Új Szatmár, 1912. április (1. évfolyam, 6-29. szám)

1912-04-30 / 29. szám

2. oldal 1912. április 30 UjMtttm megborzong, az emberi érzése fel­háborodik, mikor az utcaszélen egy szerencsétlen elmebeteg dühöngé­sét, vérfogyasztó orditását hallják. Iskolásgyermekek jönnek, akik ki­lesik, mikor a mentők nincsenek az udvaron és kiváncsian beku­kucskálnak a kulcslyukon. Pajkos suhancok, rakoncátlan suszterina­sok rádöngetik az ajtót a nyomo­rultra, csufondáros szavak bekia­bálásával ingerük és mindez ré­szint a szerencsétlen betegre van igen jótékony hatással, másrészt pedig a gyermeki erkölcsöt, Ízlést növeli s a város polgárainak a ve­zetőség iránt érzett vagy nem ér­zett tiszteletét öregbiti. A városi közkórházban — tud­juk — nincsen hely a szerencsétlen elmebetegek részére, mert ott ki- lencvenegy beteg helyén most is százhét szorong, fetreng a földre vackolt szalmán. A zsúfolt kórter­mekben az eszelős leráncigálja az ágyról a tifuszost és a luetikus sebei növelik a gyomorbeteg enni- vágyódását. Most igy van, de nemsokára segítve lesz az ügyön — tudjuk, ez a válasz — mert rövidesen felépül majd az uj kórház. Kár, hogy ez a nyomorult Papp Endre nem várta be, amig ez a megnyugtató építkezés befejeződik. Talán ha a magisztrátus bekiabálna neki a kulcslyukon, hogy nyugod­jék meg, legyen türelemmel, amig már meglesz a kórház, — megadná rá a kellő választ. Embertelen, barbár, lelketlen dolog ez, tekintetes törvényhatóság, amit ebben a fennazernyő-nincsen- kas városban az elmebeteg embe­rekkel csinálnak! Nem lehet kívánni utóvégre, hogy minden bolond embert befog­janak, aki a városban szabadon jár, de akin erőt vesz a dühöngés, arról kötelesek vagyunk gondos­kodni. Annak a nyomorult ember­nek a száját nem lehet betömni Ígéretekkel, annak a döglődő ide­gei nem csillapodnak le attól a lassú, csigahaladástól, amely még száz akadályon át juttatja el Szat­mári egy rendes kórházhoz. Ne mozit építsünk mi, tekinte­tes törvényhatóság, ne kultúrát, színházat meg miegymást tervez­zünk, adjunk egy bódét, egy vac­kot a dühöngő őrülteknek, ahol ápolni, gyógyítani lehessen őket. Ne tegyük ki magunkat annak a vádnak, tekintetes törvényható­ság, hogy Szatmáron csak a telek- megosztások, a színigazgató fele­kezeti állapota, az imokválasztások, a szubvenciók, a spekulációk, a politikai érdekek tudnak érdeklő­dést kelteni, — gondoskodjunk azokról a szerencsétlenekről is, akik meghibbant agyvelejükkel nem húzódhatnak be saját palotájukba vagy hivatalos szobájukba, hanem a város atyai gondoskodása és adózó polgárai iránti szeretete a tömlöcbe internálja őket gyógyulás végett. (d. s.) _________________«_______________________ ÜG YVÉD I IR ÓDÁMAT május 1-én az uj városi bérház kö­zépső B. épületének [a Hungáriával szemben] I. emeletére helvezem át. Dr. ROSENFELD JÓZSEF ügyvéd. SárHány L lojfllwe Petaii-u. 8. n csendSrségi fogda őrültje Papp Endre tragédiája. — Saját tudósitónktól. — Szatmár, április 29. Éktelen dörömbölés, kiabálás ballat­szik szombat dél óta a csendőrségi fogda egyik cellájából. Egy eszétvesztett ember viaskodik önmagával. Papp Endre, volt rendőri Írnok, akiről dr. Wallon Gyula kerületi orvos már egy hónappal ezelőtt megállapította, hogy közveszélyes őrült s akit most, egy hónap után, amikor már veszélyessé vált a családjára, beszállí­tották a csendőrségi fogdába s ott van már napok óta minden ápolás nélkül. Megható ennek a szerencsétlen em­bernek a története. Ezelőtt 14 évvel lépett a város szol­gálatába, ahol évek múltán kinevezték írnokká. A múlt évben Papp Endre elkez­dett betegeskedni, nem bírta a munkát, a város ekkor évi 581 korona nyugdíj mel­lett nyugdíjaztatta. Ebből a kicsiny nyug­díjból azonban Papp Endre nem bírta öt különösen érdekelték. Hogyne, hiszen még az újságok is Írtak felőle. — Ezeket a pompás ékszereket is ő ajándékozta önnek ? — Igen. Ez a gyöngysor maga há­romezer frankjába került. Liane a márki mozdulatát félreértette, s hevesen erősítette : — Igen . . . igen! Ha nem hiszi, meg­mutathatom az ékszerész számláját. De az ön gyűrűjének a brilliánsa is pom­pás ! — Ugyebár! — mosolygott a márki, — nem adnám oda százötven aranyért. Levette a gyűrűt és tréfásan Liane ujjára húzta. S mikor Liane le akarta huzni könnyedén odaszólt: Nem, kedves barátnőm! . . . Tartsa meg . . . reám való emlékezésül. Pezsgős vacsorát [rendeltek, s Liane kitűnő hangulaban volt. Érezte, hogy társ­női minden oldalról ádáz irigységgel szemlélik s ez csak növelte^jókedvét- Éj­fél után kissé mámorosán támaszkodott gavallérja karjára. A villa, amelyben lakott. Alix elha­gyatott részében feküdt, nagy árnyas kert közepette. Erre már alig járt ember s Reverdon márki tréfásan meg is jegyezte, mialatt Liane pongyoláját felöltötte, hogy| e hely valóságos Eldorádója lehetne a i betörőknek. — Lásd . . . milyen egyszerű volna . . . Egyszerűen jelkapnám a háromszáz- ezer frankos gyöngysorodat, gyűrűidet, boutonjaidat . . . — S alaposan pórul járnál, kedve­sem. Csak nem képzeled csacsi, hogy nyugodtan aládnék, félmillió értékű ék­szerrel az éjjeli szakrényemen. Ez mind hamisítvány. A valódiak, amelyek után ezeket készítettem, teljes biztonságban. A mamáé volt e fényes ötlet . . . Ha nem lett volna becsipve, talán észreveszi, hogy a márki ajkán elhalt a nevetés és tekintetében felszikrázott a düh ... De csak egy pillanatra . . . Aztán ismét mosolyogva, a vágy fellángolásával közeledett a szép leányhoz . . . Mikor Liane reggel fölébredt és kö­rültekintett, ámulva látta, hogy uj ked­vese már nincs mellette . . . Talán c§ak álmodott ... de nem, hiszen a brilliáns gyűrű ott csillogott az ujján . . . Később megtudta Marthetól, hogy Reverdon marki hirtelen elhagyta a Mirabeau-hotelt. Szörnyű gyanú fogta el. — Talán hamis a gyűrű! De nem. Az ékszerész, akihez elsie­tett, megnyugtatta, hogy a gyűrű köve valódi és megér legalább kétezer fránkot. — Tudom, hogy gavallér úriember! — jelenté ki diadalmasan Liane. Dél felé egy küldönc levelet hozott a márkitól, amelyben bocsánatot kér ango­los távozásáért s e sorokkal végzi. — Képzelje, — hogy önt az esetle­ges kellemetlenségektőt megóvjam, kény­szerülve vagyok visszakérni az emléket, amellyel megajándékoztam. Úgy látszik, a gyűrű lopott jószág volt s az ékszerész akitől vettem, persze gyanútlanul, orgaz­daság utján jutott hozzá. Engem is be­idéztek ez ügyben a vizsgálóbíróhoz s a világért sem akarnám, hogy az ön neve is belekeveredjék . . . Liane már ott látta magát a rendőr­ségen s félőrülten rémültében, gyorsan egy dobozba tette a gyűrűt és átadta a küldöncnek. Mikor aztán magára maradt Marthe-val. dühösen sírva fakadt. — Tudom már, — kiáltá egyszerre Marthe, akit a kaland valóban szörnyen mulattatott. — Eszembe jutott. Tudod-e, ki a te márkid? APigal-bar volt pincére! Jaques Constant. Gallérok gőzmosása Pál Kézimunkák, glacé keztyük, tükörfénnyel hófehérre s CKI bútorok, szőnyegek tisztítása. Gyár-főüzlet: Szatmár, Kossuth L.-u. 10. Felvételi üzlet: Kazinci-u. 17. Attila-u. 2. Nagykároly Széchenyi-u. 31. Alapittatott: 1886

Next

/
Thumbnails
Contents