Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-01-01 / 1. szám

«V

különösen a telepeseknek, felmegy az emelvényre és dadogni kezd. De nem elég ezt a jelenetet emlegetni. Idézni kell.

Itt éltünk, szemünk is , van és mégse láttunk semmit... Szavamra, mint a vakok. Bizony nagy kár... Hány esztendő veszett kárba!... És most megmutatták nekünk, (milyen Gorkij ... Becsület szavamra... valahogy az egész mindenség megmozdult bennem ... Nem tudom, nálatok hogy van... Tudjátok, gyerekek, dolgozni kell... Másképpen kell dolgozni. Értitek?“

Ügy látszik, a gyerekek értik. „Másnap ném lehetett rájuk ismerni. Szuszogva, erőlködve, nyögve, fejüket meg-megrázva, nagy erőfeszítéssel, de becsülettel győzték le az ember ősi restségét. Mert a legörömteljesebb távját nyílt meg előttük: az ember egyéni értéke.“ (11:234).

A gyerekek nagyobb részének megnyílt ez a távlat. Attól kezdve képesek az odaadásra. Makarenkonak kezdettől fogva nyitva volt, legfeljebb kijjebb nyílt a munka folyamán. Ő tehát kezdettől fogva oda tpdta magát adni a kollektívnek, maradék nélkül, százszázalékosan. A „tanügyieknek“ s a társadalom néhány vezetőjének is megnyílt ez a távlat, legalább is egy kicsit és legalább is nagysokára, kinek jobban, kinek kevéssé. Kalina Ivanovicsnak, aki pedig öreg volt már, régi vágású ember, örvendetesen hamar és elképesztően teljes nagyszerűségében. De a tanügyiek nagyrészének meg sem képzett. A kulákoknak is alig. És a fiúk, lányok, közt js akadt érzéketlen elég.

Egyszerű' dolog pedig nagyon. Legyen Kalina Ivanovics, az egyszerű ukrán paraszt a példa. Milyen magától értődőén igazodik.

,,-r- Szóval ön akarja vezetni a telepet? És én bizonyos tekintetben alárendeltje legyek?

— Nem, ez nem okvetlen szükséges. Lehetek én az ön alárendeltje.“ ^

Alig telik el néhány óra, Kalina Ivanovics már is megadja magát.

Rájöttem, hogy mégis jobb lesz, ha maga vezeti, én meg, nem bánom, szót fogadok magának.“ (1:5—6).

Ez a Kalina Ivanovics később az, aki ráveszi a vonakodó fiúkat, hogy ne a maguk érdekeit nézzék, hanem siessenek segítségükre a Kurjácson kallódó fiúknak:

Mi van ezen gondolkozni való? Ha csakugyan halandó ember vagy, hát nem látod, nem bánod, hogy ott megy tönkre háromszáz testvéred? A szóveehatalom mondja néktek: Nosza rajta, menjetek, csináljatok valamit, hogy azokból rendes ember váljék, háromszáz rendes ember, gondoljátok meg!'“ (11:72— 73).

Azt sejtem, itt valahol rejlik az alapeszme. Platónnak geronteszekre, öregekre volt szüksége, akik válasszák ki és neveljék fel az ifjak közül a leendő geronteszeket. Azóta minden korszak a maga kínján kénytelenült rájönni, füg8