regényében egy nemeslelkü, ártatlan ifjú leánynak szomorú sorsát festi, akit bru­tális, élveteg, idősebb férfiú vesz fele­ségül és boldogtalan házasságban tönkre tesz. A grófné azt az álláspontot védi, hogy minden szerencsétlen házasságnak oka: a férfi; mig Tolsztoj egészen más véleményen volt. Feleségével gyakran nyakran vitatkozott a házasság előnyeiről és hátrányairól. Gúnyolódva beszélt a re­gényírókról, akik munkáikban hőseiket végül majdnem mindig az oltár elé ve­zetik. mintha ezáltal megnyilvának a bol­dogság kapui és minden bajnak vége sza­kadna. — Hagyjuk ezeket az elavult szóla­mokat — szokta mondani — a házasság nem ünnep, hanem temetés. A grófné pedig a házasságot, mint társádalmi intézményt, mindig védte. Egy alkalomkor Tolsztoj igy nyilatkozott: — Magától értetődik, hogyha egye­dül haladok az életen át, szabad és füg­getlen vagyok; de ha egy asszony van hozzám láncolva, azt magammal kel hur­colnom és ez akadályoz haladásomban. — Akkor miért nősültél meg? — Nem volt kétségem aziránt, hogy mi várakozik reám! Midőn a grófné tréfásan, mosolyogva megjegyezte, hogy Tolsztoj véleményeit folyton változtatja, igen komolyan igy vá­laszolt: — Nem én mindig azt hittem hogy min­den ember tökéletesedése felé törekedjék. Részemről nincs okom családi életről pa­naszkodni. Ellenkezőleg, minden rendben van. Ismerek több oly férjet és nőt, akik jól megértik egymást és boldogan élnek. De dacára ennek ismeretlen, a házasság nem örömünnep. Két lény találkozik egy­Mimi EiHliÄ7fe Ez az oka* hogy bútoraimat, melyek­ÜGmÜ"IÍ2i IG SlllÍÍIS£lö rői a közönség is előnyösen tudja, hnlnswalff áramat hogy szépek, tartósak és elegánsak, iGill UUWftdKUGrdlIldl a rendesnél is olcsóbban árusítom, Krámer Jenő SZATMÁR, HÁM JÁNOS-UTCA

Next

/
Thumbnails
Contents