Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-02-01 / 2. szám

hogy a bizonyos „bécsi kéz“, mely jó időben, rossz időben előre szereti a felhőket elsimítani a saját egének pereméről, messze tekintő politikából lenyúlt és áthelyezte Frankenburg Adolfot a pesti Helytartó Tanácstól Becsbe, — hogy a gyékényt, illetve a lapot kihúzza a veszedelmes irányú ifjak alól. Már a Pesti Füzetek nem engedélyezését is e „bécsi kéznek“ tulajdoníták, bár sem az előbbi, sem az utóbbi esetben nem valószínű. Először azért, mert az ifjú szépírók éppen nem voltak még veszedelmesek, másodszor azért, mert ha veszedelmesek lettek volna, akkor a „bécsi kéz“ szívesebben hagyja őket a jő érzésű Frankenburg keze alatt, mint saját magukra.

Frankenburg átadta a lapot Jókainak, ki most váratlanul szerkesztő lett s ideje nagy részét a szerkesztés apró-cseprő gondjai és teendői vették igénybe. Sok jó erőt bírt a laphoz kötni s ezeket jól fizette. Gonddal és változatosan csinálta az egyes rovatokat, úgy hogy a lap virágozni kezdett, ezerötszáz előfizetője volt, ami tekintélyes jövedelmet jelentett. Petőfinek 50 forintot volt képes fizetni egy-egy verséért.

De kellett is a fokozottabb honorárium a konyhára, mert Petőfi az ősszel megházasodott s a Dohány-utca 373. szám alá, akkoriban a Schiller-házba hozta a „feleségek feleségét“. E ház első emeletén vettek ki lakást közösen Jókaival, ki ide költözött Szigligetiéktől. A lakás három szobából állott, ebből kettőt Petőfiék használtak. Jókai pedig a konyhántúli szobában lakott. Az ebédet az Űjvilág-utcai „Arany sas“-ból hozatták, mert Petőfiné nem akart gazdasszonykodni. Bort nem ivott se Petőfi, se Jókai még akkor, ezenkívül utóbbi nem is pipázott. Este rendesen otthon szoktak lenni; együtt teáztak és beszélgettek, vagy felolvasták egymásnak, amit napközben írtak.

Megelégedettek voltak. Anyagi gond nem vont homlokukra felhőt. Petőfi csak nemrég kétezer pengőt kapott Emichtöl a verseiért, Jókainak pedig az Életképek valóságosan öntötte a pénzt. Ábrándoztakx terveztek, tele voltak témákkal és volt otthon mingyárt egy kritikusuk is, a kis menyecske, aki felszolgálta nekik a párolgó teát és hozzászólt a terveikhez, ő volt a harmadik pajtás, ide illő, szabad, merész, gondolatjárásra férjével egyforma, néha excentrikus, de mindig szellemes. „Nem oly szép, — írja Jókai — aminőnek Sándor versei megöröldték: alacsony termete volt, egészséges arcszíne, de férfias metszésű szája; mindegyik szeme szép volt külön, de a kettő közt nem volt összhangzás, — amellett rövidre nyírott hajat viselt s éppen úgy tudott embernemviselte divatokat kitalálni, mint Sándor.“

Minden dolgukba be volt avatva, résztvett a lap szerkesztésében is, mert együtt hárman tervelték ki, mig a szél a kéményben vígan dudorászott s a tűz pattogott, porolt a belül nyíló kályhában, hogy milyen eszméket vessenek fel az Életképekben s milyen cikkeket hozzanak.

... Kedves, feledhetetlen tél volt ez, melynek egy még feledhetetlenebb Március vetett véget!

A szokott langyos tavaszi fuvalmakba a szabadság illata vegyült. Valami titkos sejtelem lappangott a szívekben. Reméltek. Sőt vártak — lázasok voltak és mámorosak, mintha a rügyfakadás izgatná őket.

Pozsonyban ott könyökölt a diéta, az utolsó rendi országgyűlés, de az ólomlábon járt. Igaz, hogy e fölött már Kossuth volt az úr s a reformokra nézve az összes tekintetes karok és rendek meg voltak már puhítva. Deák, Eötvös, Széchenyi szónoklatai előkészítették a talajt, idelent nincsen akadály többé, sőt elméletben már meg is i>annak az összes nagy reformok, a felelős kormány, a népképviseleti rendszer, a szabad sajtó, de a hatalom még habozik s még hosszú küzdelmek, nagy huzavonák lesznek, míg a megérett gyümölcsökhöz hozzájutunk. Meri nem elég, hogy a fa meghozza, a napsugarak megérleljék, még az is kell, hogy a csősz a leszakításukat megengedje.

De míg az országgyűlés piszmogott, a felső tábla pláne még habozott és morgott is, maga se bízván eléggé a jövőnek ebben a zenéjé79